Másnap reggel délben keltem fel. A tegnapiak után meglehetősen kifáradtam. Ismételten anyámmal megreggeliztünk, elbeszélgettünk. Ezután anyám lóháton indult Új-Dombtetővel szomszédos faluba, meglátogatni egy beteg ismerősét.

- Vigyázz magadra. - mondtam. - Nehogy úgy járj, mint én tegnap.

- Kerülöm a földjüket, ne aggódj. - mondta. Mindketten utáljuk a búcsúzkodásokat, ezért mire én hátraléptem, ő elvágtázott.

A szobámba mentem egy ceruzáért és egy üres lapért. Vázolni akartam mindent, ami tegnap történt, akárcsak egy képregényben. Kiültem az udvar egy csendes és nyugodt sarkába, ahol csak a nap sütött szemből. A lapot felosztottam három nagy részre, azokba sorban berajzoltam: a folyót, amelyik mellett fekszem és nyugszom, az éjszakát, az orkokkal való kisebb párbajunkat a férfiakkal. Közben mellettem aprócska állatok futkároztak, a fűben hemperegtek, játszottak.

A fű hangosan sistergett az erős széltől, ezért erősen kellett tartsam a lapot, nehogy elfújja a szél. Az engem körülvevő virágok valamiért inspiráltak színükkel és megújult tavaszi kinézetükkel. Pár vonal rajzolása után újra és újra megálltam, és a természetet csodáltam. Már a rajzom kétharmadával készen voltam, sosem színezek, csak egy fekete-fehér vékony vonalas kép. A három harcost kezdtem el rajzolni, az előttük fekvő orkkal akinek a hátában állt egy nyíl.

- Nem zavarom?- figyeltem fel egy éles, de mégis mély hangra. Aragorn volt az.

- A király soha. - feleltem kedvesen, nem emeltem fel a tekintetem, hogy a szemébe nézhessek.

- Milyen tehetségesen rajzolsz!- jegyezte meg, és leült mellém a fűbe - Ezek mi vagyunk?- lepődött meg.

- Igen. Minden akciódús tapasztalatom lerajzolom, ez egy családi szokás. Édesapám rajzalbumát is mindig magamnál tartom. - mondtam. - Ki lennék én, hogy ne folytassam a családi szokásokat?- kérdeztem irónikusan a talajt bámulva.

- Nagyon érdekes a személyiséged. Mesélnél még magadról?

- Már minden elhangzott rólam. - néztem végül a szemeibe. Kíváncsi és egyben kétségbeesett arckifejezése volt.

- Nem értek egyet.

- Az nem jó. - feleltem apatikusan.

- Akkor kérdezhetek pár dolgot?

Bólintottam.

- Boldog vagy?

Habozva, mégis kinyőgtem a választ.

- Igen.

- És mi tesz boldoggá?- vágta rá.

Nem  tudtam válaszolni. Idétlenül tátogni kezdtem, de nem nyögtem ki választ. Erre a kérdésre még magam se találtam választ, eddig. Talán nem is vagyok boldog, csak örülök a környezetemnek, és ez csak egy manipuláció?

- Ezt tőlem is megkérdezték régen, sokszor. Sosem tudtam indokolni.

- Egyáltalán boldog voltál?- kérdeztem, miközben hunyorítottam a szemeimmel, a nap erős sugarai miatt.

- Nem. Sosem.

Pár percig nem csináltunk szemkontaktust egymással, némán ültünk. Ezután megzavarta a csendet.

- És mitől félsz?- ahogy kimondta az utóbbi szót, végigfutott a hideg a hátamon. Nem tudtam mit mondani. Tényleg azt kéri, hogy a menekült, ostoba kislány mesélje el, hogy az ő fejében hogyan is határozódik meg az élet? Azt a romboló illúziót, amiben eddig éltem? A füvet kezdtem el tépkedni, Aragorn pedig halkan elnevette magát.

- Csak ne hagyd, hogy az az illúzió megtörjön, és tényleg leromboljon.