Jonathan az elkövetkezendő pár napban Eve kisasszonyt kereste. Az egész rendőrség felbolydult- a fiatal kisasszonyt kevesen ismerték, gyenge immunrendszere miatt ritkán járt ki.

Jonathan újra és újra lepörgette magának a történteket. Ő nem tudott megjegyezni mindent (bár nagyon jó memóriája volt), nem tudott egyszerre ezerfele figyelni, de látta a hibákat, a disszonanciát. És itt volt valami, egy apró törés, egy hiba, de nem tudta mi volt az.

Visszament a házhoz. Az ablak magasan volt, de nem veszélyesen, egy hosszabb kötél leér. De valami akkor sem stimmelt.
Megvakarta a tarkóját majd valaki mellé állt. Egy középmagas, barna hajú fiú, elgondolkozva nézte a házat.

-Mit keres itt ilyen későn? Ez egy tetthely.

Nem volt benne biztos hogy tényleg késő volt-e, de már elég sötét volt.

-Tudom, csak kíváncsi voltam milyen. -a fiú hangja elgondolkozó volt.

-Micsoda?

-A tetthely.

-Érdeklik a bűntények?

-Csak ez.

-Miért?

Egy kis csend.

-Mert valahol zseniális. Egy szörnyeteg, de zseniális.

-Gondolja?

-Maga szerint nem?

-Hát de, meglehet.

Rásandított a fiúra, de nem mozdította a fejét. Tudta hogy néha ha azt hiszik nem látják őket, az emberek máshogy viselkednek mint hiszik.

A fiú a házat nézte, és lassan elvigyorodott.

Hegyes volt a foga.

Jonathan azonnal odacsapott hogy elkapja, de az elugrott, de meglepődött, mert kicsit ingatagon érkezett, de hamar megtalálta az egyensúlyát.

-Mit csinál?!- Jonathan elbizonytalanodott. A fiú ijedten nézett, a szeme ártatlanul kikerekedett.

De túl jól érkezett, túlságosan kiforrott mozdulat volt ahogy elugrott.

-Te vagy az -sziszegett Jonathan, mire a fiú arca megváltozott- a szemei kicsit összeszűkültek, pimasz vigyora lett, még a testtartása is megváltozott. A háta kiegyenesedett, a vállát kicsit hátrahúzta, és vigyorgott.

-Milyen okos, nyomozó uram! Igazán lenyűgöző, maga az első aki felismert.

-Nem vagyunk olyan ostobák mint hiszi.

A férfi drámaian meghökkent.

-Valóban? Ma is tanultam valami újat.

Jonathan előre lendült hogy elkapja- biztos volt benne hogy testileg erősebb nála, és hogy nem számít rá.

-Ajaaj, nyomozó uram! -a férfi kitért és elgáncsolta- Ezt még gyakorolja.

Majd rohanni kezdett.

Jonathan dühödten felszisszent, majd utána rohant. Most nem engedheti el!
A tolvaj elképesztően gyors volt, hátra pillantott.

-Miért utál ennyire?

-Álljon meg!

-Miért?

Jonathan elvicsorodott. Ekkora rohadékot!

Előre ugrott, és kicsit magát is meglepte hogy ráesett a fiúra.

Az ügyesen érkezett, majd meglepetten odafordult. Jonathan lefogta a kezét és tartotta.

-Szeretem ha kicsit durván bánnak velem, nyomozó uram, de ez kicsit túlzás.

-Nem vicces.

-Szerintem az. De most sietek...

Felkapta és a sarkát beakasztotta Jonathan állába és hátrarántotta, majd felpattant és meghajol.

-A lábaim előtt hever, nem igaz?

Jonathan levegőt próbált venni, majd az ellenfele bokája felé kapott, aki elugrott, de a következő pillanatban Jonathan elkapta a csuklóját, és a sajátjához bilincselte.

Az ellenfele üresen ránézett.

-Most komoly?

A haja félrecsúszott, a paróka alól sötétvörös tincsek szabadultak ki.

-Igen! Most pedig velem jön.

-Nyomozó uram, én magát kedvelem. Nem akarom elvágni azt a helyes kis torkát.

-Akkor ne tegye!

Kattant a bilincs, leesett a tolvajról, aki gyorsan egy utcalámpára kattintotta.

-Au revoir, Nyomozó uram.

Jonathan ki akarta venni a kulcsot a zsebéből, de az nem volt ott.

-Ezt keresi? -rázta barátságosan a kulccsomót a másik.

-Hol van Eve kisasszony?

-Ki?

-Eve kisasszony!

Jonathan feltörte a zárat, a vörös meglepetten néz.

-Tud ilyet? Azt hittem a rendőrök tudása csak a kulcsokra korlátozódik.

-Hol van?!

Ránézett, majd nevetni kezdett. Az egész teste rázkódott a kacagástól, a könnye kicsordult.

-Csak nem beleszeretett?

Jonathan előlépett és torkon ragadta.

-Azonnal mondja meg, vagy kitöröm a nyakát.

-Nem tenné.

-Tegyen próbára!

-Rendben -felelte, majd egy kiskéssel megvágta Jonathan kezét, mire az azonnal elengedte.

-Hogy hol van Eve kisasszony? Nos tudja...

-Igen?

A fiú kicsit berogyasztotta a térdét, finoman leeresztette a szemét. Jonathan észrevette hogy, milyen hosszú szempillái vannak.

-Nem akarom hogy magának bármi baja essék- mondta csendesen.

Eve hangján.

Felpillantott a pillái mögül, a tekintete ijedt és félénk volt. És mézszínűek voltak a szemei.

-Lehetetlen...

-Miért lenne az? -a hangja újra normális volt- Ez is csak egy álca a sok közül.

Jonathan szíve kicsit sajgott, és határozottan vonzónak tűnt megölni a srácot.

De volt valami benne, ami azt éreztette hogy amit most csinál, az is csak egy álca a sok közül.

-Mi a neve?

-Miért mondanám el? A nevem alapján nem fogja tudni ki vagyok.

-Akkor miért nem mondja el?

-Be akar vinni.

-Igen, de szeretném megismerni is.

-Miért?

-Mert szerintem magának nagyon rossz élete volt.

A másik arca megfeszült.

-Nincs hozzá köze.

-De, van. Embereket öl.

-Sok mindenki öl. Páran azt sem tudják hogy mit tettek. Sőt, közvetetten mindenki felelős a halálokért, és az ilyen szörnyeteg születéséért mint én.

-Mégis ki vagy te?

-Egy gyilkos- tolvaj haramia, a nyomornegyedek szülötte, a szörny az ágyad alatt, és ezek mellett egy utolsó suttyó rohadék.

-Szóval még el is ismered?

-Figyelj, én legalább tudom ki vagyok. Te elmondhatod ezt magadról?

-Nem vagyok benne biztos.

-Na ugye.

-Mi a neved?

Elgondolkozva nézett rá, majd sóhajtott, és elvigyorodott.

-Én vagyok az első gyilkos.

Majd hirtelen eltűnt a mellettük lévő sikátorban, és mire Jonathan odaugrott, eltűnt.

Az első gyilkos.

Kaín

Ui: Rendesen Káinnak írjuk, vagy -mivel amolyan alternatív Londonban vagyunk amúgy- Cainnak, de megszoktam hogy hosszú í -vel írom a nevét, így lett Kaín.