A kapu túloldalán meglepő dolgok történtek. Ott még nappal volt, égett a tűz, nem volt hó sem. Égető forróság soktíz évvel ezelőttről. A Nagy Háború idején járunk, ugyanúgy a Velgrin-hegyen vagyunk. Két fiatal harcolt egymás ellen teljesen intenzíven. Achillean és Ingressus voltak azok. Rendesen kihasználták a dallamokkal való képzést. Ingressus mindenféle dallamot használt, többek között az Aggrohamot és a Proteklónt.

-Úgy hívnak... Haláldalnok – mesélte Achilleannek, – mégis ők kaszabolták népemet és tagadták meg az ősdallamokat, amik jogosan az enyémek! – fújtatott párat, ahogy a harc kezdte gyorsan kimeríteni őt. – Mondd, Achillean... miért hívnak Árdalnoknak? – mutatott rá tüzes kardjával.

-Azért, mert... egyesítettem Ardónia népeit e rémálom ellen, mi a te műved volt! – egymásnak rohantak, teljes erőbedobással küzdöttek. Ingressus próbált védekezni, Protepontját karjára rakva próbálta megszúrni ellenfelét, majd az a Mobilihoppot használva gyorsan és minden oldalról elkezdte őt támadni. Ingressus nem tudott vele lépés tartani, így amikor a helyzet úgy engedte, megfogta karjánál és a Mobilipatt-tal a földre hajította. De ahogy készült volna leszúrni, Achillean elgurult a fegyver támadása elől. Pengék ütköztek, lábak sem érintettek talajt. Az Árdalnok olyan gyakorolt volt már a bukás utáni felállásban, hogy egy pillanat alatt újra talpon állt, Aggrosugarát Ingressusra irányította, aki kardjával hárította az Agresszium dallamot.

-Látom fejlődtél dallamhasználat terén - szólt megfigyeléséről Ingressus megint megszakítva a csatát. – Vajon... mit tettél volna, ha tied lenne az összes ős.

-Az ősdallamokat csak te akartad, én nem! Én megtagadtam volna, mert senki sem élheti meg együttes erejüket – indokolta válaszát, amin Ingressus csak nevetett.

-Ezt mondják mind, amíg meg nem tapasztalják maguk! – megint egymásnak rontottak, ezúttal csak fegyvereket használtak. Ingressus került ezúttal feljebb.

-Mégis mit csinálsz, Ingressus?! Miféle mágiát akarsz szabadjára engedni?! Te... már rég veszettél – mondta a tényt.

-Igazad van... elvesztettem ezt a háborút... – adott igazat barátjának, de nevetett utána, – de te nem győztél le. Te vagy a legnagyobb ellenségem, Achillean – vallotta be. – Egyesítetted a klánokat, egyezkedtél a Végzetlovagokkal, és egy olyan sereget hoztál össze, amit álmaimban sem győznék le. És te... Te! Achillean, közém és az ősdallamok közé álltál – hibáztatta. – Még emlékszel... ki is volt- ki javasolta, hogy vegyek részt a versenyben elsők között? – Achilleanben nagyot ütött a felismerés. Sokkolva nézte és hallgatta a beszédet tovább. – Nem nyerhetem meg ezt a csatát. Nem most... – kezdte mesélni tervét, ahogy a nyílt kapu felé fordult, ami túloldalán nem látszott semmi. A jövő bizonytalansága a múltból nem látszik át. – De még visszatérek... sokkal a csata vége után, mikor már rám sem emlékeznek! Amikor Ardónia gyenge lesz, és az ellenségeim sem élnek többé... és mikor te... már nem leszel ott... HOGY MEGÁLLÍTS!! – csatakiáltással rontott neki az Árdalnoknak a Mobilironttal, és ezúttal nem volt elég gyors, hogy felálljon. A földet is megemelte alatta ellenfele a Szupporocövekkel, de ezalkalommal talpra esett. Jött a Haláldalnok is, de magát Protepáncélba burkolva ütötte meg őt Achillean, így az egy robbanással tört szét. Végül leütötte őt a hegy oldalán.

Térdre rogyott, a sok dallamhasználat nem tett jót neki, viszont gyorsan felállt és megnézte, mi történt ellenfelével. Nem látta, ezzel elindult a kapu felé. Az idő egy precíz dolog, nem lehet vele csak úgy játszani, ezért mielőtt átlépett volna, a dallamok, mik közül három ősdallam volt, csak úgy hátra maradtak. Visszanézett, tudva, hogy nem viheti őket át, majd átlépett a kapun. A voltárisz vezért látta meg először. Zulius és a többi ardón nehezen hitte el, hogy ez a valóság, de fegyverüket továbbra is előre szegezték. A Haláldalnok készen állt az új csatára, az új időben, dallamai nélkül. Mosolyogva tudatta, hogy a vég eljött.