Veszekedni kezdtünk azon, kinek milyen tervei vannak a jövőre nézve.
Őszintén megmondva, nem is tudom, mit vártam tőled.
Gyerekes voltál - nem tudtad letagadni korod. Én mégsem tudtam elfogadni, hogy el akarsz hagyni, amint meghallottad, hogy egyetemre megyek.
Azzal indokoltad a dolgot, hogy messze leszel tőlem és nem akarsz függni az idő és távolság vékony fonalától.
Azt mondtam megértem, de egy utolsó csókot kértem tőled búcsúzóul, emlékbe.
Minden érzelmemet beleadva köszöntem el tőled - és az élettől is egyaránt.
Hiszen úgy gondoltam, nálad csodálatosabb embert sose fogok találni.
Reménytelen szerelmes lettem volna?
Meglehet.
Őszintén megmondva, akkor már azt sem tudtam, ki vagyok valójában.
Ennyit tudtam összesen: gyenge vagyok és félek az egyedülléttől - meg úgy az egész élettől.
Hiszen mindent - amim volt -, feladtam miattad.
Csak te maradtál nekem.
Éppen ezért a pillanat hevében, gondolkodás nélkül cselekedtem.
Ezért nyúltam apró, színes pirulák után, amint elmentél.
Ezért csúszott le torkomon annyi pohár tömény.
Nem tudtam elviselni, hogy elhagytál.
Nem tudtam elviselni, hogy ilyen könnyen eldobtál magadtól.
Azok után, amiket tettem érted.
Azok után, hogy mindent feláldoztam érted.
Azok után, hogy új életet adtam neked.
Azok után, hogy megmentettelek.

Ha én meg tudtalak menteni a démonjaidtól, te miért nem tudtál engem, Jeongin?

Vége