Az éj leszállt Ardóniára, azon leple alatt osont ki Ria is, hogy a falu legmagasabb pontjáról nézze meg magának a Mobilium dallamot, amit Thalleoustól kapott. A félhold ragyogta be az eget milliónyi csillagával együtt, ezzel megvilágítva az éjjelt. De másnak is kedve támadt egy kis esti sétára.

-Ria, te mit csinálsz? – kérdezte mögüle Senn, mire a lány hirtelen megfordult és háta mögé rejtette a dallamot.

-Hogy? Semmit – válaszolt hirtelen. – És te mit keresel itt? – fordította vissza a kérdést.

-Semmit – rejtette ő is háta mögé a kapott dallamát, mintha misem történt volna. Egymásra mosolyogtak, mert annyira azért ismerik már egymást.

-Senn... – kezdett bele Ria. – Osivian jól beszél pár dologról.

-Ezt hogy érted? – értetlenkedett.

-Egyike vagyok a néhány megmaradt ardón nőnek... és neked nincs klánod – hajtotta le a fejét. – Mi sosem fogunk olyan őrült kalandokba keveredni, amiket Thalleous mesél nekünk – ezzel a mosoly mindkettejük arcáról lemosódott. – Tessék, biztos vissza szeretnéd kapni – nyújtotta a neki készült lándzsát, de Senn odament hozzá és Ria felé tolta.

-Ez neked készült, Ria. Tartsd meg – nézett a szemébe, és a lány válasza egy jó hosszú ölelés volt, amit Senn viszonzott. Olyan volt, mintha a hold fénye rájuk összpontosítana. Ezután visszafele indultak a szobájukban és közben Senn elhaladt Osivian kunyhója előtt, és nem bírta ki hallgatózás nélkül.

-Voltáriszok voltak, legalább heten – mesélte Thalleous. – Már jelentettem a mestereknek, de nem voltak hajlandók cselekedni – panaszkodott.

-És miért is tennék? Folyton csak a voltáriszokról és azok visszatértérőll beszélsz már száz éve – állította. – Bizonyítékok nélkül szavaid csak süket fülekre találnak – jelentette ki.

-Ezt értem, és épp ezért nem sereget gyűjteni jöttem ide – szólt, de rádöbbent és sóhajtott. – Ha téged nem tudlak meggyőzni, akkor már csak felkészülhetek – ekkor reccsenéseket hallottak, amire felkapták a fejüket. – Valaki itt hallgatózik – jelentette ki, majd dallamát használva kiment a bejárat elé, pont Senn mögé, aki éppen megfordult, hogy elmenjen.

-Thalleous! – lepődött meg, majd jött Osivian is.

-Senn! Ez már ma a második alkalom, amikor ellenszegülsz nekem – nézett rá dühösen. – Mennyit hallottál?

-Semmit, csak erre jártam.

-Úgy volt, hogy a szobádban maradsz! Úgy hiszem, egy szigorúbb büntetés áll előtted – tette csípőre kezeit.

-Nem, arra semmi szükség, Osivian – próbálta menteni a menthetőt Thalleous. – Magammal viszem az utazásomra és magam fegyelmezem meg – kacsintott Sennre. De Osivian még mindig dühösen nézett.

-Remélem megváltozik a magatartásod, mire visszatérsz, Senn – enyhített kicsit arckifejezésén. – Vidd vissza a szobájába... – fordult vissza, – és ezúttal ténylegesen érjen oda – szólt Thalleoushoz.

-Én tényleg veled utazhatok? – dobogott hevesen Senn szíve az utazás szó hallatán. – Mennyire messze megyünk? Mit kell vigyek? Kell kard legyen- – de megakadt a szava, amint rá gondolt. – Ria is jönni akart volna... – szomorodott el.

-Talán majd máskor – szólalt meg Thalleous. – Most aludj egy kicsit, hosszú út áll előttünk még. Ardónia egy nagy világ, és meglepetésekkel van tele – ezzel Thalleous elment, így magára hagyva a tűkön ülő srácot, kinek a holnap hozza a legtöbb izgalmat, mit sem tudva arról, azután mi vár őrá.