Hermione másnap kipihenten ébredt, és az órára pillantva rá kellett döbbennie, hogy jócskán elmúlt már a délelőtt. Lerúgta magáról a takarót, és előkerített a ládájából egy hajkefét.

Ebben a pillanatban kivágódott a fürdőszoba ajtaja, és belépett a szobába Malfoy. A fiú mindössze egy törölközőt fogott össze a csípője körül, és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha zavarban lenne Hermione jelenlététől.

– Nahát, csak nem egy fésűt látok a kezedben, Granger? Tele vagy meglepetésekkel.

– Neked is jó reggelt, görény – felelte a lány. Egyáltalán nem volt hajlandó úgy tenni, mintha nem hallotta volna, hogy miket mondott róla a háta mögött. Még akkor sem, ha Draco bőre szinte ragyogott a reggeli fényben, ahogy a nedves cseppek fénylettek rajta, és olyan volt az illata, mint...

Fejezd ezt be! – ripakodott magára, és durva mozdulatokkal fésülködni kezdett, az sem érdekelte, hogy szinte tépi a haját. A fiú közben a saját ládájához guggolt, előkerített belőle egy pár ruhadarabot, majd sokatmondóan felrántotta fél szemöldökét, és visszasétált a fürdőszobába. Hermione összeszedte a tisztálkodó szereit, mialatt Draco öltözködött, és türelmetlenül várta, hogy megüresedjen a fürdő.

– Na végre! – csattant fel, amikor Malfoy végre méltóztatott előkerülni. Csak egy hófehér inget, és fekete nadrágot viselt, ezért a lány végképp nem értette, minek piszmogott ennyi ideig. – Olyan lassan készülődsz, mint egy menyasszony!

Draco kivételesen eleresztette a lehetőséget, hogy visszavágjon, Hermione pedig magára zárta a fürdő ajtaját. Gyorsan lezuhanyozott, megmosta a fogát, majd magára kapkodta a ruháit – egy egyszerű, virágmintás blúzt, és egy kék farmernadrágot.

– Éhen halok – sóhajtotta Malfoy, amikor meglátta a lányt.

– Mit nem mondasz, a pezsgő meg a whisky nem volt elég tápláló? – csipkelődött Hermione. A hasa viszont fájdalmasan megkordult, jelezve, hogy bizony ő sem evett sokat az utóbbi egy napban. – Szerintem a reggeliről lecsúsztunk, de ebédet biztosan felszolgálnak.

Draco bólintott, és elindult lefelé, az étterembe, Hermione pedig sajgó gyomra unszolására kénytelen volt követni. Látott menet közben pár korukbeli varázslót, de nem igazán foglalkozott velük.

Az étkezde nem volt nagy, de ízlésesen rendezték be, és a kiszolgálás is kifogástalan volt. Hermione forró levest rendelt magának, és báránybordát – úgy érezte, akár egy hippogriffet is fel tudna falni. Amikor végzett az almaszószos palacsintákkal is, elégedetten tette le a villáját, és dőlt hátra.

– Pazar a konyhájuk – jegyezte meg.

– Láttam már jobbakat is – vont vállat Malfoy. – Tegnap kicsit körbejártam, és ezt találtam – mondta aztán, és a zsebéből előhúzott egy gondosan összehajtogatott listát. – A versenyzők listája.

– Hogy? – kapta ki a kezéből a lány a papírt.

– Persze, Granger, nyugodtan megnézheted – fintorgott a fiú, de Hermione fel sem vette.

– Nem csak európai iskolák, mint mi, vagy a Beauxbatons, a Durmstrang, a Koldovstoretz van itt, hanem például az Ilvermorny is – hadarta a lány. – Sőt, még Japánból is jönnek!

– Igen, Granger, mivel ez egy nemzetközi verseny.

– Persze, tudom, csak nem gondoltam, hogy ennyire... kik vannak már itt?

– A közeliek. A beauxbatonosok már előttünk itt voltak, a durmstrangosok valamivel utánunk érkeztek, együtt az oroszokkal. Hajnalban futottak be a többiek, de a japánok például még nem jöttek meg.

– Persze, a világ másik feléről utaznak ide – morfondírozott magában a lány.

– Tegnap kicsit összehaverkodtam a durmstrangosokkal meg a koldovstoretzesekkel – jegyezte meg a fiú. – Erősek. Leginkább a sötét varázslatok és a bájitaltan megy nekik.

– Aha – válaszolta nem túl lelkesen a lány, és egy pillanatra úgy érezte, visszaköszönhet az ebédje. – hallottam, hogy együtt iszogattatok az éjjel.

– Granger...

– Ne aggódj, nem foglak bemártani titeket, bár nem vagyok szerelmes beléd. Elég idegesítő, hogy annyira el vagy telve magadtól, hogy azt hiszed, mindenkinek legfőbb vágya az ágyadba bújni – sziszegte a lány, és felállt az asztaltól.

– Hé, várj már – kapta el a karját a fiú.

– Engedj el, Malfoy! – kiáltott rá a lány, és kirántotta a karját a fiú kezéből.

Hermione felviharzott a szobájukba, és vagy tízféle varázsigével zárta magára az ajtót. Nem akart sírni, ezért nagy levegőt vett, és úgy döntött, hogy ha már úgyis idefent van, elkezd készülődni az esti megnyitóra. A Parvatitól kapott Debodor főzettel azonnal kezelésbe vette oroszlánsörényét, és miután a haja már egyenesen omlott a hátára, egy bonyolult bűbájjal igazi ünnepi frizurát varázsolt magának. Hermione megállapította, hogy a lágy hullámok még jobban is festenek, mint amikor otthon kipróbálta ezt a módszert. Az arcára egyszerű, natúr sminket vitt fel, amivel kiemelte nagy, őzbarna szemeit, és végül nagy-nehezen rávette magát, hogy használja a vörös rúzsát, amit még a nyári szünetben vásárolt magának. A rúzs nagy előnye volt, hogy mivel boszorkányoknak készítették, csak egy speciális varázslattal tudta csak eltávolítani, így nem kellett attól félnie, hogy elkeni az este folyamán. A szekrény elé állt, és magához próbálta az összes új ruháját – végül leszavazta a sötétzöldet magában azzal, hogy túlságosan mardekáros, és az arany szaténruhát húzta fel. A mellrészt csodálatos flitterekkel díszítették, de ettől eltekintve visszafogott darab volt. Az új cipője pedig vagy tíz centivel megdobta amúgy nem túl jelentős testmagasságát, így végső soron elégedett volt az eredménnyel.

– Stréber sárvérű, mi? – jegyezte meg gúnyosan, és kivonult a szobából. Nem akart összefutni senkivel, ezért a szálloda egy eldugott zugában húzódott meg, és egy ott talált könyvvel szórakoztatta magát (Varázsturizmus: Mivel bűvöljük el bűbájos vendégeinket?). Ahogy egyre közeledett az este, összeszedte magát, becsukta a könyvet, és lassan (mert azért mégiscsak egy tízcentis tűsarkúban volt) a földszintre sétált.

– Hogy hívnak, szépségem? – kérdezte egy megnyerő mosoly kíséretében az egyik szmokingos pincér, aki egyik kezében egy pennát, a másikban pedig pergamentekercset tartott.

– Hermione Granger.

– Roxfort, ha nem tévedek – felelte egyből a varázsló.

– Igen – bólintott a lány. – Talán hallottál már rólam?

– Ó, sajnos nem, de felismertem azt az édes, brit akcentusodat – kacsintott rá a férfi.

– Mindjárt felismerheted azt a brit akcentust is, ami elküld a jó büdös francba – hallották meg az igencsak ideges Draco Malfoy hangját. Hermione ugrott egyet ijedtében, és megperdült a tengelye körül. A fiú fekete öltönyt viselt, fekete inggel és (micsoda meglepetés) fekete nyakkendővel. Hermione már épp készült egy dementoros poénnal, amikor váratlanul elakadt a szava.

– Gyönyörű vagy. – Ha nem látja, hogy Malfoy szája mozog, azt hiszi, valaki más mondta ki ezeket a szavakat.

– Köszönöm. Öhm, te is jól festesz – motyogta teljes zavarában.

– Menjünk be – javasolta Draco, és a karját nyújtotta. Hermione egy másodpercnyi döbbenet után felocsúdott, és elfogadta a gesztust.

Az étteremben az asztalokat eltüntették, és a terem két oldalán székeket állítottak fel. Draco és Hermione leültek az egyik hátsó sorban, mert elöl már nem volt hely számukra. A megnyitó hamarosan kezdetét vette, a svájci mágiaügyi miniszter mondta a beszédet, amit persze mindenki kulturáltan végigunatkozott. Aztán felsorolták az összes induló versenyzőt, és iskoláikat – Hermione megfigyelte, hogy bár a legtöbben egy fiút és egy lányt választottak, azért voltak kivételek, például a Durmstrang két fiút, a Castelobruxo pedig két lányt küldött. Végül közölték, hogy az első forduló holnap reggel kilenckor veszi kezdetét, és semmiféle eszközt nem hozhatnak magukkal.

Ahogy felálltak a székekről, azok egyszerűen köddé váltak, a pincérek pedig pezsgőt, apró szendvicseket és gyümölcsöt hordtak körbe ezüsttálcákon. A zenekar is rázendített, valami egyszerű keringőt játszottak. Hermione és Draco csak csendben álldogáltak a fal mellett – a fiú természetesen máris szerzett magának egy pohár italt.

– Ők pedig itt a brit versenyzők, a Roxfortból – lépett oda hozzájuk a svájci miniszter, és a szállodaigazgató. – Albus Dumbledore tanítványai. Még mindig olyan habókos az öreg, mint harminc éve? – kérdezte a miniszter, és jót nevetett a saját viccén.

– Higgyék el, csak rosszabb lett – mosolygott illedelmesen Draco.

– Na és, hogy tetszik itt?

– Nagyon kellemes – felelte hálásan Hermione.

– Biztos nagyon izgatottak vagytok a verseny miatt! Jól felkészítettek titeket a tanáraitok, igaz? – kérdezte negédesen a szállodaigazgató.

– Igen, például...

– Elnézést, de imádom ezt a számot. Gyere, Hermione, táncoljunk – húzta el a lányt Draco.

– Ezt meg miért csináltad? Egy fenét táncolok veled! – heveskedett a lány.

– Maradj már csendben! Ha kinyitottad volna a szemedet, te is láttad volna, hogy Karkarov lefizette a fickót, hogy infókat gyűjtsön a diákjainak az ellenfeleikről – suttogta a fülébe Draco, miközben a kezét a derekára tette, és táncolni kezdtek.

– Ha nem tévedek, te is hasonló okok miatt haverkodsz az északiakkal – felelte Hermione.

– Igen, de én nem fizetek le senkit, hogy végezze el helyettem a piszkos munkát. Így egészen más.

– Ha te mondod – vont vállat a lány.

Hermione maga is meglepődött, hogy nem esett nehezére Dracóval táncolni. A fiú kiválóan vezette, nem lépett a lábára, a kezei pedig soha sem tévedtek illetlen helyre. A lány csodálkozott is, hogy kifejezetten sajnálta, amikor nem sokkal később valaki lekérte, Dracónak pedig át kellett adnia őt. Pár perc után kimentette magát azzal, hogy fáj a lába az új cipőjében, és lesietett a tánctérről. A további felkéréseket is ezzel az indokkal utasította vissza, egészen addig, amíg Malfoy újból fel nem bukkant mellette.

– A kifogásaid rettenetesen átlátszóak, Granger – jegyezte meg csipkelődve. – Még hogy fáj a lábad!

– Jól van, hazudtam, és akkor mi van? – kapta fel a vizet egyből a lány.

– Nyugi már, dulifuli. Csak szórakozok.

– Tudom. Mindig ezt csinálod. Szórakozol rajtam, szórakozol velem...

Hermione elhallgatott, a kezeit bámulta, mintha olyan érdekesek lennének.

– Akarsz táncolni? – kérdezte nemsokára Malfoy.

– Nem. Fáj a lábam – vágta rá a lány, és elsietett. Ahhoz képest, hogy tűsarkút viselt, hihetetlenül gyorsan felszaladt az emeletre, a szobájukba. Hallotta, hogy Draco követi, ezért kénytelen volt még tartani magát egy kicsit. Az ágya szélére ült, és úgy tett, mintha egy rettenetesen fontos dolgot keresne a ládája egyik rekeszében.

– Most meg mit tettem? – kérdezte fáradt hangon Malfoy, és megmasszírozta a halántékát.

– Semmit – vágta rá Hermione.

Pont olyan fafejű ez is, mint Ron – gondolta. De tényleg. Hiszen miért is húzta fel magát? Hiszen Draco semmi olyasmit nem követett el, ami indokolta volna, hogy bepöccenjen rá... Hermione kénytelen volt belátni, hogy dühét pont a Malfoy viselkedésben beállt pozitív változás okozta. Arra felkészült, hogy szemétkedni fog vele, hogy megalázza, és a sárba tiporja, és ezek ellen tudott is védekezni. Megvoltak a megfelelő beszólásai és átkai ezekre az esetekre. De egy kedves Draco Malfoyra nem volt felkészülve. Hogy tehetné félre a hat és fél éven át tartó gyűlölködést egy-két figyelmes szó után? És egyáltalán, Malfoy miért változott meg?
Csak össze akar zavarni – gondolta magában. – A verseny. Igen, ez az. Azt hiszi, hogy ha felváltva sérteget és hízeleg, akkor teljesen összezavarodom, és folyton rajta agyalok ahelyett, hogy a versenyre koncentrálnék. Hát persze, hiszen Merlin szerelmére, ő egy mardekáros...

– Azt hiszed, erről szól? – kérdezte keserűen a fiú, miközben meglazította a nyakkendőjét.

– Egy. Ha még egyszer belehallgatsz a gondolataimba, akkor behúzok neked egy olyat, mint harmadikban. Kettő. Mégis mi másról szólna?

– Arra nem is gondoltál, hogy megváltozhattam? Megváltozhatunk.

– Egy ekkora változáshoz csoda kellene – vágta rá a lány.

– Felnőttem, Granger – Draco nem kiabált, mégis felemelte a hangját annyira, hogy Hermione elhallgasson. – Igen, egy elkényeztetett kölyök voltam, aki semmi másra nem lehetett büszke, mint a jól csengő nevére és az apja aranyára. Ma már undorodom az akkori énemtől, amiért olyan voltam veled, amilyen. Ott volt a Mardekár-Griffendél konfliktus, az aranyvérű-sárvérű ellentét, és mellé még bosszantóan okoskodó is voltál...

– Hé!

– Ne szépítsük, oké? És bár megvolt a magadhoz való eszed, összeálltál azzal a két idiótával...

– Ők a barátaim – sziszegte. – Nem tűröm, hogy ócsárold őket!

– Szerinted tényleg azok? Hm, Granger? Hányszor kértek meg, hogy írd meg nekik a leckéjüket?

Sokszor.

– Hányszor húztad ki őket a csávából, amibe magukat keverték?
Sokszor.

– És hányszor érezted úgy, hogy kihasználtak? Hogy a neved a Hős Potterről írt dicshimnuszok között is csak lábjegyzetben szerepel majd?

– Sokszor – suttogta Hermione.

– Látod. Annyira kevés önbizalmad volt akkoriban, azt hitted, senki sem kedvelne a származásod és a lapátfogaid miatt, igaz?

– Az önbizalmam leépítéséért elsősorban te felelsz, Malfoy – fintorodott el a lány. – Ezért jártam folyton a könyvtárba. Persze, imádtam és imádok tanulni, de valamiért azt hittem, hogy ha bebizonyítom, hogy vagyok olyan jó, mint ti, többiek... sőt, még jobb is... akkor elfogadtok. A mugli szüleimmel együtt is.

– Sajnálom, hogy akkoriban olyan rettenetesen viselkedtünk veled. – Draco szemében őszinteség csillant.

– Tudod, ez mind szép és jó, de sajnos hallottam, amint stréber sárvérűként emlegetsz a durmstrangosok előtt.

– Hadd bízzák el magukat. A gazdag kölyök, aki csak bulizni jött, és a sárvérű, aki magolással jutott be. Ha nem félnek tőlünk, jobban fog fájni nekik, ha lealázzuk őket.

– Lealázzuk? – kérdezett vissza Hermione a többes számra utalva.

– Akármelyikünk is nyer, roxfortos győzelem lesz. Én elviselném a tudatot, hogy jobb vagy nálam.

Hermione erre elmosolyodott, és bólintott.

– Visszajössz? – kérdezte a fiú halkan. – A partira.

– Na jó... – adta be a derekát a lány. – És akkor mostantól szövetségesek vagyunk?

– Aha, mondhatjuk úgy is.

A két roxfortos versenyző kilépett az ajtón (kaptak egy elismerő füttyentést a beauxbatonos sráctól, Hermione elpirult, Draco pedig sokatmondó pillantást küldött a fiú felé). Az este további részében elég sok táncpartnerük akadt, de valahogy mindig visszakeveredtek egymás mellé. Ilyenkor Hermione kissé zavarba jött, de amint megérezte Draco biztos, határozott lépéseit, felvette a ritmusát. Még éjfél után is ottmaradtak volna, ha a szállodaigazgató nem zavarja fel őket, mondván, pihenésre van szükségük.

– Na, most már tényleg fáj a lábam – jegyezte meg egy fájdalmas mosollyal Hermione, és lerúgta a cipőit. Amennyire csak bírta, kicsavarta a karját, hogy lehúzza a ruha hátrészén lévő cipzárt, de az valahol menet közben beakadt.

– A szentségit! – káromkodott a lány.

– Nem tudod lehúzni? – érdeklődött Draco.

– Felfelé még megoldtam, de úgy tűnik, becsípte az anyagot... – magyarázta Hermione, és már nyúlt is a pálcájáért, hogy varázslattal szabadítsa ki magát a ruha fogságából, amikor Malfoy mögé lépett, és így szólt:

– Ne mocorogj, megpróbálom.

Hermione már épp nekilátott volna kiosztani, hogy úgysem sikerül neki, amikor hallotta, hogy a cipzár fogai szétválnak.

– Így – suttogta a fiú.

– Köszönöm – felelte Hermione, és elöl magához szorította a ruhát, hogy le ne essen róla. Megfordult, hogy a fürdőbe menjen, és felkaphassa magára a pizsamáját, de Draco még mindig ott állt előtte, és nem mutatott hajlandóságot a helyváltoztatásra.

– Malfoy...?

Hermione hazudott volna, ha azt mondja, hogy meglepődött Draco következő cselekedetén. Egy gyors lépéssel közelebb lendült hozzá, elkapta az arcát két oldalt, hogy ne tudja elfordítani a fejét, és ajkát a lányéra tapasztotta. Hermione önmagán csodálkozott a legjobban, amiért nem tolta el a fiút, nem állt ellen, sőt, utat engedett neki. A csók egyre hevesebbé és szenvedélyesebbé vált, mígnem Draco már nem tudta türtőztetni magát, és egyik kezével Hermione mellébe markolt.

– Malfoy... – a lány hangja rekedt, és kissé ijedt volt.

– Bocsáss meg, túl messzire mentem. Én csak... kíváncsi voltam.

– Hogy milyen egy sárvérűvel csókolózni?

– Hogy milyen Hermione Grangerrel csókolózni – javította ki, majd megköszörülte a torkát, és ellépett a lány elől. Hermione nem tudta, mit mondjon, ezért inkább csöndben maradt, és elment átöltözni.