Hermione a mosdókagyló porcelánperemét markolta, és a saját tükörképével nézett farkasszemet. Mi a fene történik itt? Alig két napja még egy kanál vízben megfojtották volna egymást, most meg... a lánnyal ritkán fordult elő, hogy nem talált szavakat, vagy magyarázatot valamire. De most... nem tudta, mit akar Malfoy, azt pedig még kevésbé, hogy mit akar ő.

– Az Isten szerelmére, hiszen holnap kezdődik az első forduló! – szólt rá hangosan saját magára. – Mi van veled? Koncentrálj arra, ami a feladatod!

Igen, pontosan ezt kell tennie. Akármit is mondott, vagy tett Malfoy, Hermione még mindig szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy csak a figyelme elterelésére játszik. Nem fog neki sikerülni, ugye?

Hermione már semmit sem értett. Viszolyognia kellett volna az érintésétől, és már csak a gondolatnak is, hogy megcsókolja, undort kellett volna kiváltania belőle. De...

A lány ujjaival lassan végigsimított felduzzadt alsóajkán. Még mindig bizsergett, és érezte rajta a fiú vágyát. Az ujjait lassan lejjebb vezette, végig a nyaka vonalán, és végül elérte azt a pontot, amit Draco is nemrég birtokba vett. Már csupán az emlék hatására is önkéntelenül megrándult.

Ne hagyd, hogy kicsináljon! – figyelmeztette magát, miközben megrázta a fejét, és beállt a zuhany alá. Gyorsan végzett a tisztálkodással, nemsokára pedig már pizsamában lépett ki az ajtón. Rá sem pillantott Malfoy ágyára, lehajtott fejjel sietett a sajátjához. Bemászott a takaró alá, és igyekezett minél előbb álomba merülni. Bár rettenetesen fáradt volt, mégis nehezen sikerült elaludnia – gondolatai ébren tartották.

Másnap reggel háromnegyed kilenckor ébredt fel. Malfoy már talpon volt, sőt, fel is öltözött a roxfortos egyenruhájába.

– Granger le akarja késni a versenyt – állapította meg a fiú egy kaján mosollyal.

Úgy tesz, mintha a tegnapi meg sem történt volna. Mintha semmit sem jelentene. Jól van, ha te így játszol, akkor én is. Görény – puffogott magában. Biztos volt benne, hogy Draco hallotta a gondolatait, de ezúttal süketnek tettette magát, és nem reagált.

Hermione úgy döntött, hogy követi a fiú példáját, és ő is az egyenruháját szedte elő a szekrényből. Fehér blúz, sötétszürke szoknya, térdzokni, a griffendéles nyakkendője, mellény, talár. Már félig lehúzta a felsőjét, amikor eszébe jutott, hogy Malfoy is a szobában van, és mint akibe villám csapott, elengedte a ruhája szegélyét.

– Lennél szíves? – kérdezte meglehetősen ingerülten.

– Tegnap még nem voltál ilyen szégyenlős – jegyezte meg Draco halkan, szürke szemében nevetés csillogott. Hermione utálta, hogy már megint rajta mulat ilyen jól. Ennek ellenére a fiú szófogadóan magára hagyta, hogy felöltözhessen. Magára kapkodta a cuccait, felkapta a pálcáját, és sietősen elhagyta a szobát.

Odalent ismét az étterembe kalauzolták, ahol le kellett adnia a pálcáját, és anélkül kellett belépnie a terembe, ami most leginkább egy tanteremhez hasonlított. Egyszemélyes padok sorakoztak egymás mögött, a legtöbb már foglalt is volt. Hermione megkönnyebbült, amikor látta, hogy senki sem öltözött ki különösebben – a japán diákok kimonóhoz hasonlatos talárjukat viselték, míg az Afrikából származók színes köntösöket és mindenféle csontból meg tollból fűzött ékszereket hordtak. A lány gyorsan lehuppant az egyik szélső padba, és izgatottan várta, hogy az óra elüsse a kilencet.

– Köszöntök mindenkit! – lépett fel a miniszter a zenészek apró színpadára. – Az első fordulóban egy tesztet kell kitöltenetek, hogy számot adjatok lexikális tudásotokról.

Ez az! – ujjongott magában Hermione. Ha valamije, hát lexikális tudása, az aztán volt.

– Nem kell aggódnotok, ha esetleg a ti tanítóitok nem erre fektették a hangsúlyt, a további öt fordulóban lehetőségetek lesz megmutatni, mit tudtok, ebben biztos vagyok. Három órátok van, pontban délben elvesszük tőletek a feladatokat. Jó munkát!
Intett a pálcájával, és máris egy közepesen vaskos munkafüzet jelent meg Hermione asztalán, valamint egy üveg tinta, és egy vadiúj penna. A lány felvéste a borítóra a nevét, és azonnal hozzálátott.

Az első tíz oldalon más sem volt, mint mágiatörténeti kérdések az adott versenyző hazájára vonatkoztatva. Hermionénak számot kellett adnia számos koboldfelkelésről, az óriások egymást pusztító háborúiról, varázstitok-védelmi intézkedésekről, és sok híres vagy éppen hírhedt mágusról. Bár sok mindent Binns professzor óráin tanult meg, azért volt pár olyan kérdés, amire nem tudott volna válaszolni, ha nem tölti rengeteg idejét kutatással a könyvtárban.

A következő része a dolgozatnak tömény mugliismeret volt. Hallotta a kétségbeesetten doboló ujjakat maga körül, és nem bírta megállni, hogy felpillantson.

Malfoy biztosan nem hallott még az elektromos áramról – gondolta magában, ahogy szemével megkereste a tejfölszőke fejét. Legnagyobb meglepetésére azonban Draco veszettül írt. Hermione össze-vissza lapozgatott, hogy kiderítse, hol tarthat. Mugli hétkönapok, egy egyszerű találmány működési elvének bemutatása (pl golyóstoll)...

És ott volt a feladat, aminek szövegét olvasva majdnem hangosan felnevetett. Mutassa be a muglik légiközlekedésének menetét! Mivel pótolják a varázslatot, hogy repülnek seprűk híján? Személyes élményeit is kifejtheti, ha rendelkezik ilyenekkel.

Hermione mosolyogva folytatta a munkát. Nagy sokára pontot tett egy roppant hosszú mondat végére, ami a muglik vallásos felfogását taglalta (amik tulajdonképpen csupán kezdetleges magyarázatok voltak a varázslatra, de ők jobban szerették isteni csodaként emlegetni a váratlan gyógyulásokat és szerencsés megmeneküléseket a halál torkából. Ezek mögött az esetek mögött legtöbbször egy jóakaratú boszorkány vagy varázsló lapult).

A harmadik részben egy hatalmas csillagtérkép részeit találta meg. Az asztronómiatudása nem volt éppen a legjobb, de a csillagképek nagyját felismerte, és kiegészítő információkkal látta el őket.

A keze már majdnem leszakadt a folyamatos körmöléstől, de még nem volt a végén. Az utolsó két oldalon egy általa választott idegen varázslény nyelvén kellett leírnia egy kitalált történetet. Zárójelben javasolták a koboldok, a sellők, és más értelmes, de nem emberi nyelven kommunikáló lények nyelvét, valamint az ősi rúnák bemutatását. Hermione fáradt volt, és a kreativitása éppen nem volt a tetőpontján, ezért a történet elég bugyutára sikeredett a saját megítélése szerint, de legalább a formai része jól ment. Az utolsó pár rúnát már annyira csúnyán írta le, hogy szinte olvashatatlan volt, de már nem volt ideje kicsinosítani, mert az idő lejárt, a munkafüzet pedig eltűnt a keze alól.

– Köszönjük! Most pedig menjetek, és foglaljátok el magatokat valami hasznossal, vagy szórakoztatóval. Az eredmények este tízkor megtekinthetőek a hallban, a nagy táblán. Holnap reggel pedig ugyanebben az időpontban várunk titeket a második fordulóra!

Hermione nehézkesen feltápászkodott. A lába elmacskásodott, de szinte remegett a megkönnyebbüléstől. Szinte mindent tudott.

– Anyám, ez aztán brutális volt – jegyezte meg valaki mögötte. Amerikai akcentus. Ilvermorny.

– Nekem mond? Nálunk nem törődni ostoba muglikkal, se nem bámulni csillagok! – válaszolta valaki más, orosz akcentussal, igencsak felindultan.

– Na, Granger? Mindent tudtál? – kérdezte Malfoy igencsak fölényeskedően. – Fogadjunk, hogy igen.

– Jaj, dehogyis – rázta meg a fejét a lány, akinek eszébe jutott az előző este.

Minél kevésbé tartanak tőlem, annál jobban fog fájni nekik a vereség – gondolta.

– Szerintem csak a mugliismeretre kapok majd valamennyi pontot.

– Á múgliismerhetrhe? – csodálkozott a beauxbatonos lány. – 'Ónnan tudhál bárhmit is ezekrhől a dolgokrhól?

– Hát... – kezdte Hermione félénken. – Tudjátok az én szüleim...

– Csak azt ne mondd, hogy muglik! – kacagott fel az amerikai srác.

– Dehogy muglik! – hazudta Hermione. – Csak... az igazi szüleim varázsló és boszorkány voltak, de meghaltak. Egy gonosz feketemágussal harcoltak, és hát... megölték őket.

A szavak megállíthatatlanul ömlöttek a nyelvére.

– Az anyám testvérénél nőttem fel, de mivel a nénikémnek nincs varázsereje, egy muglihoz ment hozzá, és egy szót se szólt neki semmiről. Nem bántak velem valami jól, de legalább tudok az életükről ezt– azt, például használtam már golyóstollat – fejezte be egy gyér mosollyal.

– Hű – csodálkoztak a többiek. – Ne haragudj, amiért azt feltételeztük, hogy muglik gyereke vagy.

Hermione bólintott, és óvatosan felpillantott. Szembetalálta magát Malfoyjal, akinek az arca tökéletesen közönyös volt, nem lehetett leolvasni róla semmit. Hermione szinte könyörgött magában neki, hogy hallgasson, és ne fedje fel az igazságot a versenytársaik előtt.

– Gyere, Granger – bökte oldalba a fiú, és intett, hogy kövesse az emeletre. Hermione szó nélkül engedelmeskedett.

– Kérlek, Malfoy, ne tálalj ki nekik – kezdte azonnal, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. – Akkor nemcsak sárvérű leszek a szemükben, hanem hazug is.

– Mintha ezek nem lennének igazak rád – jegyezte meg a fiú. – De nyugi. Nem mondok nekik semmit, bár nem értem, miért tagadtad le őket. A fejemet tenném rá, hogy a te dolgozatod lett a legjobb.

– Talán – vont vállat szerényen a lány. – De láttad, hogy viselkedtek. A nagy francokat vállaltam volna be, hogy mugliivadék vagyok, amikor...

– Az a Hermione Granger, akit én ismerek, mindig emelt fővel járt, és sosem tagadta volna le a származását. Pont olyan büszke voltál a véredre, mint mi, mardekárosok – vágott a szavába Draco. – Hova lett az a Hermione Granger?

– Az olyan bunkók, mint te, kinyírták – vágta rá reflexből Hermione, de amint kimondta, már meg is bánta. – Malfoy...

– Egyeseknek nem megy ez a megbocsátás dolog, igaz? – kérdezte Draco egy szomorú mosollyal. – Mondjuk, nem mondom, hogy nem érdemeltem meg. Mindegy. Figyelj, Granger, nagyon fontos feladatunk van ma délután.

– Fontos feladat? Nem arról volt szó, hogy semmi dolgunk holnapig?

– Hivatalosan. Azonban most remek alkalmunk nyílik arra, hogy felmérjük a többiek képességeit. Én most elmegyek, és összeszervezek pár embert, aki a hasznunkra lehet, te meg szerezz valami kaját meg piát. Mindjárt jövök.

Azzal már el is tűnt. Hermione tanácstalanul odalépett az asztal alatt elrejtett kis hűtőszekrényhez (ami nem a szokásos mugli találmány volt, a varázslótársadalom hűtőiben varázslat segítségével maradtak frissek és hidegek az ételek). Kivette az ott talált két üveg vajsört, és a Lángnyelv Whiskyt, de ez meglehetősen gyér ebédnek számított. Hermione valamiféle furcsa szuszogást vélt hallani a szekrény belsejéből, ezért félig-meddig behajolt, és félénken megszólalt:

– Hahó?

– Szobaszervíz! – kiáltotta erre egy pincér feje, ami teljesen váratlanul jelent meg a jégkristályok között. Hermione a kandallós beszélgetésekhez hasonlította volna leginkább ezt az élményt. – Mit adhatok?

– Öhm, mi csak ebédelni szeretnénk...

– Hideget vagy meleget?

– Azt hiszem, egy pár szendvics, sütemény és ital megteszi – morfondírozott a lány.

– Szendvics, sütemény, ital – ismételte a fej, és egy pillanatra eltűnt, de csak azért, hogy helyette a pincér keze jelenjen meg. Egy ezüsttálcát tartott, tele ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb szendvicsekkel, Hermione pedig elvette tőle. Aztán jött két tálca sütemény, egy tizenkettes kiszerelésű vajsörös csomag, és egy pikniktakaró.

– Köszönöm – hálálkodott a lány.

– Vendégeinkért élünk – trillázta a férfi, majd eltűnt, Hermione pedig becsukta az ajtót.

Szépen leterítette a két ágy közé a plédet, és ráhalmozta a nagy tálcákat az ételekkel. Éppenhogy elkészült, amikor Malfoy lépett be, nyomában öt nevető diákkal.

– Hű, Granger, kitettél magadért – füttyentett elismerően, és elvett egy sonkás szendvicset.

– Honnan szerezted? – kérdezte az amerikai srác.

– Szobaszervíz – válaszolta egyszerűen a lány, és elvett egy csokis muffint.

– Taylor Denns – mutatkozott be a fiú. Hermione csak most vette észre, hogy milyen jóképű is ez a Taylor. Napsütötte bőre, fehér fogsora és kék szeme volt.

– Floridában laksz? – kérdezte Hermione.

– Californiában – helyesbített a fiú. – De igazából egyre megy, nem?

– Ha te mondod – mosolyodott el a lány.

– Susan Hobbs – nyújtott kezet a mellette ülő lány. Neki barna haja és világos, mogyorószínű szeme volt. – Mindketten az Ilvermornyból jöttünk.

– Örvendek. Hermione Granger, Roxfort.

– Á, Anglia – bólintott Taylor mindenttudóan.

– Igazából Skóciában van... – kezdte a kiselőadást Hermione.

– Egyre megy, nem?

Már most idegesít a szavajárása – gondolta Hermione.

– Juliette Prove, Beauxbatons – folytatódott a kör. – Ő phedig az én öcsikhém, Jacques Prove.

– Igázából csák öt pherhccel idősebb – tette hozzá a fiú. Hermione azt sem gondolta volna, hogy testvérek, hát még hogy ikrek. A lány szőke hajú volt, a fiú sötétbarna. Semmiben sem hasonlítottak.

– Dimitrij Pork. Jöttem Durmstrangból.

– Nahát, hol hagytad a másik hármat? – kérdezte Hermione Malfoyt.

– Leléptek – vont vállat Draco.

– Kár, hogy kimaradnak ebből – jegyezte meg Susan, a tökös pitére mutatva, amibe az imént harapott bele. – Ez isteni!

A társaság nekilátott az evésnek, Malfoy pedig feltűnés nélkül akcióba lendült.

– Na és Susan, hogy mennek a dolgok nálatok, az Újvilágban? Mi itt a Roxfortban szétunjuk az életünket. Igaz, Granger? Hát persze, hogy az. Csak a sok olvasás, tanulás, a franc akar egész nap csak magolni.

– Nálunk a tanárok inkább a kreativitásra építenek – jegyezte meg Susan. – Mármint, persze vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk, de sokszor dolgozunk csapatban, és hasonlók.

– Csapatban? Milyen furcsa – jegyezte meg Draco. – Nálunk csak akkor van csapatmunka, ha egész éjszaka húszoldalas dolgozatokat másolunk egymásról.

– Á Beauxbatonsbán nágyon szigorúan bűntetik a cshalást – fontoskodott Juliette. – Mheg a rhendbhontást is.

– Nálunk nem. Karkarov még meg is dicsér bajkeverőket.

– Karkarov maga is bajkeverő – felelte Hermione.

– Mit tudtok a többiekről? – kérdezte aztán Malfoy. – Az oroszok nem valami okosak, igaz Dimitrij? Csak az átkokhoz értenek.

– Ahogy mond.

– Thálálkoztám á két áfrikái diákkál – jegyezte meg Jacques. – Áz egyik she szó she beszéd ghepárhddá vháltozott!

– És az a két indiáncsaj – jegyezte meg Taylor fejcsóválva. – A magasabb egy tukánnal érkezett. Tuti van valami speckó képessége.

Hermionénak eszébe jutott a szócsőként működő törpepapagáj, és elnevette magát. Taylor persze azt hitte, ő volt ilyen vicces, és büszkén kihúzta magát.

A beszélgetés másra terelődött, Hermione egy idő után meg is unta őket, és valami béna ürüggyel kimentette magát. A folyosón sétálva volt szerencséje a két japán diákhoz, akik roppant kedvesek voltak vele.

– Ez micsoda? – kérdezte a kezükben tartott újságra mutatva. A mugli mangákra emlékeztette, de sejtette, hogy van valami különleges benne.

– Nézd – mondta a lány (Nakami), és kinyitotta a magazint. Hermione felkiáltott a meglepetéstől, amikor a lapok közük két valóságosnak tűnő, de az igazi embereknél sokkal kisebb, és képlékenyebbnek tűnő alak ugrott ki. Az egyik felemelte a pálcáját. Japánul beszéltek ugyan, de Hermione még így is élvezte a párbajukat. A végén természetesen a gonosz varázsló maradt alul, és miután az előadás véget ért, meghajoltak, és visszaugrottak a lapok közé.

– Hát ez nagyszerű volt – vigyorgott még mindig boldogan a lány. – Nálunk csak mozgó és beszélő festmények vannak – mindezek után ezt meglehetősen unalmasnak tartotta.

– Azért az is valami.

– Granger! – hallotta meg Malfoy hangját a folyosó végéről.
A fiú köszönt a japán diákoknak, majd határozottan közölte, hogy beszélniük kell, és egy kamrába taszigálta az értetlenkedő lányt.

– Na – nyitotta szét a listáját Malfoy egy felmosóvödrön, és pennát vett elő. – Akkor... az ilvermornysok nem valami komoly ellenfelek, de legalább hasznosak voltak...

Hermione értetlenebbül nézett rá, mint valaha. Malfoy most komolyan a versenytársaikról akar beszélni vele?

– Mi van? – nézett fel Malfoy, a lány pedig már meg sem lepődött, hogy megint belehallgatott a gondolataiba. – Mégis mit hittél, mit akarok tőled?

Hermione fülig pirult, Malfoy pedig kajánul elvigyorodott. Még legilimencia sem kellett hozzá, hogy tudja, mit vártak tőle.

– Sajnálattal közlöm, hogy nem áll szándékomban magamévá tenni egy takarítószertárban.

Hermione már majdnem kikérte magának, amikor visszapörgetve magában a mondatot, érdekes dologra figyelt fel. Azt mondta, hogy nem fogja megtenni egy takarítószertárban. De talán a szobájukban, rendes ágyban, vagy a zuhany alatt...

Fogd már vissza magad! – szólt rá saját magára. – Mégis mióta érdekel téged ez az egész? És pláne vele? Legyen már egy kis tartásod, Hermione!

– Befejeznéd az érzelmi vívódást? Szükségem van arra a legendás memóriádra – szólt be neki Malfoy. – És ha már felhoztad azt a zuhanyzós dolgot...

– Semmit sem hoztam fel – vágta rá a lány. – Mi van eddig meg?

– Durmstrang: Bájitaltan és Sötét Varázslatok. Ilvermorny: csapatmunka és kreativitás. Azért ez elég nevetséges, nem?

– Olvasd tovább!

– Jól van, jól van! A Beauxbatonosok valószínűleg a bűbájokra meg hasonlókra építenek. A szép dolgokra. Franciák... Aztán mi is van még?

– Uagadou... ők az afrikaiak. Nem használnak pálcát, szóval talán gyengébb eredményt produkálnak majd a bűbájoknál meg hasonlóknál, de nagyon mennek nekik az embertranszformációk. Meg talán még az asztronómia is, de azon már túlvagyunk. A Castelobruxóból jöttek az indiánlányok. Úgy nézem, egész nap csak növényekkel meg állatokkal foglalkoznak, ami elég nagy támadási felület rajtuk. Felírtad?

– Aha, minden megvan. Milyenek a japánok?

– Nem mentem rá a tanulási módszereikre, de ha a mugli japánokból indulunk ki, akkor zsenik – rázta meg a fejét Hermione.

– Oké, akkor hozzájuk csak egy felkiáltójelet írok. Kimaradtak az oroszok, de gondolom, ők nagyjából egy szinten vannak a Durmstrangosokkal.

– És, milyenek az esélyeink? – kérdezte Hermione.

– Egészen jók. A Roxfort nem ment rá egy– egy területére a varázslásnak, mindenhez hozzá tudunk szólni. Talán nem fogok olyan papagájt varázsolni, ami hét élő és holt nyelven beszél, és kívülről fújja a legjobb operaáriákat, de lesz szárnya, amivel repülhet, és ez a lényeg.

Hermione felkászálódott a ládáról, amin eddig gubbasztott, és leporolta a szoknyáját.

– Tényleg azt hitted, hogy én meg akarlak...? – kérdezte Malfoy, a hangjában elfojtott nevetéssel.

– Mégis mit kellett volna hinnem a tegnapi után? – csattant fel a lány. Iszonyatosan dühös volt, amiért újból felhozta, és ismét megalázta.

– Szegény, szegény Granger – Malfoy ezt már nevetés nélkül mondta, ahogy egyre közelebb lépett a lányhoz, aki úgy állt ott, mint akire sóbálvány-átkot szórtak. El kellett volna lépnie onnan, feltéphette volna az ajtót, és ki kellett volna rohannia, vagy minimum lekevernie egy istenes pofont ennek a görénynek. De hát miért nem tette meg egyiket sem? Csak állt, lefagyva, és várta, hogy mit fognak tenni vele. Minden bátorsága, minden harcikedve elszállt, amikor karcsú ujjakat érzett a derekán, és Draco puhán megcsókolta a szája szélét. A tegnapi hevességéhez képest ez igazán semmiségnek tűnt, és Hermione valahogy csalódott is volt. De hát miért? Ő maga sem értette, miért kerülgeti ez a különös érzés a szívét, amikor Malfoy levette róla a kezét, és elhúzódott tőle.

– Érd be mára ennyivel, kislány – suttogta még a fülébe, majd egy apró csókot lehelt a füle mögötti érzékeny bőrre. Hermione finoman megremegett, mire a fiú diadalmasan elmosolyodott, és magára hagyta a raktárban.