Hermione igyekezett mintadiák benyomását kelteni az új félév első bájitaltanóráján. Előkészítette a padra minden holmiját, amire csak szüksége lehetett, a pergamenlapok, a bájitaltankönyv, az eszközei mind katonás rendben sorakoztak előtte. Még a házidolgozatát is csinos kis tekercsbe csavarta, és a pennája mellé tette. Oldalra nézett, és elmosolyodott. Harry a szokásos „már megint a vén denevér óráján eszik a penész" kifejezéssel az arcán ült, Ron pedig kétségbeesetten próbálta előkeríteni a dolgozatát, amit persze végül rettenetes állapotban talált meg. A széle olyan cakkos volt, mintha egy patkány csipkézte volna ki a fogaival, és valami erősen vajsörre emlékeztető folyadékban úszott. Ron szitkozódva igyekezett felitatni az italt a papírról, de már fel is csendült Piton utálatos hangja:

– A munkáikat, amiket bizonyára a legnagyobb gonddal készítettek el, tegyék az asztalomra! Bőven elég, ha asztalonként egy ember hozza ki őket! – Mozgolódás támadt, ahogy minden padból kipattant egy-egy diák, és három-négy pergamennel a kezében sietett a tanári asztalhoz. Mivel Harry a minimálisnál is kisebb aktivitást mutatott, Ron pedig éppen nagyban imádkozott, hogy Piton ne vegye észre idejekorán silány dolgozatát, Hermionéra hárult ez a feladat. Gyorsan letette a kupac tetejére a pergamenjeiket, és már fordult volna vissza, amikor egy dühtől remegő hangot hallott:

– Állj! – Hermione megmerevedett, mint a nyúl, akire rávilágítottak. – Mindenki leül, kivéve Grangert!

Hermione szíve hevesebben vert, mintha végigkergették volna az egész birtokon, de beharapta a száját, és nem szólalt meg. Óvatosan Pitonra sandított, aki most egy kissé nyugodtabbnak tűnt, de nem kevésbé veszélyesnek.

– Megtudhatnám, kié ez, Granger kisasszony? – emelte fel negédes mosollyal Harry pergamenjét.

– Harryé – motyogta.

– Kié? – kérdezett vissza, láthatóan élvezve a helyzetet.

– Harry Potteré.

– Potteré. Gondolhattam volna. Ki más lehetne olyan végtelenül arrogáns és nagyképű, hogy az előírt három arasz helyett csupán eggyel szolgáljon? Azt is elképesztő hanyagsággal készítette el... – morfondírozott tovább, miközben a mardekárosok egyre hangosabban nevettek, Harry feje pedig egyre vörösebb lett. – Az írása olvashatatlan, így a tartalom is értékelhetetlen.

Harry keze ökölbe szorult a pad alatt, Hermione ezt még innen is tisztán látta.

– És mondja csak, Granger kisasszony, ezt a csodálatos munkát kitől kaptam? – Két ujjával összecsípte Ron dolgozatának azokat a sarkait, amik még szárazak voltak, és felmutatta a papírt. Hangos nevetés volt a hetedéves csoport válasza, Ron pedig olyan mélyre süllyedt a székében, hogy szinte a pad alá esett.

– Ron Weasleytől.

– Minden pillanatát élvezni fogom az olvasásának, de elöljáróban máris levonok, mondjuk húsz pontot a Griffendéltől, ezért az arcátlan gusztustalanságért. – Ron arcszíne kezdett egészségesebb színt ölteni, miután meghallotta, hogy mindössze ennyivel meg is úszta. – Ne örüljön annyira Weasley, ettől függetlenül még megkapja a munkájához méltó érdemjegyet. Megjegyzem, sokat tanulhatna kedves barátnőjétől, a bájos Granger kisasszonytól.

Hermione felkapta a fejét, és elpirult a váratlan dicséret hallatán. A mosolya azonban azonnal az arcára fagyott, ahogy a tanár folytatta:

– Nézze csak, még egy szalaggal is átkötötte nekem – gúnyolódott Piton, Hermione arca pedig egyre vörösebb lett a szégyentől. Fel sem mert nézni rá, vagy a többi diákra. – Ez a mélyvörös szín véletlenül pont a kedvenceim közé tartozik... – mondta tovább a magáét, miközben kifűzte a masnit, és átfutotta a szöveget. – Ezt ki se kell javítanom.

Hermionéban megint fellángolt egy kis büszkeség. Lám, még Piton is kénytelen elismerni a munkája kiválóságát...

– Eddig, ha zsargonoktól hemzsegő szakiratot akartam olvasni, akkor egy könyvet ütöttem fel, de most elég lesz csupán ehhez nyúlnom...

A mardekárosok harsogó nevetésben törtek ki, kivéve Malfoyt, aki nem találta viccesnek a házvezetője viselkedését, és a lány megaláztatását.

– Menj a helyedre! – utasította Piton Hermionét, aki végre fellélegezhetett, ahogy az asztalukhoz iszkolt.

Az óra hátralevő részében néma csöndben jegyzetelt, csak félfüllel hallgatva Ron és Harry morgását, és amikor végre elengedte őket a férfi, elsőként hagyta el a pincetermet.

– Nagyon szemét húzásai vannak a vén denevérnek mostanában – jegyezte meg Harry, amikor utolérte. – Te nem tehetsz semmiről. Ron még úgy-ahogy rászolgált a szívatásra, és lássuk be, én se nagyon erőltettem meg magam, de te...

– Lehetne, hogy ejtsük a témát? – csattant fel Hermione rezignáltan.

– Persze – motyogta Harry csodálkozva, és kissé sértetten.

– Mekkora egy gennyláda... – érte be őket fulladozva Ron.

– Tudjuk – legyintett Harry. – Hermione nem akar beszélni a dologról.

– Ó – bólintott Ron, de Hermione tudta, hogy nem érti, miért nem szidhatja kedvére az utált professzort.

A nap lassabban telt, mint amire Hermione számított. Hosszú órák kínszenvedése volt csupán az egész, a lány pedig nem győzött csodálkozni magán. Nemrég még izgatottan várta volna, hogy valami új kihívás jöjjön vele szembe, de szinte minden, amit tanítottak neki az órán, már rég a kisujjában volt, vagy ha nem, hát öt perc alatt megtanulta. Rémesen unta magát.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy Malfoy hátát bámulja, aki előtte ült pár sorral. Az a selymes, világosszőke haj, amibe belemarkolt, és az a szépen ívelt hát, amibe a körmeit vájta, miközben... Gyorsan lehajtotta a fejét, de az elméjét elöntő emlékeknek nem tudott gátat szabni. Érezte, hogy hirtelen nagyon melege lett, a gyomra remegni kezdett, és idegesen fészkelődött a székén. A bőre bizsergett, és könyörgött a fiú egyetlen érintéséért és csókjáért is...

Abba kell ezt hagynod – szólt rá saját magára. Nem gondolta volna, hogy ennyire fog hiányozni neki Draco.

Hermione mint oly sokszor, most is a könyvekben keresett vigaszt. Esténként egyedül üldögélt a klubhelyiségben, olvasott, és minden idegszálával igyekezett nem Dracóra gondolni. A hiánya napról napra jobban fájt neki. Néhány elgyengült pillanatában arra gondolt, egyszerűen mindent elmond Harrynek, Ronnak és Ginnynek, és akkor végre nyíltan rámosolyoghatna a fiúra, és beszélhetne hozzá. A hangját akarta hallani, mindennél jobban. Az óvón ölelő karjait maga körül érezni. Hermione sírva fakadt a boldogtalanságtól és a reménytelen vágyakozástól egy vaskos kötet felett. Nem tudta abbahagyni, még akkor sem, amikor valakit közeledni hallott.

– Hé, mi a baj? – simította meg megnyugtatóan a vállát Ron. – A RAVASZ miatt emészted magad, igaz?

– I-gehen – hüppögte a lány, és hálát adott Merlinnek, hogy ilyen könnyen kimagyarázhatja magát.

– Még hónapok vannak hátra, és különben is, biztos vagyok benne, hogy ötszáz százalékosan sikerül majd – vigasztalta a vörös hajú fiú.

– Igen, ez igaz – sóhajtotta reszketősen Hermione. – Csak nagyon fáradt vagyok, azért van ez az egész...

– Igen, holnapra szépen kialszod magad. – Ron felsegítette a székről, és a lépcsősor felé támogatta.

– Igen... – motyogta Hermione. Ron keze még mindig a vállán nyugodott, és őt elkezdte ez zavarni. Ron sosem volt az az ölelkezős fajta, az érzelemkinyilvánítás legapróbb módjait is elutasította. Hermione értetlenkedve nézett rá, Ron pedig sután magához ölelte. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, de azért viszonozta a fiú szorítását.

Talán észrevette, hogy milyen szomorú vagyok mostanában, és így akart segíteni – gondolta magában Hermione, miközben eltávolodott tőle, és elindult fel, a szobájukba.

Hetek teltek el anélkül, hogy akár egyetlen nap is különbözött volna az előzőektől.

Aztán a Roxfortos diákok zsizsegni kezdtek a közelgő hétvége miatt. Roxmortsi látogatást engedélyeztek nekik, és a legtöbben már most, péntek délután a Mézesfalásban jártak gondolatban. Hermionét azonban nem dobta fel a közelgő kirándulás gondolata. Bár kiszabadulhatott a mindennapok szürkeségéből, a szerepéből nem eshetett ki. Nem akarta elhagyni a kastélyt, félt, hogy megfeledkezne magáról. Egy forró vajsör a Három Seprű egyik árnyas sarkában... Dracóval. A sötétség jótékony homálya eltakarná, mi történik ott... vagy mégsem? Talán meglátná őket valaki.

Hermione dühösen becsapta a könyvét, és felkelt, hogy iskolaelsőként a szokásos éjszakai járőrözésébe kezdjen a folyosón. Régebben szerette ezeket a sétákat az elcsendesedett kastély falai között, de ma már nyűgnek érezte. Csak még tovább nyújtotta az amúgy is hosszú, magányos napokat.

– Hermione! – hallotta a nevét maga mögül, amikor már a folyosón volt. Megtorpant, és hátrafordult. Ron mászott ki a portrélyukon, leporolta a talárját, és botladozva megállt a lány előtt. – Szia...

– Most nem igazán érek rá, tudod, mennem kell...

– Igen, tudom, csak azt akartam kérdezni, hogy... lejössz holnap Roxmortsba?

– Gondolom, igen – vont vállat Hermione.

– És... volna kedved... velem jönni? – Ron egyre vörösebb lett.

– Ron, négy éve mindig együtt megyünk, te meg én meg Harry...

– Igen, de Harry idén Ginnyvel akar menni. Kettesben. És gondoltam, hogy talán mi is mehetnénk kettesben. Úgy, mint ők.

– Ó – nyögte Hermione. Eszébe sem jutott, hogy esetleg egy randevúmeghívást is vissza kell még utasítania ma. Valami épkézláb magyarázaton törte a fejét, hogy mit kellene most mondania.

Ron, gyerekkorunk óta ismerlek, barátok vagyunk. Mintha testvérek lennénk. Sose tudnék rád másképp tekinteni. Sajnálom. Igen, ez így jó lesz...

Hermione tétovázását azonban Ron úgy értelmezte, hogy a lány csak bizonytalan, és kissé kéreti magát. Előrehajolt, és ügyetlenül szájon csókolta Hermionét, aki úgy ugrott el előle, mintha áramot vezettek volna belé.

– Sa... sajnálom... azt hiszem, ez túl gyors volt neked – szabadkozott Ron. Hermione nem akarta felvilágosítani, hogy olyan borzalmasan csókolt, mint egy hangyászsün, ezért inkább csak bocsánatkérően mosolygott, és elindult a folyosón. Menet közben undorodva letörölte a szája sarkáról Ron nyálát, és épp azon töprengett, hogy ezek után vajon barátok maradhatnak-e, amikor egy kéz kapta el a felkarját, és behúzta egy néptelen szertárba. Hermione döbbenetében még sikoltani is elfelejtett, miközben az ajtót egy hangos csattanással becsapódott mögöttük, és tökéletes sötétség borult a kis helyiségre. A lány semmit sem látott, csak a feketeséget, de érezte, hogy két kéz elkapta a válla alatt, és a kőfalhoz szorította. Egy izmos, karcsú test nyomódott a mellének, ahogy az arcához hajolt, és durván megcsókolta. Egyből tudta, kivel áll szemben.

– Draco – suttogta maga elé megkönnyebbülten, és szinte reszketett az elfojtott vágytól, ami hetek óta mardosta. A fiú selymes hajába szántott az ujjaival, és olyan közel húzta magához, amennyire csak tudta. De a mardekáros megszakította a csókjukat.

– Tudod, hogy féltékeny alkat vagyok, és mégis hagytad.

– Te-tessék? – értetlenkedett Hermione. A feje zsongott, és szédült, a rá törő érzésektől levegőt is alig kapott.

– Mondd, melyikünkkel élvezted jobban a szexet? Velem, vagy Weasleyvel?

– Nem értelek... – nyögte.

– Láttam. A csókot. – sziszegte dühtől remegő tagokkal.
Hermione majdnem felnevetett, hogy csak ennyiről van szó.

– Nem kell tartanod tőle. Elhajtottam. Sosem volt köztünk semmi.

– Az enyém vagy – morogta Draco birtoklón, miközben a lány combja alá nyúlt, és megemelte. Hermione felugrott, lábait Draco keskeny csípője köré fonta, és átkarolta a vállát. Érezte, hogy a fiú a sötétben is teljes bizonyossággal kiismerte magát, ahogy céltudatosan a lába közé nyúlt, és a fehérneműje vékony anyagán keresztül megérintette őt. Szinte felkiáltott, az egész teste tüzelt és égett, vágytól lüktetve szorította magához Draco arcát, miközben mohón csókolta.

Eszébe jutott, hogy nem is olyan rég, egy szállodában, valahol az Alpokban egy hasonló kis raktárban voltak ők ketten, és Draco akkor azt mondta, nem fogja a magáévá tenni egy szertárban. Láthatóan megváltozott a véleménye a dologról, mosolygott magában Hermione. Érezte a fiú vágyának ékes bizonyítékát a testéhez nyomódni, és azt kívánta, bár benne lenne már...

– Milyen türelmetlenek vagyunk – mosolyogta meg a gondolatait Draco.

– Ha már a fejemben turkálsz, legalább tégy a kedvemre! – utasította Hermione dühösen, Draco pedig úgy ugrott, hogy eleget tegyen a kérésének, mint egy jól idomított kiskutya. A lány hallotta, hogy megcsördül az öve, ahogy kikapcsolja a nadrágját, és meglepetten felszisszent, amikor a szoknyája alá nyúlt, és egy rántással letépte róla a bugyiját. A csipke egy nagy reccsenéssel adta meg magát, és hullott szakadtan a fekete homályba vesző padlóra.

– Kár érte, szép darab lehetett – suttogta kajánul vigyorogva Draco.

Hermione szíve vadul kalapált, száján pedig ziháló sóhajok szöktek ki gyors egymásutánban. Annyi idő után újra érezte őt, a lüktetését, a keménységét, a hőjét, és végre újra egésznek érezte magát. Hogy kiáltásait elfojtsa, a száját Draco ingbe bújtatott vállára szorította, miközben ő gyors, durva lökésekkel nyomult belé. Hirtelen volt, mohó, egy csepp gyöngédség sem volt a mozdulataiban, és Hermionénak hiányoztak is ezek a dolgok, az érintése, a csókjai a testén, ahogy a bőrük egymáshoz tapad, a meztelenségük, amit egyikük sem szégyellt már a másik előtt... de ezeknek itt és most nem volt helyük. Tudta, hogy ez az alkalom nem igazán számít, inkább csak olyan, mint a csokibéka, amit az ember ebéd előtt kap be, hogy ne pusztuljon bele az éhségbe. Várta azt az ebédet, de élvezni akarta a csokibéka ízét is, és élvezte is. Akaratlanul is a fiú vállába harapott, miközben a fájdalomtól kicsordultak a könnyei, és elélvezett. Draconak még szüksége volt pár percre, és Hermionénak minden egyes mozdulata jobban fájt, mint az előző, de megpróbált nem törődni vele. Draco végre követte őt, a lány érezte, hogy a fiú egész testében elernyedt, és szinte a földre zuhant saját extázisának elsöprő erejétől.

A földre kuporodtak, Hermione nem messze ült le Dracótól, és egy egyszerű reparo-val újra használhatóvá varázsolta a fehérneműjét, és felhúzta. Óvatosan fészkelődött csak, mert még mindig érzett egy kis kellemetlenséget a belsőjében, de a bénító zsibbadtságtól nem tudott felkelni.

Megérezte Draco kezét a sajátján, ahogy az ajkához emelte, és megcsókolta a kézfejét.

– Fájt? – kérdezte a fiú halkan, bocsánatkérően.

– Igen – vallotta be a lány, mert tudta, hogy úgysem tud hazudni neki.

– Sajnálom, nem akartam... most biztosan gyűlölsz...

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Most... pontosan erre volt szükségünk. Igaz?

Draco nem felelt, Hermione érezte, hogy mardossa a lelkét a bűntudat.

– Mindennek ára van, Draco – suttogta neki, miközben tapogatódzva megérintette az arcát. – A gyönyörödnek az én fájdalmam volt az ára, és én örömmel fizettem meg érted, hallod? Mert szeretlek.

– Meg sem érdemellek – lihegte Draco, majd gyengéden megcsókolta, és az ölébe húzta. Hermione nem felelt, csak hagyta, hogy ringassák, akár egy kisgyereket. – Majd kitalálom, hogy kárpótoljalak.

– Például nagyon örülnék, ha egy kicsit őszinte lennél – kezdte Hermione. – Mielőtt elkezdődött ez az egész köztünk... az egész iskola attól volt hangos, hogy melyik éjjel melyik lány tette szét neked a lábát. Ezt... még most is csinálod? Hogy fenntartsd a látszatot?

– Nem – felelte halkan Draco. – Senki mással nem voltam. Azért voltam ilyen... türelmetlen.

– Jó – sóhajtotta megkönnyebbülten Hermione.

– Miért, hallottál valamit?

– Nem, csak ellenőriztem – vont vállat a lány vigyorogva.

Nem tudta, mennyi ideig feküdhetett így, Draco karjai között, de amikor megmozdult, érezte, hogy elmacskásodott nyakába görcs állt, és fájdalmasan grimaszolva masszírozta meg a nyakszirtjét. Felkeltette Dracót, és két külön időpontban, két külön irányban indultak el a folyosón. Hermione fáradtan dőlt be az ágyába, és előkotort a ládájából egy fiolányi fogamzásgátló bájitalt. Leöntötte a torkán a folyadékot, aztán a hátára hengeredett, és mély álomba merült.


Ron rosszullétre panaszkodva kilógott bűbájtanról, és most idegesen állt egyik lábáról a másikra, a fejét jobbra-balra forgatva leste, hogy mikor érkezik már meg az első órájukra Hermione. Este bocsánatot akart tőle kérni a történtekért, ezért megvárta a klubhelyiségben. Tudta, hogy a lánynak két óráig kell cirkálnia a folyosón, ami azt jelentette, hogy éjfélre biztosan végez. De Hermione nem jött. Elmúlt az első óra, a második, lassan a harmadik is, mire Ron feladta, és aludni ment. Aggódott a lány épségéért, egymást kergették a fejében a szörnyűbbnél szörnyűbb rémképek, hogy hányféleképpen eshetett baja Hermionénak.

Ha öt percnél többet késik az első óráról, azonnal szólok McGalagonynak – gondolta. – Normál körülmények között világért sem késne...

Ebben a pillanatban feltűnt a sarkon Hermione imbolygó alakja.

– Hermione! Mi történt veled? – Ron emlékezett rá, hogy Fred és George, amikor magukon tesztelték a Lázralobbantókat, pontosan ugyanígy jártak, mert gennyes kelések nőttek tőlük az ülepükön.

– Leestem egy lépcsőn – hazudta a lány. Ron gyanakodva méregette Hermionét, aki próbálta kikerülni, de a fiú elkapta a karját.

– Mi volt veled? Tegnap este vártalak, de nem jöttél.

– Dolgom volt.

– Az éjszaka közepén mégis mi a girhes golymók?

– Tudtommal nem vagyok a feleséged, hogy számadással tartozzak neked – vetette oda Hermione. Ron fancsali ábrázatát hamar felülírta egy váratlan felismerés döbbenete. Hogy biztosra menjen, közelebb hajolt a lányhoz, és mélyen belélegezte az illatát.

– Úristen, Hermione... – motyogta elborzadva.

– Mi a francért szagolgatsz? – tajtékzott Hermione.

– Kivel voltál, ha? Érzem rajtad a szagát – sziszegte undorodva, és erősen megszorította az alkarját. – Mondd meg a mocsok nevét, akivel keféltél!

– Engedj el, Ron, ez fáj! Megőrültél? – Hermione szeméből könnyek peregtek a fájdalomtól és a megaláztatástól. – Segítség!

Futó léptek hangját hallotta, aztán egy kiáltás szakadt fel Ron torkából, és rángatódzva elvágódott a földön. Hermione felkapta a fejét, és egyenesen Draco félelemtől és haragtól ijesztően fenyegető szürke szemeibe nézett.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Igen – akarta mondani, de a szavak helyett csak zokogás jött ki a száján.

– Te szemét állat! – ordította Draco, és a földön fekvő Ronba rúgott. – Nem is kell a pálcám, puszta kézzel is ízekre téplek! – Azzal már rá is vetette magát. Ront nem érte teljesen váratlanul a támadás, és az öt fiútestvér mellett szerzett tapasztalatai a bunyózásról most igencsak jól jöttek neki, ugyanakkor Dracót fűtötte a dühe, és lépéselőnyben volt. Már behúzott egyet-kettőt Ronnak, mire a fiú ökle eltalálta a gégéjét, és hátrazuhant. Ron felugrott, és szájba vágta a szőke fiút, aki, miután egy adag vért köpött a padlóra, szintén felállt.

– Minek avatkoztál bele, Malfoy? – krákogta Ron.

– Most kivételesen van okom rá, hogy beverjem azt a randa képedet – felelte Draco. – Erőszakoskodtál egy nálad gyengébbel. Egy hölggyel.

– Hölgy? Minek képzeled te magadat, az utolsó lovagnak? Semmi közöd hozzá!

– Valóban? – kérdezett vissza Draco, és megpróbálkozott egy jobbegyenessel. Ron elhajolt a keze elől, de a döbbenetét nem tudta elrejteni.

– Nem, ezt nem hiszem el – motyogta. – Nem hiszem el!

A két fiú perceken belül újból a földön fetrengett.

– Hagyjátok abba! – sikoltotta Hermione. Nem akarta a pálcáját használni, de most már kénytelen volt véget venni ennek az őrületnek. Egy ügyes kötöző-bűbájjal azonnal ártalmatlanná tette mindkettőjüket, és a folyosó két különböző falához lebegtette őket. Így már csak szóban bántalmazhatták egymást, Ron élt is az acsarkodás lehetőségével.

– Te mocskos patkány! – szitkozódott Ron. – Hogy merészelted...?!

– Örömmel – vigyorgott Draco kárörvendően. – Csak nem hitted, hogy leáll egy magadfajtával? Pont ő?

– Hogy érted ezt?! Hogy hogy magamfajtával?!

– Nyisd már ki a szemed! – kiáltotta Draco, elkeseredetten feszegetve a köteleit. – Gyönyörű, és okos. Talán megkaphattad volna, ha csak az egyik, de talán még úgy sem, mert rólad egyiket sem lehet elmondani.

– Ezzel nem segítesz! – jegyezte meg dühösen Hermione.

– Barátok voltunk, az első naptól fogva! – fakadt ki Ron.

– Igen, de...

– Hogy én nem kellek, az már önmagában is elég szenvedés, de hogy pont vele? A legnagyobb ellenségünkkel!

– Nőjj már fel! – kiáltott rá Hermione. – Draco megváltozott. Én is megváltoztam. Most rajtad a sor.

Ebben a pillanatban kivágódott a tanterem ajtaja, és Flitwick professzor aprócska alakja ugrott ki rajta.

– Granger! – sipította. Aztán meglátta a megkötözött, vérző, szakadt ruhájú fiúkat, és eltátotta a száját. – Malfoy...? Weasley...? Mégis mi történt itt?

Az ajtóban további kíváncsiskodók jelentek meg – Harry, Neville, Seamus, Lavender és Parvati, és persze a mardekáros különítmény, Pansy, Crack és Monstro személyében.
Hermione legszívesebben elsüllyedt volna, de vett egy nagy levegőt, és belefogott a mesébe.