- Viselkedjetek természetesen, mintha egy régi barát lennék. Ne okozzatok felfordulást, jó? - sziszegte az idegen. Aika nem látta az arcát a kapucnitól és világoskék hajától. - Higgadjatok le, és vegyetek mély levegőt. Beszélni akarok veled - fordult Midoriya felé. - Ennyi az egész. Próbálkozz valami vicces dologgal, és megölöm a lányt. Ugyanez vonatkozik rád is, kiscsaj - mosolygott Aikára. - Ha bármit csinálsz, akkor Midoriya Izuku meghal. Ennyire egyszerű. Amint az ötödik ujjam is hozzáért a nyakatokhoz, a bőr elkezd lebomlani a torkotokról. Kevesebb, mint egy perc alatt porrá lesztek.

Midoriya remegett, Aika pedig olyan sebességgel gondolkodott, hogy belefájdult a feje. Mivel nem tudott még mankó nélkül rendesen haladni, elfutni sem tudott volna, ha netalán kiszabadulnak a férfi markából. Ezáltal Midoriya sem szaladt volna el, mivel pont az a fajta ember volt, aki előbb válna áldozattá, mintsem elfusson nélküle. Tehát a menekülés kilőve, de küzdeni se nagyon tudtak volna egy ilyen környezetben. Másfelől, ha a férfi tényleg megöli őket, akkor azonnal idejön több hős is... Midoriya mintha látta volna a gondolatait.

- Ha ezt megteszed egy ilyen zsúfolt helyen, egy hős idejön, és seperc alatt elkap.

- Az biztos - mosolygott továbbra is a srác. - De nézz csak végig rajtuk! - mutatott előre, a plázában lévő tömegre - Néhányuk bármikor képes lenne bevetni ellenem a képességét, de mégis hogy tudnak mosolyogni és együtt bandázni? A törvények és szabályok mind az egyének értékein alapulnak. Legbelül mind azt gondolják: "Ugyan, ki lenne képes ilyesmit elkövetni?" Képes lennék 20... nem, talán 30 embert megölni, mielőtt elkapna a rendőrség...

Aika erre még jobban megrémült. Ha ők meghalnak, akkor velük hal több tucat ember. Nem igazán értette a srác mondandójában való összefüggéseket, de az gyorsan leesett neki, hogy Midoriya ismeri a fazont.

- Miről... akarsz beszélgetni velem? - kérdezte Midoriya, és lassan szétengedte ökölbe szorított ujjait.

- Így kell ezt! - karolta át őket a srác. - Ha már itt ez a lehetőség, miért nem ülünk le, és csevegünk egy kicsit?

Egy perccel később már egy padon ültek. A fiú köztük foglalt helyet, és nem vette le a kezét a nyakukról. Aikának ettől közvetetten nem volt félnivalója, mert tudta, hogy az apja képessége utáni öröklődés miatt nem hatnak rá az ilyen típusú képességek. De ha a srác igazat mond a képességével kapcsolatban - aminek Midoriya reakciója még nagyobb alátámasztást adott -, akkor Midoriya egy mozdulat műve alatt meghalhat.

- Az igazat megvallva, szinte mindent gyűlölök, de ami jelenleg a legjobban idegesít, az a Hősgyilkos.

Aika erre megrezzent. A srác ránézett.

- Ő nem a társad? - kérdezte Midoriya.

- Biztos nem - ejtette ki a szavakat meggondolatlanul Aika.

- Én sosem társultam vele, csak a média szerint tartozik közénk. Ez a problémám - válaszolta a fiú. - De te erről honnan tudsz? - fordult Aika felé. A lány csendben maradt.

- Kérdeztem valamit - szorított Aika nyakán a fiú. A lány hörögve levegő után kapott, és úgy lehelte a szavakat:

- Ki...kikövetkeztettem...

- Na persze. De most komolyan, honnan... álljunk meg egy pillanatra - akadt meg a srác. - Csak nem te vagy az a kölyök akiről mesélték, hogy a Hősgyilkos gyereke?

- Nem.

- Dehogynem. Fehér haj, rengeteg seb... biztos te vagy az. Mondjátok csak, miért van mindenki rákattanva az apádra? A UA megtámadása, és a Hosu Cityben szabadon engedett Noumuk; ezeket mind elsöpörte a népszerűsége. Rám senki sem figyel. Miért van ez? Nem számít mennyit hencegett, ő is csak elpusztította azt, ami nem tetszett neki, nem igaz? Szerinted mi a különbség közte és köztem, Midoriya?

- Mi a... különbség? - kérdezte Midoriya. - Képtelen vagyok egyetérteni veled, vagy egyáltalán megérteni téged. A Hősgyilkossal sem értek egyet, de meg tudom őt érteni.

- Én nem is ismerlek - emelte fel a kezét védekezőn Aika, amikor a srác megint felé fordult. - Azt sem tudom ki vagy, de mivel az apámmal éltem sok ideig, száz százalékig megértem, és egyetértek vele a tisztogatásokat kivéve.

- És te, Midoriya, miért tudod megérteni a Hősgyilkost?

- Talán mert nekem és neki is vele kezdődött minden... All Mighttal. Amikor Hosu Cityben felkapott az a Nomu, ő megmentett, és legalább nem azért gyilkolt, mert azt akarta tenni. Nem hagyta annyiban a dolgot, mint te. Hiába volt helytelen az út, amit járt... ő elkötelezett volt az eszméi mellett.

A monológ befejeztével mind a két gyerek srácra nézett. És megdermedtek a rémülettől. A srác egy vérbeli gyilkos őrült szemeivel nézett rájuk. Hosszan kifújta a levegőt.

- Nagy kő esett le a szívemről - fordult Midoriya felé. - Úgy érzem, összeállt a kép. Hogy miért idegesít a Hősgyilkos, és hogy ti miért idegesítetek... úgy érzem, most már világos - és olyan brutális vicsor került az arcára, amit már nem lehetett mosolynak nevezni.

- Hát persze... persze, hiszen minden szál hozzá vezet. Emiatt aggódtam egész idáig? - kapta fel a fejét, ezzel a mozdulattal láthatóbbá téve az arcát. Aika most már tisztán látta. És tátva maradt a szája a döbbenettől.Sápadt, fakó bőr, karikás szemek, sebek... és vörös íriszek. Tűzvörös szemek, amik most a tömegre meredtek.

- Ezek azért vigyorognak gondtalanul, mert All Might is gondtalanul vigyorog! - felfedezése annyira elragadtatta, hogy a kezei a két gyerek torkára szorultak. Aika és Midoriya levegő után kaptak. - Az a selejt gondtalanul vigyorog, mintha nem lenne olyan, akit ne tudna megmenteni! Úgy örülök, hogy beszéltünk! Remek! Köszönöm, Midoriya, köszi, Hősgyilkos kölyök! Semmit nem kell másképp csinálnom.

Midoriya remegő kézzel a torkára feszülő ujjakba kapaszkodott, és Aika karjai is megindultak, miközben ösztönösen felszegte a fejét, hogy több levegőhöz jusson.

- Na, na ne erőlködjetek! Meg akartok halni? Nem bánjátok, ha a tömeg is meghal?

- Meg... megfojtasz...

- Deku-kun? Aika-chan?

Midoriya és Aika a fulladástól könnyezve, összeszűkült pupillával meredtek Ochacora, aki meghökkenve állt előttük. A lány arca értetlenséget tükrözött.

- Egy barát...? Nem... - motyogta. - Ereszd... el őket...

- Semmiség! - rivallt a lányra Midoriya. - Jól vagyunk! Ne gyere közelebb!

A kék hajú egy mozdulattal felemelte a kezeit, és ártatlanul mosolyogva mondta.

- Áh, a barátaitokkal vagytok? Ne haragudjatok! Akkor én most lépek! - mondta, majd odasúgta a két gyereknek: - Ha megpróbáltok követni, dühös leszek.

Aikának eszébe se jutott ilyesmi. Örült, hogy végre levegőt kap. A nyakát masszírozva köhögött, miközben Midoriya odakiáltott a srácnak.

- Várj, Shigaraki Tomura!

Ochaco döbbenten fordult a fiú után, aki most megállt.

- Mit akar All For One? - kérdezte Midoriya.

- Ki tudja? - morogta a kérdezett. - De fontosabb, hogy légy óvatos! Legközelebb, mikor találkozni fogunk, megöllek.

Ochaco-chan bejelentette az esetet, így a plázát ideiglenesen lezárták. A hősök és a rendőrség vészhelyzeti vizsgálatot tartottak,de végül nem találták meg Shigaraki Tomurát. Aikának ismerős volt az arca, de miután megtudta a nevét kizárta, hogy ismerte volna, mivel nem emlékezett ilyen nevű emberre még fiatalabb korából.

Midoriyával együtt bevitték a rendőr kapitányságra, és a Gonosztevők Szövetsége után nyomozó Tsukauchi-sannak mindent elmeséltek Shigaraki Tomura kinézetéről és a beszélgetésükről.

- Ha jól emlékszem, az apám csak egyszer említette, hogy találkozott vele... ennek a szövetségnek a helyszínén.

- Nem mondott véletlenül címet, vagy hasonlót? - kérdezte a nyomozó.

- Nem - rázta a fejét Aika. - Csak dühösen ért vissza, és mondta, hogy találkozott ezzel az emberrel.

- Értem... - sóhajtotta Tsukauchi-san. - A hallottakból ítélve nem egy masszív szervezettel van dolgunk. De az, hogy változatlanul le akarja győzni All Mightot... - megvakart a fejét a tollával, majd a két gyerekre nézett. - Jól van, köszönöm, Midoriya-kun, Akaguro-san.

- Szívesen... - motyogta Aika.

- Bárcsak vissza tudtam volna tartani - hajtotta le a fejét Midoriya.

- Ne bánkódjatok emiatt! Valójában, ügyesen tartottátok magatokat, miközben a saját, és mások élete forgott kockán. A legtöbben rettegnek és pánikolnak ilyenkor. A higgadtságotoknak köszönhető, hogy nem lettek áldozatok.

Tsukauchi-san kikísérte Midoriyát a hátsó ajtón, amíg Aika várt, hogy valaki eljöjjön érte. Azt mondták, hogy nem mehet egyedül haza. Végül megunta a várakozást, és ő is kiment a hátsó ajtón egy kis friss levegőt szívni. Mikor kilépett, látta, hogy Midoriya épp befordul az épület sarkán egy alacsony, zöld hajú nővel. Bizonyára az édesanyja lehetett, mert a szívhangja szapora, mégis fáradt volt. Mikor megfordult Tsukauchi-sannal találta szembe magát, és egy sovány, csontvázszerű férfival, akinek szőke haja borzasan szanaszét.

- Jó est... - kezdett köszönni, de ekkor meghallotta a férfi szívdobogását. A kezéből kiesett a mankó, és nagyot csattanva a földre esett. A szőke hajú férfi és Tsukauchi kérdőn néztek rá. Aika pislogás nélkül meredt a szőke férfira, és megfagyott a döbbenettől.

- Öhm... valami gond van? - kérdezte a férfi.

- All... Might... sensei...? - dadogta Aika, és a sovány, borzalmasan kinéző emberre meredt továbbra is. Nem bírta felfogni. Ugyanazt a beteg, fáradt szívet hallotta, de az agya nem bírta feldolgozni az információt.

A férfi szeme kikerekedett.

- Ne... nem, ezt mégis honnan veszed?! - a szíve egy pillanat alatt gyorsabb ritmust vett fel, és ez volt a végső bizonyíték. Ha biztos lett volna az igazában, akkor a szíve ritmikusan, lassan tért volna át gyorsabb tempóra, de az azonnali és heves reakció annyit tesz, hogy fél a lelepleződéstől.

-  Ne hazudjon! - kiáltotta Aika, és kicsordultak a könnyei. - Hallom, hogy maga az! Hallom... hogy ugyanaz... a hang...

- Hát itt vagy! - szólt egy hang mögötte. Fuyumi volt az. - Gyere, hazamegyünk... te meg miért sírsz?!

Az Aika mögött álló hősre és nyomozóra nézett. Mindketten hevesen rázták a fejüket.

- Semmi... - mondta Aika. - Csak nagyon rémisztő volt az a gonosztevő a plázában...

Mielőtt elindult volna Fuyumival, All Might odalépett mellé, és mondani akart valamit, de Aika egy pillantással elhallgattatta, mielőtt egy szót is szólhatott volna.

- Erről beszélni fogunk... addig nem mondok semmit senkinek... - morogta, és Fuyumi támogatásával elindult haza.

Éjszaka sokáig forgolódott álmatlanul az ágyában, majd mikor elaludt, talán az egyik legkínosabb emlékét álmodta újra. Ismét ovis volt, és hallotta a sustorgó anyukákat maga körül.

- Egyértelműen elhagyta őket a férje...

- Persze az anya még így sem bír rendes munkát vállalni...

- Túl beteges... nézz csak rá, vagy a gyerekre...

- Olyan soványak...

Aika mérgesen méregette a nőket, akik összesúgtak az anyukája háta mögött. Mindegyikük tisztában volt vele, hogy hallják őket. Hitomi, Aika, az óvónők és a saját gyerekeik is.

- Nos, viszlát szívem... - motyogta az anyukája lehajtott fejjel. A hangja eltompult a szégyentől. - Majd délután jövök érted.

- Rendben van! - mondta Aika jó hangosan, az arcán széles mosollyal. - Alig várom, hogy újra lássalak, és hazamehessünk! Nagyon szeretlek, anya! Mindenki másnál jobban szeretem az anyukámat!

Azzal szorosan átölelte az anyukája lábát. A sustorgó nők megdermedtek, és mérges irigységgel mérték végig Hitomit. Egyikük gyereke sem mondott még nekik ehhez hasonlót. Aika alaposan az orruk alá dörzsölte ezt. Hitomi egy pillanatig meghökkenve állt, majd lehajolt Aikához, és könnyes szemmel magához ölelte.

- Igen... és én pedig mindenkinél jobban szeretem a csodálatos kislányom!

Aika még sokáig integetett neki az ablakból. Mikor ismét a csoportszoba felé fordult, egyik vigyorgó csoporttársával találta szembe magát. A gyerek szőke volt, és kék szemű. Hamiskás mosolyától felfordult a gyomra. Ha jól emlékezett, Daiki (jelentés: nagyszerű, ragyogó, fényes) volt a keresztneve. Pont illett rá, mivel már oviban is népszerű volt.

- Mi van, csóró kölyök? - vigyorgott, és a falnak lökte Aikát. - Eléggé érzelgősen búcsúztál ma anyádtól! Képzeld, az enyém most ugyanezt várta el tőlem! Ne tedd nekem magasabbra a lécet, világos?

- Nem az én gondom az, hogy az anyukád mit vár el tőled. Őt hibáztasd. Semmi közötök ahhoz, hogy én hogy köszönök el anyától!

- Ne feleselj! - rúgta gyomorszájon Daiki. Aika könnyezve nézett körbe. Hát persze... egyik óvónő sem volt a csoportszobában. Daiki mindig jó időpontot választott a szekálására. - Akit elhagy az apja, és munkaképtelen az anyja, az ne pofázzon vissza nekem!

- Apa nem hagyott el minket!

Még egy rúgás. Aika fájdalmasan megnyikkant.

- Mi? Nem hallottam a hazugságot.

- Apa nem hagyott el minket!

Ismét egy rúgás.

- De igen! Ne álltasd magad azzal, hogy az apád csak későn jön haza, mert dolgozik! Így még undorítóbb leszel.

Aika könnyezve gömbölyödött össze.

Mindig is utálta az óvodás korszakát. Mivel sosem volt elég pénzük az alsó középosztály szintjének eléréséhez, mindig ki volt közösítve. A szülők kibeszélték őt és az anyját, amit mindig rossz szemmel nézett. Hiába próbálta folyamatosan éreztetni Hitomival, hogy mindent megkap tőle, nemegyszer kapta azon, hogy a fürdőszobában ül és sír, miközben olyasmiket motyog, hogy mégis hogyan hívhatja magát anyának. Ilyenkor mindig megijedt, és elbújt a fürdőszobától lévő legtávolabbi sarokba.

Mint minden kisgyereknek, neki is rémisztő és rendellenes volt, hogyha a kapaszkodó, a védelem, ami mindenki életében az első kritikus hat évben, mikor a gyermek szinte egész személyisége megformálódik, a szülő volt, meggyengül. Ha ez a védelem érezhetően kétségbeesett, gyenge, és még önmagában sem hisz, a gyerek szorongóvá válik, mivel nem érzi a védelmet, amire feltétlenül szüksége van. Csak egy bomlékony, leomlani készülő falat, ami alá mégis kénytelen beállni, mert ha nem teszi, akkor valami más végez vele, ezért kénytelen megbízni benne.

Az ő fala mégis az anyukája volt. Teljesen megbízott benne, még akkor is, ha nem mert a közelébe menni, amikor sírt. Amikor nem sírt, szakadatlanul éreztette vele a bizalmát és szeretetét, minek hála Hitomi kitartott az iskoláskoráig. Hatéves korában viszont a szervezete feladta, és Aika tisztán emlékezett arra, hogyan rázogatta a hűlő testet, aminek többé nem hallotta az ütemes, megnyugtató hangját. Az volt az első, amikor hallotta, hogy áll le egy szív. Hirtelen megiramodik a pulzus, majd lelassul, szokatlanul lassúvá válik... végül alig üt, majd teljesen megáll.

És beáll a csend. A néma, kietlen csend, ami lehúzza az embert, és összenyomja, akár egy prés.

És Aikát is összenyomta, őt is megfojtotta, és nem engedte. És végig kellett néznie, ahogy a szemében létező legszebb, legbámulatosabb, legcsodálatraméltóbb embert eltemetik, és már csak egy kereszt emlékezeti rá az embereket a dombon, ahol annyit sétáltak. És csak egyszer látta a sírt. Soha többet.

Fájt, hogy ott kellett hagynia a régi otthonukat, hogy ott kellett hagynia Hitomi sírját, hogy ott kellett hagynia...

Akkorát kiáltott, mintha megmarták volna. Lihegve felült az ágyban, és fogalma sem volt, hogy mikor ébredt fel, hogy mi volt az álmában, és mikor kezdett ébren gondolkodni. Egyet tudott. El kellett mennie Tokyoba, még az edzőtábor előtt.

A Hosu incidens utáni alig két hónapban rengeteg dolog történt vele. Új családra, és új barátokra tett szert. Elszakadt a apjától, megfenyegették és a szeme láttára volt életveszélyben az egyik barátja, majd rögtön utána az általa és az apja által csodált hős olyan alakban jelent meg előtte, amit elképzelni sem tudott addig, és nem kapott magyarázatot. Rengeteg élmény, nagyon kevés idő alatt, és nem igazán bírta mindezt egyszerre feldolgozni.

Végül eldöntötte: Ahhoz, hogy teljes mértékben a jelenére tudjon koncentrálni, le kellett zárnia az egész múltját. És ehhez három dolgot kellett megvalósítania. Ebből kettőt csak Tokyoban tudott elintézni.