A reggeli nap már magasan járt, a sugaraival játékosan beragyogva a messze zöldellő Kárpátok vonulatait. Eszter a távolba kémlelt, ahol már kivehető volt a Budapest felől érkező vonat. Alig várta, hogy viszontláthassa a régi barátait, a csacsogós Annát és a mindig laza Bencét, ugyanakkor fájdalom hasított a szívébe, amint a férfira gondolt, akibe még kamaszként volt titkon belezúgva. Pedig mennyire megörült, amikor Bence ráírt, hogy hosszú évek után ellátogatna ide, a szülővárosukba! Madarat lehetett volna vele fogatni egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy Bence azóta megházasodott, méghozzá nem is akárkivel, mint Annával.

A vonat hangos csikorgással állt meg a peron mellett, és miután nyílt az ajtó, Eszter szinte rá sem ismert a leszálló Bencére és Annára. Megköszörülte a torkát, hogy köszöntse a barátait, Anna azonban megelőzte őt:

– Esztiii! Úristen, ezer éve nem láttalak! – lépett is oda hozzá, majd egy ölelés kíséretében két cuppanós puszit nyomott az arcára. – Hát te semmit sem változtál! – mosolygott kedvesen.

– Te viszont elég sokat! – Eszter is elmosolyodott, bár belül azért rendesen marta őt a féltékenység Bence miatt. Anna tényleg sokat változott külsőre: a korábban seszínű haját befestette hidrogénszőkére, és a sminket is bátrabban használta ahhoz képest, mint még annak idején, amikor gimisek voltak.

– Szió, Eszti! Mizújs? Jó újra látni téged! – köszönt neki Bence is. Egy szégyenlős puszival üdvözölték egymást, de aztán a férfi hamar eltávolodott tőle, és a két gurulós bőrönddel kezdett el küszködni, amelyek mindig beleakadtak a peron kisebb-nagyobb gödreibe.

– Segítsek? Ne hozzam az egyiket? – kérdezte Eszter, miközben lopva végignézett Bencén, aki Annához képest nem változott annyit, de a borostája kifejezetten szexin állt, és a testalkata is csak az előnyére változott az évek alatt. Ennyit arról, hogy most már semmit sem fog érezni iránta. Naivság volt azt hinni, hogy ennyi év után már nem is tudna rá úgy tekinteni...

– Nem kell, bírom én! – zökkentette őt vissza Bence a valóságba, miközben elkapta a tekintetét.

Eszter elvörösödött, majd szégyenlősen félrenézett:

– Itt parkolok nem messze. Gyertek! – indult meg aztán előrefelé.

Hamarosan már ott voltak a kocsinál, hogy bepakolják a koffereket a csomagtartóba, mialatt Bence és Anna egymással trécseltek, akárcsak a turbékoló galambok. Annak idején hárman voltak barátok, de Eszternek most mégis olyan érzése támadt, mintha kiesett volna a csapatból így, hogy ezek ketten összejöttek. Nem is gondolta volna, hogy Annának sem volt közömbös Bence.

Eszteren egyre inkább úrrá lett a lehangoltság, miközben a barátnőjét figyelte, aki mindig is vagányabb és belevalóbb volt nála. Anna a ruhatárát is divatosabbra cserélte: a napsárga top és a hozzá színben passzoló topánka, valamint a fekete miniszoknya sokkal kirívóbb volt azokhoz a darabokhoz képest, amelyeket még régen viselt. Ezzel szemben ő ugyanaz a szürke egérke maradt a pólójával, a farmerjával és a sportcipőjével, ahogyan a feketébe hajló sötétbarna hajában, a koszoszöld szemében és a szeplős arcában sem látott soha semmi különlegeset.

Miután csattant a csomagtartó ajtaja, mindenki beült a kocsiba: Eszter a volán mögé, a szerelmes páros a hátsó ülésekre, nemsokára pedig már a gyergyószentmiklósi utcákat rótták.

– Na, és sima utatok volt? – kérdezte Eszter.

– Hát én nem sokat aludtam. Lehet, nem az éjszakai vonattal kellett volna jönnünk – panaszkodott Anna.

– Annyira azért nem volt vészes, legalábbis én jót durmoltam – nevetett Bence. – Felkelni nehezebb volt.

– Aztán meséljetek? Milyen a pesti élet? – érdeklődött tovább Eszter.

– Ó, hát nagyon más, mint az itteni! – élénkült fel Anna. – Kávézók, plázák, szórakozóhelyek, mindenből sokkal több van. Egészen más világ!

– Azért annyira nem nagy durranás, de valóban, nagyobb a lehetőségek tárháza – egészítette ki a feleségét Bence. – Meg sokkal több elhagyatott épület is van, amiket fel lehet fedezni. A Kárpátok viszont hiányoznak, meg az itteni környék...

– Még mindig szoktál menni ilyen elhagyatott helyekre? – kíváncsiskodott Eszter, miközben eszébe jutottak a múltbeli emlékek. Bencének már gyerekként is az volt a hobbija, hogy romos épületekbe besurrant, aztán a fotókat mindig neki mutogatta.

– Naná! Azóta egy YouTube-csatornát is csináltam. Majd megmutatom! – lelkesült fel a férfi. – Na de mesélj te is, történt azóta valami itt, Miklóson?

– Á, nagyon semmi. Itt megállt az élet. – Eszter felkacagott, bár inkább csak kínjában, mivel úgy érezte, a környékkel együtt mintha az ő élete is csak egy helyben toporogna.

Hosszan beszélgettek, kivel mi történt az utóbbi években, mialatt maguk mögött hagyták Gyergyószentmiklóst, és a Gyilkos-tó felé folytatták az útjukat. A házakat felváltotta a fenyves, valamint az egymás mellett és mögött sokasodó dombok, hegyek.

Eszter élvezte, ahogyan a szerpentinen vezethet. Hiába volt helyi lakos, már régen járt errefelé. Olyan érzése támadt, mintha ő is csak nyaralni jött volna. Az ajkára halovány mosoly húzódott, amely viszont hamar lehervadt, amint a tükörben megpillantotta az egymásnak bújó barátait. Akárhogyan is nézi, ő csupán segíteni van itt nekik, hogy elvigye kettejüket a tótól nem messze található szállásukra...

Bár korábban is gondolkozott azon, hogy annak idején neki is követni kellett volna Bencét és Annát, de aztán végül mindig ide húzta őt a szíve, így itt maradt Miklóson a szüleivel, és ide is ment egyetemre. Most viszont egy pillanatig bánta, hogy nem lépett. Persze az ő helyzete egészen más volt, hiszen Bence és Anna egy év különbséggel a szüleikkel együtt költöztek fel Pestre, míg neki legfeljebb csak arra lett volna lehetősége, hogy pesti egyetemre menjen, és kollégiumban lakjon, ehhez viszont nem igazán fűlött a foga.

Eszter türelmesen végighallgatta Anna beszámolóját arról, hogy milyen volt az esküvőjük Bencével, de aztán fellélegzett, amint a több mint negyven perces autókázás után végre megpillantotta a Gyilkos-tavat és a Kis-Cohárd sziklatömbjét, ami egyben azt is jelentette, hogy mindjárt megérkeznek a faházas szálláshoz, és remélhetőleg témát váltanak.

Persze nyilván nem haragudott rájuk, hogy összeházasodtak, csak hát miért is esett volna neki jól. Másrészről úgy hitte, csak magát hibáztathatja, hogy annak idején olyan bátortalan volt, mivel ha akkor bevallotta volna az érzéseit, talán másként alakultak volna a dolgok. Bár valószínűleg Bence költözése így is keresztülhúzta volna a számítását... Hiába, veszett fejsze nyele ez az egész – sóhajtott.

✸☽

Már kora délutánra járt az idő, mire a szállás elfoglalása, az ebédelés és hosszas beszélgetés után úgy döntött a csipet csapat, hogy még aznap felgyalogolnak a turistaúton a Kis-Cohárd tetejére, ahonnan tökéletesen belátható volt a Gyilkos-tó és annak környéke. Eszter bár többször is úgy érezte, hogy neki itt gyertyatartóként semmi keresnivalója nincsen, és legszívesebben hazament volna, hogy Bence és Anna nyugodtan kibontakozhassanak, végül azonban a barátai unszolására velük tartott kirándulni.

Persze a lelke mélyén egyáltalán nem bánta, hogy hagyta magát rávenni a túrázásra, elvégre ő is már vagy ezer éve nem járt errefelé. A friss szellő és a fenyves illata felébresztette benne a nosztalgikus emlékeket, amikor még gyerekként barangolták be a hegyeket ugyanígy hármasban. Akár jól is érezhette volna magát, ha nem mardosta volna őt belülről a féltékenység...

– Mikor érünk már oda? – Anna nyűgös hangja törte meg a madarak csiripelését. – Lehet, ma már inkább pihenni kellett volna.

– Már nem kell sok! – válaszolt Bence, aki láthatóan sokkal jobb kondiban volt Annánál. – Ha már eljöttünk ide, csak ki kellene használni az időt.

– Persze, de a nyaralás a pihenésről is szól. Na meg ha este lesz valami buli, akkor arra hogy marad energiánk? – kötötte az ebet a karóhoz Anna, miközben már lihegett.

– Este én biztos aludni fogok. Bulizni Pesten is lehet – flegmázott vissza Bence.

Eszter csak mögöttük kutyagolt, és hallgatott. Így fél nap után valahogyan mégsem tűnt olyan felhőtlennek Bence és Anna házassága. Amikor még régen csak barátok voltak, már akkor is más volt az érdeklődési körük, és ez mostanra csak még szembetűnőbb lett. Amíg viszont Bence megmaradt annak a laza srácnak, akit korábban is ismert, addig a fecsegős és szeleburdi Annát egy elkényelmesedett, panaszkodós Anna váltotta fel, aki mintha csak lehúzta volna a férjét. És nem csak az irigység miatt gondolta így.

Az út a vége felé már nehezebben volt járható a kidőlt fáktól, és a sűrű fenyves is kevesebb napfényt engedett át. Eszter szíve szinte kettéhasadt, amint csak hátulról nézte, ahogyan Bence kézen fogva vezeti Annát, hogy az el ne essen a sziklákban és a földre hullott nagyobb ágakban. Eszébe jutott, amikor sok éve, a tanév utolsó napján utoljára látta Bencét. Akkor történt meg, hogy egy pillanatig véletlenül összeért a kezük, mivel a fiú kiejtette a kezéből a tankönyves paksamétát, ő pedig segített azt összeszedni.

Aznap lett volna az utolsó lehetősége, hogy bevallja, mit érez Bence iránt, de mégsem merte megtenni. Nemcsak félt szerelmet vallani, hanem egyben megbénította a tudat, hogy még ha meg is tette volna, Bence akkor sem mondhatott volna igent a költözés miatt. Azt viszont képtelen volt elfelejteni, amikor több másodpercig is összenéztek: ez egyfajta kapaszkodót adott neki, hogy talán egyszer később mégis lehetne közöttük valami... De Anna megelőzte őt.

Az évek jöttek, mentek, Eszternek azonban nem sikerült megtalálnia a számítását a húszas évei elején, és amíg Anna a szüleivel együtt követte Bencét Budapestre, addig ő itt maradt, beteljesületlen álmokkal és reményekkel. Mindösszesen egy kapcsolat jött neki össze, ez viszont még egy évig sem tartott, azóta pedig csak a szinglik unalmas életét tengette a szülei és egy macska társaságában.

Az egyetem sem ment neki, így kénytelen volt azt félbehagyni, és elmenni dolgozni. Bár szerzett új ismerősöket, de mély barátsága senkivel sem alakult ki. Az anyjára és az apjára ugyan mindig támaszkodhatott, a harminchoz közeledve viszont egyre kellemetlenebbnek érezte, hogy még a szülői házban lakik. Önállóságra vágyott, vagy még inkább egy szerető társra, akivel ketten már meg tudtak volna fizetni egy albérletet, és elkezdhették volna tervezgetni a közös életüket. A sors azonban nem akarta ezt neki megadni, így nem csoda, hogy az évek alatt besavanyodott. Még a tükörbe nézve is gyakran olyan érzése támadt, mintha egész nap csak savanyú cukorkát szopogatna. Mostanra pedig már Bence visszatérése sem tudta őt feldobni...

Az út végén megritkult a fenyves, helyette a fehér sziklásé lett a főszerep, és a panoráma is kitárulkozott: felértek a Kis-Cohárd tetejére.

– Azért durva, hogy milyen régen jártunk már erre! Most is milyen szép a kilátás! – álmélkodott Anna, mire Bence sem volt rest lecsapni a magas labdát:

– Mondtam én, hogy kár lenne kihagyni a kirándulást.

– Örülök, hogy neked most is igazadnak kell lenni – húzta a férje agyát Anna. – Ha holnap jövünk, akkor sem maradtunk volna le semmiről.

– Gondoltam, holnap elmehetnénk csónakázni a tóra – dobta fel az ötletet Bence, mire Anna összenézett vele, majd egy csókot nyomott az ajkára.

Eszter ismét csak csendesen figyelte kettejüket. Bár az út alatt váltott velük néhány szót, megint úgy érezte, hogy ő csupán egy kísérő, egy külső szemlélő. A barátságuk mintha visszavonhatatlanul megszakadt volna, és miközben Bence és Anna egymást nyalták-falták, ő itt állt egyedül, összetört szívvel. Talán még sosem fájt neki ennyire a magány.

Távolabb lépett tőlük, hogy inkább a kilátásban gyönyörködjön. Ha másért nem, legalább ezért volt értelme ennek a kiruccanásnak. Áhítattal fürkészett a messzeségbe, ahol a fenyőerdőkkel tarkított hegycsúcsok közrefogták a hosszan elnyúló tavat, amely valamikor még a tizenkilencedik században alakult ki egy földcsuszamlás által. A látástávolság is kiváló volt, a nap pedig rövid bújócskázás után ismét kisütött a habcsókos gomolyfelhők között, amelyek a késő délutáni órákra már igencsak magasra tornyosultak a Kárpátok vonulatai felett. Nemhiába, ezt a környezetet sosem tudta volna elcserélni azért, hogy felmenjen Budapestre...

– Esztiii! – zökkentette ki őt váratlanul Anna, aki mögé sompolygott. – Gyere piknikezni!

Eszter kisvártatva le is telepedett melléjük a plédre, amelynek közepén már egy kupacban hevertek a sütemények és az innivalók. Legalább eszik valami cukrosat, és a szervezete termel egy kevés boldogsághormont...

Rögtön nyúlt is a legnagyobb sütiért, az ujjai azonban beleütköztek a sajátjánál határozottan vastagabb ujjakba, és amint felnézett, a tekintete összetalálkozott Bence tekintetével.

Így szemeztek egymással legalább annyi ideig, mint még annak idején a tanév utolsó napján, de aztán végül Bence nézett előbb félre, Eszter pedig megkaparintotta a süteményt, miután a férfi a kezével is visszakozott.

✸☽

A nap már nyugodni készült, mire a csapat visszaért a kirándulásból az üdülőterepre. Bence úgy érezte, felfrissült a túra alatt. Hiába több a lehetőség Budapesten, a szíve azért gyakran visszahúzta őt ide. Sosem tudta igazán megszeretni az ottani nyüzsgést, és a Kárpátok hegyei, völgyei is hiányoztak neki. A fiatalsága és a régmúlt emlékek ide kötötték őt...

– Örülök, a találkozásnak! – szólt hozzá váratlanul Eszter, aki már éppen búcsúzkodásba kezdett a kocsija mellett. – Aztán majd a nyaralás végén jövök értetek, és visszaviszlek titeket a vonathoz. De ha kell vásárolni vagy bármiben segíteni, hívjatok nyugodtan! – mosolygott, bár Bence úgy vette észre, mintha ez a mosoly nem lett volna teljesen őszinte.

– Én is úgy örülök! – Anna egy öleléssel búcsúzott a barátnőjétől. – Aztán majd még dumcsizunk úgyis!

– Amúgy holnap nincs kedved velünk jönni csónakázni? – dobta fel az ötletet Bence, és még maga is meglepődött ezen. – Mármint gondoltam, ha már úgyis csak pár napot vagyunk itt, akkor használjuk ki, hogy össze tudunk futni hárman, mint még régen a gimiben – magyarázkodott zavarodottan.

– Végül is... Lehet róla szó... Majd hívjatok akkor! – válaszolt Eszter kissé határozatlanul. – Na de most megyek, mert még akad pár dolgom otthon. Sziasztok! – Egy másodperc erejéig összenézett Bencével, de aztán leszegte a fejét, majd következő pillanatban már be is ült az autóba. A motor felbőgött, a jármű pedig kilőtt Gyergyószentmiklós irányába.

Bence egészen addig nézett a kocsi felé, amíg az el nem tűnt az első kanyar után a fenyves takarásában, de aztán Anna hűvös érintését érezte a tenyerén:

– Azért én jól elfáradtam. A lábam is fáj egy kicsit – szólalt meg nyűgös hangon. – Te nem vagy kajás?

– Én annyira nem. Teleettem magamat a piknik alatt sütivel – nevetett fel Bence, nem mintha bármennyire is humoros kedvében lett volna. – De beülhetünk valahova kajálni.

– Csak előtte menjünk vissza a szállásra, mert át akarok öltözni. Étterembe azért mégiscsak csiniben szeretnék menni, nem túrázós ruhában – igazított egyet Anna a hosszú szőke haján.

Kézen fogva indultak vissza a faházuk felé, Bencének azonban más sem járt az eszében, mint hogy a piknik alatt is és most, az elköszönésnél is összenézett Eszterrel. A csónakázást eredetileg úgy tervezte, hogy majd édes kettesben mennek Annával, de egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis magukkal hívta Esztert. A feleségével úgyis lehet majd még eleget kettesben...

Váratlanul lelkiismeret-furdalása támadt, hogy miért csak Eszterre gondol folyamatosan, aki az évek alatt mit sem változott, leszámítva azt, hogy felnőtt: ugyanaz a kedves és csendes lány maradt, mint akit még az iskolás éveiből ismert. Bár annak idején azon is elmélázott, hogy akár több is lehetne közöttük, mint barátság, de aztán jött a költözés, később pedig már Anna mellett kötött ki. Most viszont, hogy visszatért ide, olyan érzése támadt, mintha csak kipattant volna egy szikra, amely lángra lobbanthatná a közte és Eszter között korábban még csak haloványan parázsló szerelmi köteléket...

Bence a szállásra érve is csak a múltján agyalt, miközben a felesége bezárkózott a fürdőszobába a sminkkészletével együtt. Tulajdonképpen ezt a kapcsolatot mindig is Anna akarta jobban. Anna volt az, aki követte őt, majd addig közeledett hozzá, amíg végül be nem adta a derekát, részben azért, hogy még a huszadik életéve előtt elveszítse a szüzességét.

Ezután kitartottak egymás mellett, és bár a kapcsolatuk nem volt rossznak mondható, de Bence egyre inkább úgy érezte, hogy túlságosan különböznek. Korábban a barátságuknál ez nem okozott gondot, a párkapcsolat azonban más tésztának bizonyult. Őt mindig is jobban érdekelte a túrázás és az elhagyatott, olykor veszélyes épületek felfedezése, és az sem zavarta, ha emiatt bekoszolta magát. Anna viszont sosem tartott vele, helyette nappal plázázni, este pedig bulizni szeretett járni, amit meg ő nem szeretett.

Bencében párszor már a szakítás ötlete is felmerült, de végül csak sodródott az árral, mint egy kapcsolatfüggő. A nézeteltéréseket mindig el tudták simítani, és mivel jólelkű volt, Anna meggyőzte őt, hogy mellette a helye. Aztán jött a lánykérés, majd az esküvő... Igazából azt sem mondhatta, hogy nincs rendben a kapcsolatuk, ugyanakkor valamit mégis hiányolt belőle.

Anna nagy nehezen végzett, így útnak indulhattak az egyik közeli kajáldába. Bence ezt a nyaralást sem így képzelte el. Kár volt optimistának lennie, hogy majd a feleségét ki tudja rángatni a pesti életből. Anna egész nap csak nyűglődött, ő pedig már letett arról, hogy az utolsó napon elmenjenek valami nagyobb kihívást jelentő túrára. De ha a kedvese nem jön, akkor legfeljebb elviszi helyette Esztert...

– Minden okés? – fordult felé kikerekedett szemmel Anna, amikor megérkeztek az étteremhez.

– Ja persze, csak elbambultam – szemezett vissza Bence egy pillanatig, de aztán csak meredten nézett előrefelé, miközben beléptek a helyiségbe. Mikre nem gondolok, te jó ég! – Váratlanul egy nagyot dobbant a szíve.

✸☽

A lágy szellő, amely szinte meg sem rezzen. A telihold, amelynek fénye visszatükröződik a tó vizén. És a szikla, amely rendíthetetlenül áll egy helyben, magabiztosan uralva a tájképet...

Hosszú percekig csendesen nyugszik a természet egészen addig, amíg a szikla oldalában fel nem tűnik egy alak. Egy ember alakja, aki egyre magasabbra mászik, és majdnem eléri a csúcsot. A szikla azonban egyszer csak megremeg, az ember pedig a mélybe zuhan, majd halálhörgés visszhangzik a völgyben:

– Segítsééég!

Eszter szeme kipattant, miközben nehezen vette a levegőt. Szerencsére csak egy rémálom volt: a reggeli napsugarak már besütöttek az ablakon, a macskája pedig hangos nyávogással jelezte, hogy most már ideje lenne megetetnie. Amint kikászálódott az ágyból, megcsörrent a telefonja: Bence kereste őt, valószínűleg az aznapi csónakázással kapcsolatban. Magához vette a mobilját, a zöld kagylót azonban csak remegő kézzel sikerült megnyomnia, amint eszébe jutott az előző napi összenézésük.

Bár maga sem tudta, miket dadogott összevissza abban a fél percben, de annyi biztos, hogy megbeszélték, hogy délután felmegy hozzájuk kocsival az üdülőtelepre, és velük tart csónakázni. Persze megint csak ő az, aki túl sokat szeretne látni ebbe az egészbe. Meg különben is mit akar, hiszen Bence házas. Mondjuk simán képes lenne arra, hogy elhalássza a szerelmét Anna mellől...

Esztert hirtelen marcangolni kezdte a bűntudat. Egyáltalán miért kísértik meg őt ezek az erkölcstelen gondolatok? Gondolhatna másra is, mégis képtelen arra, hogy Bencét kiverje a fejéből. Miért szereti még mindig, ennyi év után is? Bárcsak inkább vele álmodott volna valami erotikusat, legalább akkor a képzeletében kielégült volna. Mostanában azonban csak hülyeségeket szokott álmodni...

––––––––––

Eddig tartott az első fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊

A következő fejezet március 14-én, pénteken, 17 órakor érkezik. Ha értesítést is szeretnél kapni, helyezd a történetet a könyvtáradba. 📖