Shoto szemszöge:

Hogy mi történt pontosan, arról senkinek semmi fogalma nem volt, de az biztos volt, hogy Bakugo és Aika között valami megváltozott az első közös különedzés napján. Az egész osztálynak feltűnt, hogy a páros –, ami eddig, habár nem feltűnően, de mégis jóban volt, – most egymáshoz sem szól.

Aika mintha egyik pillanatról a másikra visszazuhant volna abba az állapotba, amiben még az edzőtábor előtt volt. Nem állt szóba szívesen senkivel, az órákon magába roskadva jegyzetelt, szabadideje nagy részét a szobájába zárkózva töltötte.

Shoto persze igyekezett kiszedni belőle, mi történt, de a lány folyamatosan csak hárított és kerülte a témát. Izuku is próbálkozott, ám ezzel a fiúk csak annyit értek el, hogy Aika az ő társasságuk elől is menekülni kezdett.

Bakugo pedig maga volt a pokol. Olyan masszív utálattal fordult Aika felé, valahányszor hozzá kellett szólnia, amit Shoto, de még Izuku sem látott tőle soha. A zöld hajú fiú igyekezett őt is megkérdezni az érthetetlen helyzetről, de minden próbálkozása sikertelennek bizonyult, mivel csak egy kiadós üvöltésre számíthatott Katsukitól.

A legaggasztóbb talán az volt, hogy a feszültség Aika és Bakugo között nem csökkent az idő előrehaladtával. A két hetes tudatlanság pedig az osztály és Aizawa idegeit kezdte kikezdeni.

Shoto az egyetlen esélyt Aika felvidítására a november huszadikai hétvégében látta, amire az apja mindkettejüket kikérte az iskolából. Yuudai és Masaru is kivettek egy napot, hogy közösen ünnepelhessék meg Aika talán első normális születésnapját.

– Remélem Aika-chan majd felvidul a meglepetésparti láttán – öntötte szavakba kívánságát Izuku pénteken. – Nem lenne jó, ha még rosszabb kedve lenne.

– Nem is lesz, ha rajtunk múlik – Shoto nyugtalanul kopogott Izuku ágyán a tollával. – A tizennégyesre tudod a választ?

– Azt folyamatos múltban kell írni.

Izuku szobájában kettesben ültek a milliónyi All Mightos holmi között és a házi feladatként kapott két oldalnyi angol nyelvtanon rágták át magukat.

– Milyen torta lesz?

– Csokoládés. Az ikrek intézik, és nem hajlandók chilis tortát rendelni.

– Szent ég! Csípős tortát?!

– Aika szereti a csípőset.

– Tortába akkor sem való a csípős, annak édesnek kell lennie. Nekem az epertorta a kedvencem.

– Hmm... nekem nem hinném, hogy van kedvenc tortám.

– Kedvenc fagyi?

– Citromos.

– Akkor lehet, hogy tortából is a citromosat szereted – mosolygott rá kedvesen Izuku, mire Shoto elpirult. Hiába voltak együtt már egy ideje, a fiú aranyossága néha még mindig sok volt neki.

Feltűnt azonban számára az is, hogy a párkapcsolata számos dolgot megváltoztatott az életében. Elsőként most már nem csak Aikával beszélt teljesen őszintén, hanem Izukunak is bátran megnyílt.

Annyi mindent látott a fiú által véghezvinni, annyi mindenen mentek keresztül, hogy feltétel nélkül megbízott benne. El sem tudta képzelni, hogy valaha kiszeretne belőle, vagy Izuku őbelőle. A zöld hajú kerek perec megmondta neki: Ne is próbálja tovább játszani előtte a jégszívű herceget.

Shoto elmosolyodott. Alapvetően is nyugodt személyiség volt, így nem érezte úgy, hogy sok újat tudott volna mutatni Izukunak. A fiú viszont így is mintha pillanatról pillanatra nagyobb szeretettel fordult volna felé.

*

Szombaton a Todoroki házat ínycsiklandozó illatok töltötték meg. Shoto Yuudainak segített a konyhában,  legidősebb bátyja ugyanis eldöntötte, hogy az ebédet Aika kedvenceiből fogja összeállítani. 

– Aika hogy van? Nagyon levertnek tűnt, és bezárkózott. Régen láttam ilyet tőle – mondta Yuu, ahogy kinyitotta a sütőt, hogy megnézze, hogy áll a csirke.

– Olyan búskomor, mint mikor beköltözött – sóhajtotta Shoto. – Tetejébe azt sem hajlandó elárulni, hogy mi nyomja ennyire a szívét. Esküszöm, bárcsak gondolatolvasó lennék, hogy tudjam, mi a baj közte és Bakugo között...

Yuudai meglepve felé fordult.

– Fiú van a dologban? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen, Bakugo fiú... miért kérded?

– És összevesztek.

– Valami olyasmi. Más ötletem nincs.

– Olyan dolgon, amiről egyikük sem beszél, és mindkettejük kikészül tőle.

– Igen.

– Istenem, Sho, ez szerelem! – Yuudai visszacsapta a sütő ajtaját, és csípőre tett kézzel rámeredt. – Azt ne mondd, hogy ennyiből nem jöttél rá!

Shoto hitetlenkedve rázta a fejét.

– Bakugo szerelmes? Aikába? Ugyan, kérlek...

– A jelekből ítélve mindketten azok.

Erre már Shoto kezéből kifordult a habverő.

– Yuudai, ez nem vicces.

– Ki a fene mondta, hogy viccelek? – nevetett a bátyja. – Shoto, fogadd el. A húgocskánk szerelmes, és udvarlóra akadt.

– Bakugo, mint udvarló...

Erre Shotoból is kibukott a nevetés.

– Nem, nem, ez lehetetlen! Hogy Aika szerelmes lenne... és Bakugo! Yuudai, te nem ismered! Semmi más nem jár az eszében, csak a hőssé válás és Izu zaklatása.

Erre Yuudaion volt a csodálkozás sora.

– Izu?

Shoto ekkor döbbent rá, hogy a becenévvel nagyon elárulta magát. Gyorsan felkapta a habverőt és elfordult a tállal a kezében.

– Osztálytárs... Bakugo gyerekkori barátja.

– Shotooo...

Yuudai mellé lépett.

– Egek ura, neked is beütött a szerelem! Sose pirultál még el! – kapta a kezét a szája elé.

– Na és?! Mi van, ha most el akarok pirulni?!

Yuudai erre nevetve a pultnak támaszkodott.

– Jól van, pirulómester, akkor mesélj a pasidról.

– Izuku nem a...! – Shoto elnémult, ahogy Yuudai ismét nevetőgörcsöt kapott.

– Rendben, rendben, figyelj... én is járok valakivel.

– Hogy mi?!

Shoto számára a beszélgetés egyszerre lett egyre kínosabb és érdekesebb.

– Bizony. Ismerd be, hogy te is, én pedig mondok neked egy nevet.

Shoto gyanakodva nézett Yuudaira.

– Nem próbálsz manipulálni?

– Ugyan! Ilyennel nem szoktam szórakozni.

Shoto nagyot sóhajtott.

– Rendben, én és Midoriya Izuku járunk – nyögte ki, mire Yuudai elvigyorodott. – Most boldog vagy?

– Naná! Midoriya... Ő az egyik problémás kölyök. A Sportfesztiválon nyerte meg a szíved? Ez a te erőd...!

– Na szakadj le rólam! – csattant fel Shoto és a mártás egy részét Yuudai pulóverére juttatta, ahogy felé suhintott a habverővel.

– Hé, hé! Oké, bocsi – Yuudai egy szalvétával letörölte magát. – Én jövök. Fred Anderson.

– Hogy mi?! – kiáltott fel Shoto. – Azt ne mondd, hogy...

– Akkor ez tényleg családi örökség.

Ezen Shoto elmosolyodott.

– Hogy találkoztatok? Na, mesélj! Tetejébe amerikai?

– Téves – mutatott rá Yuu. – Új-zélandi. Az egyetem, aminek a cserediák programján keresztül jött ide, közel van az egyik éttermünkhöz. Rámenős srác, szóval már az első találkozásunk alkalmával a pincér borravalójával együtt a telefonszámát is az asztalon hagyta.

Yuudai nem tudta rejtegetni a boldogságát, mesélés közben majd' elolvadt.

– Felhívtam, ő elhívott egy randira, amin rájöttünk, hogy tényleg lehet ebből valami... és ez tart nagyjából másfél éve.

– Másfél éve?!

– Halihó! – Masaru hangja után ajtócsapódás hallatszott, s Yuudai barna szemű ikre hamarosan fel is tűnt a konyha küszöbén. – Miről szól a csajtanács?

– Te tudtad, hogy a bátyánk másfél éve jár egy Fred Anderson nevű Új-zélandi egyetemistával?

– A cuki kis mérnök hallgató? Hát hogy a viharba ne tudnám!

Masaru Shoto elkomoruló arcát látva gyorsan folytatta.

– Figyelj, Shoto, Fuyumi sem tud róla. Nem akartunk terhelni senkit azzal, hogy... nos... – Masaru nagyot sóhajtott és letette a cukrászdából hozott tortás dobozt a pultra. – Oké, akkor én is abbahagyom a titkolózást. Én sem vagyok heteroszexuális.

– Remek, akkor már hárman vagyunk... – morogta Shoto.

– HOGY MICSODA?!

Masaru arca egy szempillantás alatt olyan fehér lett, mint a haja.

– Shoto, azt ne mondd, hogy te is rájöttél, hogy a férfiak iránt is érdeklődsz...

– Az semmi! Már barátja is van! – kontrázott Yuudai.

– Ne hülyéskedj!

Ebédig semmi másról nem bírtak beszélni, csak a szerelmi ügyeikről. A végére Shoto tényleg úgy érezte, mintha holmi csajos traccspartin venne részt. Legnagyobb meglepetésére azonban élvezte.

Ritkán tudott hosszan beszélgetni a bátyjaival. Kiskorában mindig elzárták őket egymástól, majd az iskola és a munka szeparálta szét a testvéri egységet. Erre a gondolatra elszomorodott. Mindenről az apja mániákussága tehetett.

Aika valóban jobb kedvűbb lett ebéd után és vígabban ment fel a szobájába. Be akart fejezni egy dolgozatot Recovery Girlnek, ami a Todorokiknak épp jól jött.

Yuudai, Masaru, Shoto és az apjuk közösen kezdték el feldíszíteni a nappalit, hogy megadják a módját Aika felköszöntésének.

– Fuyumi mikor ér ide anyával? – kérdezte Shoto.

– Azt mondta, fél óra alatt megfordul.

– Akkor hamarosan visszaér...

Öt perc múlva valóban Fuyumi nyitott be a házba, te az édesanyjuk, akit Shoto annyira várt, nem volt az oldalán. Úgy tűnt, a nővére sem önmaga.

Cipőben és kabátban becsörtetett a nappaliba és megállt az apja előtt. A szeme villámokat szórt, arcán halvány jégvirágok csillogtak a dühtől.

– Hova tetted anya papírjait?

– Tessék? – mordult rá Enji, mire Fuyumi semmit sem veszítve a lendületéből, megismételte magát:

– Hol vannak anya orvosi papírjai? Látni akarom őket.

– Mégis miért akarod... – kezdte Yuudai, de a torkán akadt a szó, ahogy a húga ránézett.

– Tudni akarod, miért? Tudni akarod, hogy anya miért nem jött velem? Ám legyen... – Fuyumi dühödten lerázta magáról a kabátot, ami alatt a diákjai által alkotott, "Legszuperebb tanító néni" feliratú kötött pulcsiját viselte. Remegő kézzel mellkason bökte az apját.

– Mikor az orvos megtiltotta, hogy hazahozzam erre az egy napra, és megkérdeztem miért, tudod, mit mondott? Azt mondta, hogy anya nem beszámítható... hogy a hivatalos véleményalkotás és beszámoló alapján... Nem. Mehet. Közösségbe. Nem. Hagyhatja. El. A. Kórházat. Magyarázatot várok, és a hivatalos papírokat.

A szobában mintha tíz fokot zuhant volna a hőmérséklet. A három fiú mélységes döbbenettel fordult Todoroki Enji felé.

– Mikor anya leforrázta Shotot, mindannyian kiskorúak voltunk és csak a te szavad ért valamit ebben a családban. Mit mondtál nekik? Mit tettél?!

– Fuyumi – sóhajtotta az apja. – Aika is itthon van...

– NEM ÉRDEKEL!

Mindenki összerezzent. Fuyumi soha nem emelte fel a hangját az apjuk ellen. Még csak nem is állt ellen neki semmiben. Viszont nagyon úgy tűnt, hogy végleg elfogyott a türelme:

– Elegem van! Most telt be a pohár! Egyszer a jó rohadt életben nem tudnál rendesen a szemünkbe nézni, és felköhögni valami bocsánatfélét?! Figyelj: Bocsánatot kérek, amiért szar apátok voltam, és miattam vált ilyen elbaszottá az egész család, beismerem, hogy hibáztam. ENNYI LENNE!

Shoto soha nem látta ilyennek Fuyumit. Soha nem hallotta kiabálni, neadjisten káromkodni. Nővére teljesen kifordult magából, de még nem végzett. Megállíthatatlanul kezdett el belőle feltörni mindaz, amit magába kellett zárnia hosszú éveken át.

– Tudod te, hogy hányszor kuporogtam a szobám sarkában bőgve, valahányszor hallottam Shoto zokogását és anya sikolyait?! Tudod, hogy milyen nehéz volt gyerekként mind az ötünknek fenntartani a kulturált látszott, a jó tanulmányi átlagot, a nevünk nemlétező becsületét egy ilyen családi háttér mellett?! Van fogalmad róla, hogy mennyi munkámba került meggyőzni titeket egyesével, hogy tartsuk fent Aika érdekében a normális család látszatát?! Nem, sejtelmed sincs! Soha, soha az életben nem törődtél velünk! Mindig te voltál az első, mindenki alávetette magát az akaratodnak! És mégis miért?!

– A tulajdon önzésed miatt... – sziszegte halkan Masaru. – Amiatt, hogy nem bírtál magadon kívül másokra is gondolni, amíg nem előztek meg valamiben... amiatt, hogy soha nem voltál magaddal elégedett, és a teljesítménykényszeres személyiségzavarod oltárán mindannyiunkat feláldoztál. Nagy ház, szép feleség, példás család és méltó utód...

Masaru végig halk maradt, a szavai mégis mintha egy-egy pofon lettek volna, amik Shotot egy nagyon mély, zavaros álomból ébresztették. Mintha most látta volna először egészében a családját. És ebben az egészben nem látott mást, csak dühöt, elkeseredettséget, megalázottságot és gyászt.

Talán végig látta, csak Aika érkezése és a kollégiumba való beköltözés óta önszántából hunyt szemet a tény felett, hogy ők sosem voltak normálisak. Gondolataiból Yuudai hangja szakította ki.

– Elválasztottál minket testvérekként. Szinte nem is ismertük Shotot. De ez nem volt elég, anyánktól is elszakítottál, mert nem bírta tovább... És nem tettél... nem tettél semmit, mikor Touya megszökött. Miket beszélek, az egész családunk egy kényszer házasságból kerekedett ki! Ebből a szempontból még Aikának is szebb családja van! Őt szerették a szülei, ahogyan egymást! Nekünk pedig meg sem kellett volna születnünk..!

Shoto és Fuyumi tátott szájjal figyelték, ahogy a bátyjuk, aki eddig mindig támogatta, mindig jókedvre derítette őket és mindig erős volt, most zokogva roskad össze szerpentines dobozzal a kezében.

– Azt sem értem, miért pont most kell kiakadnunk! – sírta Yuu, meg sem próbálva letörölni a könnyeit. – Miért nem vagyunk képesek még arra sem, hogy egy borzalmas múltú lány érdekében tartsuk a látszatot! Hogy lehessen egy rendes szülinapja...

https://youtu.be/0ODDtLMiGnY

Tizenhat évvel ezelőtt:

Az apró, dohos apartmant Hitomi sírása és keserves nyögései töltötték meg. Chizome a leterített futon mellett térdelt és a felesége kezét szorongatta.

– Biztos vagy benne, hogy ne hívjak orvost? – kérdezte már vagy századszorra.

– Nem akarom... nem akarom, hogy ne legyél itt! – szorította meg Hitomi a kezét. – Kérlek, Chi, maradj velem! Kérlek!

Hitomi hangja hisztérikussá vált.

– Nem megyek el – igyekezett megnyugtatni Chizome –, de mindketten tudjuk, hogy így vagytok a legnagyobb veszélyben! Csak addig nem lennék itt, amíg megvizsgálnak, hogy nincs-e gond a vajúdással! Amíg... amíg megszületik. Már tíz órája tart ez az állapot, muszáj, hogy lásson egy orvos!

– De kórházba fognak vinni, és oda nem jöhetsz!

– De meg tudnák menteni az életed, ami most hatalmas veszélyben van! Ezzel te is nagyon jól tisztában vagy!

Hitomi összeszorította ajkait és megrázta a fejét.

– Abban a pillanatban meghalnék, hogy elkerülnél mellőlem...

A fiatal nő ebben a pillanatban megdermedt, majd a légzése az eddiginél is hevesebb tempót vett fel.

– Chi... Chizome... – nyöszörögte fájdalmasan.

– Igen?

– Jön...

– Micsoda?! Biztos vagy benne?

– Most te szülsz, vagy én?!

– Jó, bocsánat... Mit csináljak?

– Csak... csak... – Hitomi nem bírt többet mondani; fájdalmasan felsikoltott.

Chizome azt se tudta, hova kapjon idegességében. Ezerszer megpróbálta elképzelni a pillanatot, próbált felkészülni, de most, hogy alig pár perc választotta el attól, hogy apává váljon, hirtelen minden magabiztosságát elvesztette.

– Chizome, jön! – kiáltotta Hitomi, ahogy összerándult.

Chizome már maga is a sírás határán volt, de igyekezett hasznossá válni. A futon végébe mászott, és próbált valami érdemit kinyögni:

– Mindjárt... mindjárt túl leszel rajta, rendben? Már csak kicsi kell!

Hitomi lehunyta a szemét és hang nélkül, sápadtan beleadta maradék erejét az utolsó két nyomásba.

A következő pillanatban ájultan összecsuklott, amint meghallotta a szakadozva vett nagy levegőt, majd az éktelen gyereksírást. Verejtéke elkeveredett a könnyeivel és vérével, arcán mégis megkönnyebbülés játszott. Tudta, hogy a gyermek él, hisz felsírt. Bízott Chizomében, hogy a férfi tudni fogja, mit kell tennie, hiszen annyiszor elmondta neki.

Férje azonban mozdulni sem volt képes. Az újszülött a kezében rúgkapált és teli tüdőből bömbölt. Ő pedig csak nézte, nézte őt, és nem bírt betelni a látvánnyal.

– Kislány – suttogta áhítatosan. – Himi... kislányunk lett...

Térden állva megkerülte a futont, és óvatosan Hitomi mellére tette a csöppséget. Az előre sterilizált ollóval elvágta a köldökzsinórt, majd fertőtlenítette és elkötötte az előzetes tanfolyamon látott módszerrel.

– Annyira kicsi... – motyogta és saját kezeire meredt, amelyekben az előbb tartotta a lányát.

Fogai összekoccantak, ahogy sírni kezdett. Nem tudta visszafogni. Akaratlanul is eszébe jutott a nap, amikor Kenjit először meglátta. Az apja nevetett rajta, amiért sírt. Most már nem tudott. Már nem volt vele, hogy láthassa és megismerhesse az unokáját. Chizome annyit sírhatott meghatottságában, amennyit akart.

– Ezt nem szabad tőlem látnod – zokogta, és végigsimított lánya vékony karján, aki még mit sem értett a körülötte történő dolgokból. Szuszogva feküdt az anyja mellett és egyre inkább megnyugodva szívta magába az anyatejet.

Chizome ellenőrizte Hitomi életjeleit. Minden rendben volt, felesége csak kimerült. Sok vért sem vesztett, hála a szerencséjüknek. Chizome a kezdetektől fogva ellenezte az otthonszülést, amihez senkit sem hívtak, nehogy felismerjék és rájuk hívják a rendőrséget. Hitomi mégis rávette. Remegve feltápászkodott és nekiállt meleg vízzel átitatni egy törülközőt, hogy megmosdassa, majd felöltöztethesse a kicsit.

– Soha nem szabad majd sírnod – suttogta maga elé. – Mert azzal csak bebizonyítanád, hogy gyenge vagy, akárcsak apád... Erősnek kell majd lenned ebben a torz világban... Tudom, hogy az leszel. Erős, bátor, okos és gyönyörű, mint anyád... mint... Aika.

Chizome ekkor mondta ki először a nevet. Egy pillanatra megállt a törülköző mosása közben, majd folytatta a gépies mozdulatsort.

– Aika.

Hitominak sem mondta soha, de az egyetlen szócséplés, amit értelmesnek talált az életben, azok a szerelmes dalok voltak, amikkel azonosulni tudott. Erősnek és bátornak tartotta azokat az embereket, akik megírták őket.

Így a lánya neve egy néma kívánság volt. Azt kívánta, nőjön fel olyannak, mint azok a meseszép dalok, amiket erős emberek írtak. Legyen olyan, mint a szerelmes dal, amit Chizome titkon írt a feleségének.

– Akaguro Aika.

Aika szemszöge:

– Mint egy szerelmes dal – simította meg a fejét édesanyja. – A neved gyönyörű, szívből jövő szerelmes dalt jelent. Ami boldogságot és békét hoz a szívekbe. Az én szívembe elhoztad.

Aika a lépcső alján állt, a könnyei patakokban folytak végig az arcán. Némán hallgatta a Todoroki testvérek kifakadását.

– Én... én ezt nem bírom... – hallotta Shoto hangját.

Léptek zaja hallatszott és Fuyumi sírástól elfúló könyörgése:

– Shoto, kérlek... kérlek, ne menj el...

Shoto ekkor fordult be a lépcsőhöz, s a tekintete találkozott Aikáéval. A fiú megdermedt és egy pisszenés nélkül egymásra meredtek.

Aika ekkor bizonyosodott meg afelől, hogy a szerelmes dalok sem hoznak mindig békét és boldogságot. Ő okozta azt, amit most mindegyik Todorkinak el kellett viselnie. Miatta tettettek hamis boldogságot és békét, ami fájóbb volt számára, mintha a befogadása napján megmutatták volna a családjuk igaz valóját.

*

Eközben, habár erről egyikük se tudott, Akaguro Chizome egy panelház tetején ült az estébe bámulva. Tokyo fényei teljes pompában vonultak fel előtte, s ő a Hitomival közös dalát dúdolva arra gondolt, hogy ebben a városban már nagyon régen történt igazán fontos dolog.

– Boldog születésnapot, egyetlen kislányom.

Yahho, mindenki!
Mint látjátok, visszatértem (hurrá), és újult erővel esek neki az írásnak. Úgy érzem, ebben az évben most már tényleg be kéne fejezni ezt a sztorit.

Nagyon köszönöm a sok-sok pozitív kommentet; azt, hogy eddig vártatok és sok sikert kívántatok az érettségihez. Ti vagytok a legjobb olvasók.

Ami Aika történetét illeti, innentől fogva már egyáltalán nem fogom követni a manga menetét, mert nem passzol bele az általam elgondolt történetbe. Kenji, Aika és Dabi szerepe más irányba fogják terelni a dolgokat.

Nem utolsó sorban nagyon szépen köszönöm a fanartokat is elsősorban Katsumi_Hagino - nak! Imádom őket.

A következő részig minden jót!