A díszterem pár percig evőeszközeink hangjától zengett.

- Isteni a pulyka!- mondtam.

- Egyet értek. - mondta anyám.

Étkezés közben az erkélyről látszó naplementét csodáltam, de viszont a herceg széles vállaitól nem sokat láthatni. Az aranysárga hajszálai belelógtak a tájképbe. Visszatértem az étkezéshez, nem akartam furának tűnni, hogy csak bámulok előre.

- Mi jár a fejedben Andromeda?-kérdezte Aragorn.

- A naplementében gyönyörködtem. - mondtam, mire mindenki rápillantott az erkélyre.

- Valóban nagyon gyönyörű. - fűzte hozzá Thranduil. - Illik a terem mintázatához. Vérvörös, narancsossárgával.

- Akár nyolcezer éves is lehet. Mikor betettem e királyságba a lábam, már így nézett ki. Jó volt az ízlésük az akkoriaknak!- mondta, mire mindenki felnevetett.

Folytattuk a vacsorázást. Nem sikerült nagyon beszédesre ez az este, de mégsem voltunk végig szótlanok. Elvégre mégis csak idegenek vagyunk egymásnak, az első benyomás a legfontosabb, olyankor pedig mindenki visszafogottabb. Biztosan lesz még alkalom, amikor az együtt töltött esték mozgalmasabbak lesznek.

- Hölgyeim, köszönjük megjelenésüket és türelmüket. - mondta Thranduil - Reménykedem abban, hogy nem ez volt az utolsó ilyen alkalom.

- Igazi megtiszteltetés volt. - mondta anyám.

- Öröm volt magukkal vacsorázni. - válaszoltam kedvesen.

- Szép estét!- mondta Legolas, követve őt Aragorn meghajolással.

Felmentem a szobámba, átvettem alvóruhám, majd az ágy szélén ülve töprengeni kezdtem: eddig minden legnagyobb rendjén van. A lakosok szeretettel fogadtak minket. A körülvevő épület elkápráztatóan szép, akárcsak egy olyan mesében, amit kiskoromban meséltek alvás előtt. Szokatlan még ez a hely, de a szívem mégis érzi, hogy ez az otthonom.

A függöny túl vékony, a csillagok fényei besugaraztak a szobába. Felvettem egy selyem poncsóm, és kimentem az erkélyre. Csendes este volt, a felhők halványan látszódtak, nem takarták a holdat. Az udvaron lévő lovak fényes sörénye tükrözte az égi fényelet.

Az istálló mellett volt több tucatnyi tegez, tele gyilkos nyilakkal. Mikor megpillantottam őket, lejátszódott a gondolataimban, ahogy a haza harcosai felkapják őket, és harcolnak velük mindenért, ami e földön kedves nekik.

Másnap reggel napsütésre keltem. Gondor életre kelt, eljött a tavasz. Mindenki izgett-mozgott az udvaron. Egyik irányból muzsika volt hallható, másikból gyerekek hangjai. Felvettem egy mokaszinom, és lefele indultam a lépcsőn.

- Szép napot, hölgyem. - szólított meg egy ismeretlen tag. Bólintással válaszoltam.

Az udvarra kiérve két iker kislány integetett nekem, majd kézen fogva elfutottak. Amikor a szemembe néztek egy pillanatig láttam a szemükben lévő ragyogást. Tündék voltak. Nekem sosem voltak ilyen szemeim, sötétkék szemekkel vagyok megteremtve. Kiskoromban mégis mindenki megcsodálta, milyen különleges színük van.

A szél lágyan fújt, meleg volt. Ez tényleg a tavasz.

A kastély oldalánál, egy csendesebb helyen volt négy céltábla, mellette teli tegezekkel. Körülnéztem, senki sem volt a környéken. Felkaptam egy tegezt a hátamra. Nehezebb volt, mint amire számítottam. Elvettem egy íjat, kirántottam egy nyilat, majd a céltábla közepe felé szögeztem a nyilam. Magabiztosan kihúztam, kishíján telitalálat.

- Ez már majdnem tökéletes! - hallottam egy hangot mögülem.