Hátamra kaptam a tarisznyám, de azért a fejemben még ellenőriztem egy képzeletbeli listán, hogy minden megvan-e.

- Hiányozni fog Új-Dombtető. - sóhajtottam.

- Ne búslakodj. Gondorban, más fajunkbeliek között, sokkal otthoniasabban fogjunk magunkat érezni.

- Már nem is emlékszem hogy néz ki. Minden emlékem a kastélyról, az erdőről csak egy nagy homály. Édesanyám, mi lesz, ha megint elbocsátanak?

- Nem fognak, Andromeda. Nem fognak. - megfogta a kezem, és megcsókolta.

Útnak indultunk. Nem néztünk hátra, tekinteteinket csak előre szögeztük. Magunk mögött hagytuk Új-Dombtetőt. Az út hosszú volt, de a gyönyörű kilátás elcsalta a figyelmünket a (szomorú) gondolatoktól és érzelmektől. A szél egész úton erősen fújta a hajunk.

Még naplemente előtt Gordonba érkeztünk. A kastély kapuinál vaspáncéllal felruházott őrök álltak dermedten, egy hatalmas lándzsával a kezükben.

- Bakacsinerdei tündék vagyunk - ennyit elég is volt hallaniuk. A kapu kitárult, mi meg besétáltunk a kastély szívébe.

- Aurora?- szólította fel anyámat a király. Egy komor szürke, de mégis pompás trónon ült.

- Aragorn?!- válaszolt kérdéssel édesanyám.

- Ó Istenem, mennyire rég láttalak! Mi járatban vagy Gordonban?

- Az igazság az, hogy haza jöttünk. - mondta anyám, követve ezt egy őszinte mosollyal.

- Aurora, itt mindig szívesen fogadottak lesztek. El sem hinnéd, milyen rég vártam hogy visszatérj! - mondta a király, majd rámnézett éles kék szemeivel, amit a sötét bőre emelt ki - Ez a leányod, Andromeda, igaz? - kérdezte. - Szép nagyra nőtt, csupa anyja. Mikor utoljára láttam, még csak pártized éves lehetett. Akkor még Morg-

- Hagyd csak, azok rossz és sötét emlékek.

- Igen, valóban. - keseredett el a király helyettünk is. - De most ünnepeljünk visszatérésetekért. Fogadjátok el meghívásom egy vacsorára, Bakacsinerdő uralkodóival. Thranduil is biztos szívesen látna régi ismeretségeket.

- Köszönjük Aragorn, sosem hagynánk ki az ilyesféle lehetőséget.

- Felség - meghajoltam, elmentünk.

Egy kedves hölgy, Fauna segített ki minket a szobánkkal. Minden aprócska részlet szépen ki van dolgozva, egy csepp hiba sincs a fali mintázatokon. A szőnyegek vérvörösek, pászolnak az ágyak paplanjaihoz és puha párnáikhoz. A kastély nem egy igazán csendes hely, pedig kívülről nagyon is annak látszik. A szoba ajtaja előtt folytonos mozgás, cipőkopogás és beszéd hallatszódik. A harcosok tasakjuban lévő nyilak összecsattanása. A lándzsák, kardok éles összeérintkezése. Viszont ez teljesen eltér Új-Dombtetőtől. Ott mindenki mindig beszélgetett, idősek kedves hangja hallatszódott amint az unokáikkal játszanak, zenészek hárfán énekeltek, kicsiny rókák nyüszítgettek.

- Édesanyám, honnan ismered a királyt?

- Leány koromban együtt gyerekeskedtünk. Pont mielőtt megismerkedtünk édesapáddal. - sütötte le szemeit. Bárhol, bármikor, bármit teszünk, mindig ránktörnek a régi emlékek. A múlt.

A királyi vacsorára befont hajjal készültem. Legalább kétszer kiengedtem, és újrafontam, sosem sikerült eltalálni a tökéletes frizurát. Egy hosszú, szürke-zöld csipkés ruhába öltöztem. Anya egy vörös, puffos ruhában jelent meg. Tökéletesen illett hosszú, vörös hajához.

Elindultunk a díszterem felé. A tágas kastélyban csak a cipősarkaink kopogása volt hallható. Az ajtó előtt állt Aragorn, mellette Thranduil és egy náluk fiatalabb tünde.

- Aurora, Andromeda - hajoltak meg mindhárman. - Bemutatom önöknek Thranduilt, Bakacsinerdő királyát. Mellette fia, Bakacsinerdő hercege, Legolas.

- Örvendek. - hajoltak meg, majd kézcsókkal köszöntöttek.

- Örvendek. - ismételtük édesanyámmal.

Helyet foglaltunk. Az asztal végébe Aragorn ült, szemben velem és anyámmal a király és a herceg.

- Ha nem haragszanak, hogy-hogy nem Gondoriak, ha mégis tündék?- kérdezte Thranduil.

Édesanyámmal egyszerre fagytunk le. Már lepörgött a fejemben a jelenet, ahogy újra elbocsátanak innen.

- Édesapám nagyon szeretett utazni. Mindig izget-mozgott, szerette a változásokat. Ezekután pedig Új-Dombtető túl kedvessé vált nekünk. De mától hazánk hű tagjai leszünk. - dicsekedtem.

- Új-Dombtető? Hiszen ott emberek élnek. - mondta összeráncolt homlokkal a király, miközben a terítését igazgatta. Egy pillanatig sem nézett a szemünkbe, se ránk, mint valami diktátor.

- Félvérek. - javítottam ki. Tündék, emberek és félvérek egyaránt.

- Mesélj magadról, Aurora. - szólalt meg a herceg, mintha apját akarná elcsitítani tématereléssel. Egy pillanatra meg is lepődtem, hogy mi ez a hirtelen érdeklődésük anyám iránt.

A szokásos életbeszámolóját kezdte szavalni. Elején, kedves és vidám családunk kiterjedt történetét, majd veszteségünket.

- De aztán Morgandy életét vesztette egy orkok elleni csatában. - édesapám neve hallatán nagyot nyeltem, egyből kiábrándultam gondolataimból. - Viszont Andromeda helyest bosszút állt! Két mozdulatból három orkkal végzett!- dicsekedett teljesítményeimmel édesanyám.

- Kiskorodban már orkot gyilkoltál?- lepődött meg Aragorn.

- Édesapám tanított bánni lándzsákkal és íjjal. A kedvenc tanítványa voltam, ő pedig a kedvenc mesterem.

- Isten nyugasztalja. - szólalt meg együttérzően Thranduil.

- Isten nyugasztalja. - ismételtem.

- Aragorn és én sűrűn megyünk Bakacsinerdőbe vadászni, vagy esetleg célba lőni. Majd valamely nap velünk tarthatsz. - mondta a herceg. A hangja mintha simogatott volna, főleg tudván, hogy nekem szólt.

- Örömest. - mosolyodtam el.

- Társaim, fivéreim, enni viszont ki fog?- kérdezte Aragorn.

- Már farkas éhes vagyok. - mondta Aurora.

A király poharat emelt, majd mindenki utána ismételten.

- Egészségünkre!- mondta Aragorn.

- Egészségünkre!- ismételtük utána.