Este tíz órakor már mindenki a falitábla előtt tülekedett, és izgatottan várták az első forduló után kialakult rangsort. Amikor a semmiből előbukkant a nagyméretű pergamen, egymást lökdösték a versenyzők, hogy elolvashassák. Hermione a sor vége felé állt, és esélytelennek látta, hogy a következő tíz percben bármit is láthat az egészből.

– Hozzak sámlit, Granger? – hallotta máris a gúnyos hangot. Szikrázott a szeme, de elhatározta, hogy nem kapja fel a vizet. Csak viccel, nem akar megbántani – mondogatta magának, miközben mély lélegzetet vett.

Draco elmosolyodott, és hanyagul keresztbefonta maga előtt a karjait. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha aggódna a helyezéséért.

– Mi van, téged nem is érdekel? – kérdezte a lány, fejével arrafelé bökött, amerre a pergament sejtette.

– Nem igazán. Ez még csak ideiglenes lista, ráadásul az első forduló végén. Szinte nem is számít.

Hermione egy kis gondolkozás után belátta, hogy igaza van. Nem nyomakodott tovább, inkább követte Malfoy példáját, és hátát a falnak vetve ácsorgott. Mit számít, mikor tudja meg? Ugyanaz lesz odaírva egy óra múlva is.

A tömeg lassan eloszlott. Akik elöl álltak, már mindent megnéztek, amit akartak, és most az esélyeiket latolgatva indultak vissza a szobájukba. Végül az utolsók is eloldalogtak.

– Készen állsz? – kérdezte Hermione, és ellökte magát a faltól.

– Már úgy születtem – vágta rá Malfoy, miközben követte a pergamenhez.

Nakami lett az első, a maga kilencvenkilences pontszámával.
Hermione a második, kilencvenhét ponttal.

Draco kilencvennégy pontja pedig a negyedik helyre volt elég.

– Nem is voltunk olyan rosszak – jegyezte meg Malfoy.

– Neked viszont véged – állapította meg félig–meddig nevetve a lány.

– Tessék? – értetlenkedett.

– Azt mondtad, a fejedet tennéd rá, hogy én leszek az első. Nagyon úgy fest, hogy elvesztetted a fejed miattam.

Hermione beharapta a száját. A francba, ez a mondat egészen máshogy hangzott kimondva, mint ahogyan eltervezte. Most úgy tűnik, hogy flörtölni akart vele. A francba!

– Annyi baj legyen – vont vállat Malfoy. Szürke szemében valami különös pimaszság csillant. Hermione nem tudta, hogy tetszett–e neki, hogy így nézett rá. Magasabb volt nála, ezért egy kicsit le kellett hajolnia, hogy a szemébe nézhessen. Finoman, sokat sejtetően mosolygott, és úgy nézett rá, mintha olvasni tudott volna belőle – nem a gondolataiból, hanem a lelkéből. Mintha tudta volna az összes titkát, álmát és vágyát, mintha csak egy könyvből olvasná őket. Hermione kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát, attól félt, hogy a fiú visszaél a hatalmával, és önkéntelenül is összefonta a karját maga előtt, hogy védekezzen ellene, és ne érezze magát annyira meztelennek. Nem tudta, hogy néz–e, nézett–e valaha valaki másra is így, de azt tudta, hogy rá soha senki sem nézett még így. Furcsa érzése támadt, mintha máris meghódították volna, és innentől fogva csak Draco részeként létezhetne. Elkapta a tekintetét, nem bírta tovább a szürke íriszek fürkészését.

– Megyek, lefekszem – préselte ki magából nagy nehezen ezt a két szót. Két perc múlva már pizsamában feküdt az ágyában, állig betakaródzva. A fal felé fordult, és alvást színlelt. Malfoy vagy harminc perc múlva lépett be. A lány magában megállapította, hogy nem siette el, az aztán biztos. Hallotta, hogy a fiú mellé lép, és meggyőződik róla, hogy alszik. Hermione tökéletesen mozdulatlan volt, leszámítva egyenletes légzését, így Malfoy megnyugodhatott. Vetkőzni kezdett, és gyorsan felhúzta az éjszakai pólóját, meg egy kényelmes melegítőnadrágot. Aztán az ágya szélére ült, és csak nézte a lány testének sziluettjét. Barna hajában megmaradtak a lágy loknik, nem volt bozontos és kócos, mint máskor. Malfoy józan esze elvesztette a csatát a vágyaival szemben, felállt, és a lány arca mellé guggolt. Mutatóujjának hegyét végighúzta a lány arcának vonalán. Nem mehet tovább. Fel fogja ébreszteni, és akkor aztán jól megnézheti, hogy mit kap tőle. Az új kapcsolatuk, ami túlmutatott a felszínes, sztereotípiákra alapozott utálatukon és beszólásaikon, még túlságosan törékeny volt ahhoz, hogy ilyen komoly lépésekre szánja el magát. Mindent elronthat, ha elkapkodja a dolgot. Igaz, egyszer már megtette, amire a legjobban vágyott. De akkor ébren volt, megtehette volna, hogy ellöki magától, hogy segítségért kiált, megüti, megátkozza, vagy bármi... Aztán amit ma is mondott... tulajdonképpen nem mondta ki, de mindketten nagyon jól tudták, hogy ott lógott közöttük a levegőben a lehetőség valami többre, valami jobbra. Talán nem bánná. Talán. De nem kockáztathatta, hogy mindent elveszít egyetlen gyönge pillanat miatt.

– Fogalmad sincs, mennyire fontos vagy nekem – suttogta halkan, és végre rávette magát, hogy felálljon. Aztán az ágyába sétált, helyezkedett egy kicsit, végül nyugtalan álomba merült.

Hermione csak akkor merte újból lehunyni a szemét, amikor meghallotta nehéz, egyenletes légzését.

Másnap reggel – érkezésük óta először – Malfoy ébresztette fel. A tenyerét a vállára tette, és finoman megrázta.

– Mi van? – förmedt rá Hermione igencsak nyűgösen.

– Ahhoz képest, hogy milyen gyorsan elaludtál, igencsak morcos vagy – jegyezte meg Draco. A lányban megszólalt a vészcsengő: gyanakszik.

– Csak sok pihenésre van szükségem – vágta ki magát Hermione, és kikászálódott az ágyból. – Mennyi az idő?

– Háromnegyed.

Hermione dünnyögött valamit az orra alatt, és elvonult fogat mosni, és fésülködni, majd magára kapott egy új rend egyenruhát – Malfoy ekkorra már tapintatosan eltűnt, így a lánynak volt alkalma öltözködés közben gondolkodni a tegnap történteken.

Fogalmad sincs, mennyire fontos vagy nekem. – a mondat még ott csengett a fülében, mintha épp most hallotta volna az imént. Hogyhogy fontos neki? Mármint... úgy ?

Jaj, de hülye vagy! Hát persze, hogy úgy ! – förmedt rá saját magára. De vajon mióta? És miért? Nem tartotta magát különösebben vonzó jelenségnek, és mint ahogyan arra nem egyszer rávilágítottak, idegesítő volt a folytonos okoskodása, és a végletekig önfejű volt. Nem igazán tudott mondani senkit, akinek tetszett volna... Ellenben Malfoy... nos, maradjunk annyiban, hogy nem panaszkodhatott. Hermione hallott pár pletykát arról, hogy hogy kaparintja meg magának azokat, akiket akar. Egy–két napos kitüntetett figyelem után máris elcsábította őket, reggel pedig zokogva hagyták el a mardekárosok pincéjét. A többi fiú a bandájából persze iszonyatosan menőnek tartotta ezt, és felnéztek vezérükre, de Hermione képtelen volt nem megvetni Dracót. Talán erről szól ez az egész? Egy hét kihagyást nem viselne el az egója és a libidója, ezért rámászott az egyetlen lányra, aki épp kéznél volt? Hogy aztán hazamenve büszkén eldicsekedhessen az új hódításával, és a fejéhez vágja, hogy mégis mire számított, hogy majd bemutatja a szüleinek, mint a szerelmét? Őt, Hermione Sárvérű Grangert?

– Hülye Malfoy, azt hiszi, mindent megkaphat, amit csak akar. Hát engem nem fog!

Iszonyat határozottnak hangzottak ezek a szavak a szájából, de mélyen, legbelül érezte, hogy Malfoy nem hazudott neki.

Fogalmad sincs, mennyire fontos vagy nekem.
Ilyet nem mondott volna neki, ha tudja, hogy hallja. Őszinte vallomás volt, ki akarta mondani legalább egyszer az életben, de nem akarta, hogy emlékezzen rá.

Hermione megpróbálta félresöpörni ezeket a gondolatokat, felkapott egy muffint tegnapról, és szélsebesen levágtatott az étterembe. Menet közben magába tömte a süteményt, és igyekezett eltüntetni a morzsákat.

– Ó, már csak magácskára vártunk – bólintott mosolyogva az igazgató. – A pálcája magánál van?

– Igen – húzta elő a szőlőpálcát a talárja belső zsebéből.

– Remek, remek – kedélyeskedett a férfi. – Akkor menjen csak be.

Hermione amikor belépett, olyan érzése támadt, hogy egy labirintusba tévedt. A muglik túlzsúfolt, szürke irodáikat választották el ilyen vékony falakkal. Szerencsére hamar megtalálta azt a boxot, amit az ő nevével ellátott pergamen díszített. Ahogy belépett, meglátta az apró varázslót, aki csak rá várt. Alig volt magasabb Flitwick professzornál.

– Granger kisasszony? – kérdezte vékonyka hangján.

– Igen.

– Pompás. Ma mindenféle vicces feladatot fogunk megoldani együtt. Kezdetnek megkérdezem, melyik bűbájt tartja a személyes kedvencének.

– Hát, azt hiszem, madarat igézni elég jól tudok – mondta bizonytalanul.

– Rendben, akkor meg is kérném erre...

Avis! – suttogta a lány magában, mire a lány pálcájának végéből vagy féltucat sárga kanári röppent elő.

– Kiváló! Ne hagyja megszökni őket...

Hermione először a hátráltató–ártást használta, aminek következtében az apró állatok megfagytak a levegőben, mintha csak egy lejátszón megállították volna a filmet. Aztán fogott az előtte elhelyezett asztalról egy ceruzát, és kalickává változtatta, majd begyűjtő–bűbájjal egyesével magához hívta, és a kalitkába engedte a kanárikat. Amikor az utolsót is biztonságba helyezte, rájuk csukta az apró ajtót.

– Szépen megoldotta – bólintott a varázsló.

Hermione hamar rájött, hogy a kis varázsló azokat a varázslatokat kedveli, amik megnevettetik az embert. Kóros csiklandóssággal átkozott meg egy darab szappant, ami így mindig ficánkolni és kacagni kezdett, ha valaki használni akarta. Elvarázsolt egy egyszerű gyertyát, aminek így színváltóssá vált a lángja. Az egyik kanárit megtanította egy gúnydalra, így most azt harsogta el újra és újra. Egy másikat pedig egérré változtatott.

– Csodálatos! Tud beszélni?

– Mindjárt... – Hermione egy bonyolult bűbájsorozattal jóformán emberi értelmet adott az egérnek, aki, mivel sokban hasonlított az emberekre (ezzel még a muglik is tisztában voltak) remek alany volt.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a pöttöm varázsló.

– Éhesen – válaszolta az egér, és mondandója nyomatékosításaként megdörzsölte a hasát. A varázsló sokatmondóan nézett a lányra.

A francba. A Gamp–törvények értelmében ételt nem tud elővarázsolni a semmiből. Ha pedig valami mást próbálna átváltoztatni, az eredmény nem lenne kifogástalan. Például átváltoztató varázslatok sora után is radíríze lenne annak a sajtnak, amit alkotott.

– Sajnálom, én... nem tudom, mit csináljak – vallotta be. – Nem tudom megoldani ezt a feladatot varázslattal. El kellene mennem a konyhára, és kérnem kellene egy kis sajtot... várjunk csak! Invito – sajt!

A kisdarab trappista szinte azonnal berepült az ajtón, ő pedig megkönnyebbülten adta oda a kisegérnek.

– Nagyon jó. Sok mágus esik abba a hibába, hogy túlságosan is a pálcájukra hagyatkoznak. Ha elvesztik, szinte levegőt venni sem tudnak.

– Nos, én igazából megszoktam, hogy egyes dolgokat magam csináljak, varázslat nélkül – jegyezte meg Hermione. – Muglik között nőttem fel.

Azt kellett volna mondanod, hogy muglik a szüleid – rótta fel magának megint.

– Azt hiszem, már végeztünk is – jegyezte meg a varázsló a zsebórájára pillantva. Az egeret titokban a zsebébe csúsztatta, és Hermionét előreengedve elhagyta a termet.

Hermione a szobapincértől gyümölcsöt rendelt, és előkeresett egy könyvet a ládájából. Ez most kivételesen nem varázskönyv volt, hanem egy közönséges mugli könyv. A mellette lévő tálból kékszőlőt szemezgetett, miközben olvasott. Draco hamarosan egy hatalmas sóhajtással csukta be maga mögött az ajtót.

– Felrobban a pálcám. Annyit használtam, hogy szinte égetett – panaszolta, miközben Hermionéra pillantott. – Ó, micsoda meglepetés, Granger egy könyv társaságában.

Gúnyolódjon csak, amennyit akar – mondta magában a lány, és lapozott egyet. Nem tudta, hogy Draco a gondolataiban felbukkanó szövegbe hallgatott bele, vagy a fejjel lefele lévő sorokat olvasta el, de egyszercsak így szólt:

– Ezt ismerem.

– Komolyan? – csodálkozott Hermione.

– Aha. Shakespeare, nem?

– De – bólintott a lány döbbenten. – Te meg honnan...?

– Jaj, gondolkodj már! Az angolok olyan büszkék rá, mintha maga Merlin lett volna. Nyilván ismerem. Azt hitted, túlságosan nagyra tartom magam ahhoz, hogy mugli szépirodalmat olvassak?

– Sajnálom, nem úgy értettem – rázta meg a fejét Hermione.
Draco csak legyintett egyet. Hermione a pálcája után nyúlt, és egy ügyes bűbájjal lemásolta a könyvet. Az új példányt a fiú felé nyújtotta, aki hitetlenkedve vette el tőle.

Órákon keresztül ültek egymással szemben, és olvastak. Hermione néha bekapott egy-egy szem szőlőt, de ezen, és a lapok sercegésén kívül semmi sem zavarta meg a csendet. Hermione maga is csodálkozott, hogy kibírtak ennyi időt egymás mellett civakodás nélkül. Végül, órákkal később Draco szólalt meg először:

– Úristen, Granger! – kiáltott fel a váratlan felismeréstől.

– Tessék? – értetlenkedett a lány.

– Először az a csatornából kivakaródzott művészpalánta Jack, aki megfagyott, aztán ez a szerencsétlen Rómeó, akit átejtettek a palánkon, és jól megmérgezte magát. Kezdem azt hinni, hogy meg akarod ölni életed szerelmét. Nem lennék a srác helyében.

Ó, dehogynem lennél – gondolta magában Hermione.

– Most nagyon okosnak hiszed magad, igaz? – kérdezte immár mosoly nélkül a fiú. – Azt hiszed, ismersz?

Hermione már le sem tolta, amiért a gondolatai között kutatott.

– Nem. Eddig azt hittem, hogy ismerlek, de... – nem fejezte be a mondatot, egyszerűen témát váltott. – És különben is, ezek csak kitalált történetek. Nem valóság.

– Szerinted lehetetlen, két ősellenség egymásba szeressen? – kérdezte halkan a fiú.

– Nem ezt mondtam – suttogta Hermione maga elé. Mi a fenét csinál? Konkrétan meg kellene mondania, hogy igen, ez abszolút lehetetlen, főleg az ő esetükben, de valahogy képtelen volt rá.
Szégyellősen pillantott fel. Malfoy még mindig őt nézte, kezében a nyitott könyvvel, és megfejthetetlen kifejezés ült az arcán. Aztán felállt, és a lány elé sétált. Halkan, szinte suttogva beszélt, de Hermione így is értett minden szót:

– Magadat akarod becsapni? Bebeszéled magadnak, hogy nem érzel semmit irántam, igaz? Mert én csak az vagyok, akit éveken át utáltál, és most is megvetsz. De a tested elárul. Tudom, hogy remegsz a vágytól, hogy hozzád érjek, és megcsókoljalak. Nekem nem tudsz hazudni, Granger.

– Nem tudsz rólam semmit – sziszegte a lány. Az arca vörösen égett zavarában és szégyenében.

– Te sem tudsz semmit magadról – felelte Draco, és a tenyerébe vette az arcát. Hermione kénytelen volt felnézni rá. A szemei könnyben úsztak, maga sem tudta, miért. A fiú hüvelykujjával letörölte az egyik kibuggyanó cseppet, majd lassan közelebb hajolt hozzá, és száját finoman a lány ajkához érintette. Gyengéden, lágyan kóstolgatta a lányt, aki egy reszketős sóhaj után viszonozta az érintéseit.

Mi a...? Miért csókolom vissza? Ez így nem helyes, nem így kellene lennie... – gondolta, de azért folytatta, amit csinált. Egyre szenvedélyesebbek lettek, Hermione ujjai a fiú szőke hajába szántottak, és keményen megmarkolta a tincseket.

Amikor az ajkaik elváltak egymástól, Hemione zavarodottabb volt, mint valaha. Draco az egyik hajtincsével játszadozott, miközben rekedten így szólt:

– Én megmondtam.

Képtelen volt tagadni a fiú igazát, mert igenis vágyott rá, és vonzódott hozzá. Ki a francot érdekel már, hogy mi volt anno? Az viszont már más kérdés, hogy mi lesz a jövőben? Mi lesz ebből az egészből? Csak játék, szórakozás, vagy komoly szándékok és érzések húzódnak a tetteik mögött? Lehetséges volna, hogy Draco tényleg szerelmes belé? A gondolat is abszurdnak hatott. Hiszen amit a múlt éjjel mondott, az alátámasztotta ezt. Már ha komolyan gondolta. De mi van, ha nem? Mi van, ha minden csak egy jól kitervelt színjáték része, aminek a célja az ő nevetségessé tevése? Hermione képtelen lett volna elviselni a megaláztatást, és a megvetést, amit hazaérve el kellett volna viselnie, ha Draco elmesélni a történetük kiszínezett változatát. Megéri ez az egész neki? Egy pár szenvedélyes pillanatért cserébe a következő fél év gyötrelme?

Nem.

– Hagyj békén, Malfoy – kérte halk, megtört hangon.

– Mindent megkaphatnál tőlem, amit csak akarsz. Még egy szavadba se kerülne.

– Azt akarom, hogy menj el.

Malfoy egy pillanatig még hezitált, aztán ellépett mellőle, és kiviharzott a szobából. Egyre csak az járt a fejében, hogy olyan szörnyű dolgokat vétett a lány ellen, hogy ha megfeszül, sem tudja már helyrehozni őket.