Alkaromra hajtottam fejemet, miközben a matek tanárnő szorgosan magyarázott valamit a táblánál; talán arról, hogy mi lesz a másnapi témazáróban, ami azért nagyon fontos, mert a félévi vizsga témáinak jelentős része benne lesz, vagy talán már át is tért egy új témára, és erről magyarázott most is épp olyan hevesen, minden esetre; én képtelen voltam figyelni.

Sosem voltak különösebb gondjaim az iskolában, általában kevéske erőfeszítéssel is jól szerepeltem a különféle tantárgyakból, manapság azonban lankadt a figyelmem és a teljesítményem sem volt már olyan kiemelkedő. Anya többször is megrovott már miatta az elmúlt hetekben, és kérdezgette, hogy mi történt, miért nem figyelek oda, de sosem tudtam elmondani, mi is a helyzet valójában.

Hiába próbáltam koncentrálni, szemeim újból és újból lecsukódtak, én pedig néhány pillanat erejéig valóban igyekeztem ellen állni a kísértésnek, de aztán, mikor már sokadjára is lehunytam pilláimat akaratlanul; nem próbálkoztam tovább, gyenge voltam és fáradt. Utat engedtem az álmok birodalmának, ő pedig nem volt rest magába kebelezi engem.

Néhány napja már álmaimban is megjelent. Független attól, hogy éjjel aludtam-e, órán, apa kocsijában - ha valamiért bekísértem őt a belvárosba -, vagy esetleg a buszon, mikor Mark vállára dőlve szuszogtam békésen – mindig vele álmodtam.

Ott ültünk szemben egymással, ablakpárkányainkon, az éj sötét leple alatt. Azonban békés beszélgetéseink helyett, mikor úgy éreztem, bármit megoszthatok vele, s hogy a hangja gyönyörűbb bármely éneknél – az álmaimban mindig veszekedtünk. Dühösen vágtunk egymáshoz sértőbbnél sértőbb szavakat, de a végén mindig könnyek között törtünk ki.

Sosem tudom, mi volt a vitánk tárgya. Értelmetlen és kusza volt az egész, én pedig állandóan azt éreztem; abba akarom hagyni, oda akarok menni hozzá, megérinteni, megölelni, bocsánatot suttogni a fülébe, mégis; képtelen voltam megmozdulni, mintha egy láthatatlan fal húzódott volna közöttünk, ami nem engedett közelebb egymáshoz.

Pedig én akartam, mindennél jobban, csak is arra vágytam, hogy karjaimmal magamhoz szoríthassam, hogy elmondhassam neki, nekem ő a leggyönyörűbb a világon, és bárcsak annyira szeretné magát, mint amennyire én szeretem őt, mert úgy éreztem, ha mindezt tudná, akkor valóban ő lehetne a legboldogabb ember a világon, de csak utánam.

Mert szerettem.

Voltaképpen, nem tudtam, mi a teljes neve, fogalmam sem volt arról, hogy hogyan néz ki, milyen magas, hogyan öltözködik, de azt hiszem, a hónapok alatt - mialatt egyre több darabocskát kaphattam meg lelkéből -, egyre inkább megkedveltem, s hiába volt ez az egész helytelen és teljesen szürreális; én mégis beleszerettem.

*****

- Jeno! Jeno! Ébredj már! – nyűgösen fordítottam fejemet a hangforrás irányába, majd lassan kezdtem el nyitogatni pilláimat, mikor az engem keltegetni próbáló illető már sokadjára rázta meg a vállamat, ezzel mindenféle álmosságot is elűzve belőlem. – Ébredj már, te szerencsétlen! Lassan három perce kicsöngettek!

Szemeim a másodpercek tört része alatt pattantak ki, s fejemet felemelve néztem körbe a teremben, ahol bizony senki más nem tartózkodott rajtam és legjobb barátomon kívül, aki most mérges pillantásokkal illetett, de szemeiben aggódás csillant, mellkasomat pedig ismét kellemetlen érzés lepte el, amiért mostanában állandóan csak gondot okoztam neki a folyamatos rosszkedvemmel és az újonnan kialakult rossz szokásaimmal.

- Még csak kedd van, és te máris ennyire fáradt vagy? Felszedtél valakit a hátam mögött, és vele szórakozol éjszakánként, alvás helyett? – bár csak poénnak szánta, fogalma sem lehetett arról, hogy valójában mennyire közel is járt a valósághoz. Noha, nem szedtem fel senkit, minden éjjelt Jaemin társaságában töltöttem, és képes voltam a régebben erősen kedvelt alvást is háttérbe szorítani, csak azért, hogy minél több időt tölthessek vele, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzá, mégis ugyanolyan távol maradva.

Mert Jaemin felállított maga köré egy hatalmas falat, amit megmászni képtelenségnek tűnt.

- Mostanában nem alszom valami jól, nem tudom, hogy mi lehet az oka – egy újabb hazugság. Hanyagul vontam meg vállaimat, miközben egy újabb világképet romboltam le magamban, melyben megesküdtem, hogy sosem fogok hazudni Marknak. Próbáltam nem tudomást venni a belsőmet ellepő keserűségről, és vontatott mozdulatokkal tápászkodtam fel a helyemről, könnyedén söpörve könyveimet a táskámba. Már épp a kabátomat igazgattam magamon és az új sálamat, amit tegnap vett anya, miután megtudta, hogy az előzőt valahol elhagytam – talán ott, ahol a régi Jenot is – mikor Mark hirtelen elém ugrott, és széles vigyorral az arcán felkiáltott.

- Ma nálam alszol, és nincs kifogás! – lelkesen karolta át vállamat, úgy húzva maga után, kifelé az osztályteremből, én azonban egyre kétségbe esettebbé váltam előbbi szavainak hallatán – Azt olvastam, hogyha az ember tartós álmatlanságban szenved, jót tesz neki egy kis környezetváltás, emiatt fogsz ma nálam aludni! – tudtam, hogy aggódik értem, ezért segíteni szeretne, de azt is, hogy e mögött az is ott volt, hogy egyre kevésbé volt képes elviselni a szülei között dúló, folyamatos háborút.

Én azonban, vele ellentétben, szörnyű barátnak bizonyultam.

- Markie, ma nem lehet. Majd máskor, oké? – próbáltam mosolyféleséget csalni az arcomra, de ahogy láttam elkomorult pillantásait, és ahogy kezeit leemelte rólam, inkább szégyenkezve fordítottam fejemet a padló irányába. Attól tartottam, hogy egyedül hagy, hogy véget vet a barátságunknak, de helyette csak állt előttem némán, s noha, én magam nem mertem rápillantani, tekintete égetett; pillantásaival szinte lyukat égetett belém, én pedig hirtelen azt éreztem, átlát rajtam, s felfedezte titkomat.

- Nem érdekel, hogy lehet-e, vagy sem! A szüleid is aggódnak érted, Jeno! Chaeyoung néni felhívott tegnap, és azt kérdezte, összevesztünk-e, amiért mostanság sosem hall felőlem. Mi bajod van neked? Nem érdekelnek a kifogásaid, ma akkor is nálunk alszol, megértetted? – dühösen fújtatott rám; sötét szemöldökeit ráncolta, szépen ívelt, kissé európai stílusú arca pedig fájdalmas grimaszba torkollott.

Csak halványan bólintottam, többre már nem futotta, s immáron én voltam az, ki karomat átvetettem válla felett békülő szándékkal, s egy halvány mosollyal indultam kifelé az iskolából, de a Jaemin körül keringő gondolataimat képtelen voltam elfeledni. Amint kiléptünk az aulába, szemeimet akaratlanul is a jelenlevő diákseregen kezdtem el járatni, abban bízva, hogy megpillantom őt, hiába tudtam, ez lehetetlen; hiszen valójában az sem tudtam, kit keresek. Képes lettem volna csukott szemmel felállni egy padra, és azt kiabálni. „Jaemin! Ha itt vagy, szeretném elmondani, hogy ma éjjel nem fogok tudni neked visszajelezni a lámpámmal, mert Marknál alszom. De kérlek, holnap várj majd rám!" – aztán meghajoltam volna, és kifutottam volna az iskolából, felszabadult nevetéssel, és minden bizonnyal, Markkal együtt, aki kérdezősködött volna.

Ki az a Jaemin? Mi van a lámpával? Nem értek semmit! – én pedig most nem titkolóztam volna. Nem hazudtam volna tovább, hanem elmondtam volna, hogy ő az a fiú, akivel már hónapok óta beszélgetek éjszakánként. A szomszéd srác, akit még sosem láttam, és aki ugyanúgy rajong a kosárlabdáért, mint én, és aki nem nevet ki azért, amiért kedvelem a Queent, mert ő sem a mai slágerekért van oda, és aki úgy lopta el a szívemet, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy állandóan ő jár a fejemben, és minden gondolatomat csakis ő tölti ki.

De végül nem tettem meg. Mert én, Lee Jeno, egy menthetetlenül reménytelen és gyáva alak voltam, aki úgy akart valakit szeretni, hogy közben nem is merte felvállalni a saját érzéseit, és aki egy apró nyuszi módjára futott el a problémái elől újra és újra.

Így történt végül az is, hogy Mark hazakísért, hogy összepakoljak magamnak néhány ruhadarabot és a könyveimet holnapra, és közben teljesen bolondnak nézett, amiért állandóan a sólámpámat kapcsolgattam ki és be. Abban bíztam, hogy Jaemin majd észreveszi, és talán, akár álarccal, napszemüveggel és sapkával a fején, de kihajol hozzám, hogy elmondhassam; ma meg kell törnöm a kialakult kis hagyományunkat, és nem tudok majd vele éjszaka az ablaknak dőlve beszélgetni.

Azonban persze, ez sem így történt, én pedig görccsel a gyomromban, és feszült léptekkel követtem Markot a házuk felé, tudomást sem véve vidámságáról, ahogyan azt tervezgette, mit fog nekünk rendelni vacsorára, és hogy mikkel fogunk játszani az este folyamán. Csak akkor eszméltem fel igazán, mikor megérkeztünk hozzájuk, s mielőtt kulcsát belehelyezhette volna a zárba, az ajtó nagy robajjal kicsapódott előttünk, majdnem mindkettőnket a betonnak szegezve, és az apja vágtatott ki rajta dühösen, észre sem véve bennünket, autója felé lépdelve – a megengedettnél, biztos jóval, magasabb sebességgel hajtva el.

Döbbenten meredtem barátomra, ő azonban nem nézett rám. Gyors léptekkel indult meg befelé, s mire én magam is beértem a házba, ő már édesanyja vékonyka testét ölelte magához, apróságokat suttogva neki, így próbálva nyugtatni őt. Úgy éreztem, semmi jogom végignézni ezt a jelenetet, így halkan lépdeltem fel Mark szobájába, letelepedve az ágyára.

Próbáltam emésztgetni az előbb történteket, de mérhetetlen szomorúság járt át, amiért ilyen helyzetben kellett látnom a legjobb barátomat, és az anyukáját, aki egy elképesztően kedves, és gyönyörű asszony volt és mindig méltóságteljes, azokban a pillanatokban mégis inkább, mint egy megsebzett kislány, úgy kuporgott a kanapénak dőlve, fia ölelő karjai között.

Mart a bűntudat, amiért fogalmam sem volt arról, hogy ilyen nagy a baj, s pont egy ilyen kemény időszakban hagytam magára az embert, akire bármikor számíthattam.

Néhány perccel később Mark is utánam jött, szemei vörösek voltak, s kissé még könnyesek, én azonban nem mertem firtatni az előbb látottakat, szóval csak megpaskoltam magam mellett az ágyat. Hagytam, hogy homlokát vállamnak döntse, s kissé rendbe szedje gondolatait. Majd mikor légzését normalizálta, a kezébe nyomtam egy kontrollert, kiválasztottam a kedvenc közös játékunkat, egy kis időre kitöröltem az agyamból mindent, amit nem tartottam szükségesnek, s csakis a vörös hajú barátomra összpontosítottam, és arra, hogyha csak átmenetileg is, de mindennél boldogabbnak lássam.

Az éjjel azonban hamarabb eljött, mint gondoltam, s hiába szerettem volna bízni Mark szavaiban; képtelen voltam aludni, folyamatosan forgolódtam a matracon, míg barátom már rég békésen aludt az ágyában. Folyamatosan az órára pislogtam és azon járt az eszem, vajon Jaemin már jelzett-e a lámpájával, vajon engem vár-e az ablakban mindhiába.

Fel akartam kelni és hazáig futni, hogyha egy kis időt is csupán, de vele tölthessek, mégsem nem mozdultam. Marknak nagyobb szüksége volt rám, mint eddig bármikor is az életben, én pedig valahol mélyen tudtam, ha mindezt másnap lesz majd módom Jaenek elmagyarázni, ő biztos megérti majd, s talán azt is feleli, milyen jó barát vagyok – pedig nem –, viszont a félsz egyre csak erősödött bennem, hogy mi van akkor, ha neki is éppen rám volna szüksége, én pedig nem vagyok mellette.

Tudtam, hogy milyen gondolatok kavarogtak benne. Gyakran ejtett meg arra utaló szavakat, hogy nem szereti magát, és úgy éreztem, ez ennél sokkal többről szólt – Jaemin nem szeretett élni és az éj sötétje jelentette neki a megnyugvást. Amikor arról kérdeztem, miket szeret csinálni hétvégente, általában kitérő válaszokat adott, de egyértelműen tudtomra adta, hogy túlságosan irtózik az emberektől ahhoz, hogy jelentős mennyiségű időt töltsön közöttük. Elmondása alapján azonban, az emberek feltűnőbben és jobban kerülték, mint ő maga őket.

Képtelen voltam felfogni, hogy egy olyan csodálatos személy, mint amilyen ő volt, miért nem látta magát olyan ragyogóan nagyszerűnek, mint ahogyan én tekintettem rá.

Végül nem bírtam tovább. Az őrült rögeszmém teljes megszállottja lettem. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek; nem voltam több mint egy felnőtt kor szélén álló kamaszfiú, akiben tomboltak a kifürkészhetetlen érzések, és aki nem tudott parancsolni a gondolatainak, ösztöneinek. Óvatosan tápászkodtam fel a matracról, figyelve, hogy fel ne ébresszem Markot, majd a táskámhoz tápászkodtam, s a lehető legkevesebb zajt csapva kicipzároztam azt, utána pedig kivettem belőle a tárgyat, ami amilyen kis egyszerű volt, annyira jelentett nekem sokat mostanság.

A csatlakozó felé lépdeltem, majd nem is gondolkodva igazán, áramra helyezte a kicsiny sólámpát, majd felkapcsoltam; csukott szemmel, öt másodpercig hagyva, hogy bevilágítsa sárgás fényével a szobát, majd leoltottam, s odatelepedtem az ablakba, fejemet az üvegének döntve, úgy meredve ki a sötétségbe, talán pont úgy, ahogyan azt néhány utcányira tőlem, Jaemin is tette.

Mert szerettem volna azt hinni, hogyha ugyanabba a sötétségbe veszünk bele mindketten, talán előbb-utóbb, egymást ölelve veszünk el benne, ketten, együtt, egymást kémlelve.

——

Remélem, hogy a fejezet elnyerte a tetszéseteket, néhány véleménynek most is igazán örülnék!
További kellemes vasárnap estét kívánok nektek!^^