-Bármi van hívj.-néztem Yves-re. –Fél óra múlva kelnie kell, tudom elmondtam már, de jobb többször. Délután pedig mire hazaértek reményeim szerint én is itthon leszek, nincs miért ott maradnom szóval felolvassák és jövök egyből.-soroltam fel görcsösen idegesen mindent, mert talán még soha nem hagytam Julest egyedül hosszabb időre.

-Nyugi, minden rendben lesz, ha elfelejtetted volna, közölnöm kell, hogy a keresztanyja és a tanára vagyok, nagyon fogok rá vigyázni.-ahogy biztatóan nézett rám és ezt mondta, tudtam, hogy igaza van, mert másra aligha mertem volna bízni, csak rá, mert amikor ideköltöztem Monacóba és megismertem őt, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ő lesz a kisfiam keresztanyja, csoda egy teremtés. Az előkészítő és maga az iskola igazgatója mama jó barátja volt, Yves pedig neki az unokája, így akár mondhatni sorsszerű volt a mi találkozásunk.

-Köszönöm, szeretlek.-néztem rá hálásan, majd egy puszit nyomva arcára búcsúztam el tőle és ültem be a taxiba ami a reptér felé vette az irányt. Bár az út kocsival közel öt óra alatt megtehető lenne, nem vagyok híve a vezetésnek, ilyen állapotban pedig nem is vállalnám, mármint most még nyugodt vagyok, délután az anyámmal való találkozás után leszek ideges azt hiszem, szóval, mint utazási forma továbbá választhattam volna a buszozást, de ugyebár az minden bokornál és fűszálnál megáll, és csak nagysokára értünk volna oda, úgyhogy maradt a repülés.

A nyári családi nyaralások alkalmával repültünk. Talán az egésznek ez volt a legjobb része, nem is a csodás látnivalók, hanem ez. Amikor senki sem szólt rám, nem volt normál, nem volt elvárás, csak én voltam, egy aktuális pop zene, mely a fülemben szaggatta a dobhártyámat, és a repülő, mely méterekkel a felhők felett ringatózott, vagy olykor a felhőkbe burkolózva.

Monaco, és az ő kis biztonságos burka amit nekem és Jules-nak nyújtott, mindig maradásra bírt, ezért Jules például még sohasem ült repülőn, és a luxus paradicsomot se sűrűn hagyta el, de ahogy nő majd lesz időnk bepótolni a kimaradást.

Hat év bizony sok idő, és bár ritka alkalmak egyikekor volt, hogy csekkoltam a nővéreim instáját, akadt olyan is amikor a google hírfolyama a szüleimről dobott be egy cikket én pedig természetesen szemtelenül elolvastam, igaz csak mégjobban tépte az amúgyis irányukban törött szívemet, mégis jó volt tudni, hogy jól vannak és nélkülem, de boldogok, vígaszt és megnyugvást nyújtott. Láttam ahogy anya egy méregdrága ruhában tündököl és vígan úszkál a gazdagságban és hírnévben, apa pedig csak áll mellette, mint aki már menne is pedig még csak most érkezett. Ezen képekre és hírekre támaszkodva vártam valami olyat, hogy anya minimálisan, de össze lesz törve, vagy esetleg mélyen a szívébe markolt férjének halála. Nem is tudom igazából mire számítottam? Beesett, karikás, kisírt szemek? Vagy egy gyásszal sújtott özvegy képe aki fekete kosztümben zsepit szorongatva várja a végrendelet felolvasását miközben elhunyt férjét siratja?

Igen, én naiv ezt vártam, és részben meg is kaptam.

Az ügyvéd irodája felé közeledve, mely Maranelló központjában kapott székhelyet megannyi emlék képe vetült szemeim elé, és el se akartam hinni, hogy megint itt vagyok, olyan sok év után megint itt, ahonnan, mint a kivert kutya távoztam család és, mint azóta kiderült kamu barátok nélkül, mert akkor amikor nehéz volt senki nem állt mellettem.

-Jane?-hallottam meg egy ismerős hangot, mely a nevemen szólít, így a hang irányába fordultam.

-Frida? Szia.-néztem a lányra. Ő mindig a visszafogott smink hű híve volt, most arcát mégis egy több tonnásnak tűnő mesterien felvitt vakolat borította, miniszoknyája alig takarta felsőcombját és a fehér csipkés bralettjét is csak egy fehér farmerdzseki fogta közre. Nem tudtam eldönteni, hogy az anno viszonylag szigorú neveltetésben élt ex legjobb barátnőm most éppen lázadó korszakát éli, és itt Olaszországban most ez a divat hódít, ezzel ő is behódolva a trendnek aggatja magára ezeket a ruhákat, vagy a volt barátnőm jelenleg a testéből él, és, mint foglalkozásként űzi ezt az egészet.

-Régen láttalak, csak nem apád végrendelete csalt ide vissza?-húzta gúnyos mosolyra ajkait.

-Tulajdonéppen, de. Egyébként a lábamat be nem tettem volna ide, és, ha most nem haragszol nekem mennem kell.-intettem egyet, majd sarkon fordulva hagytam ott a lányt aki egykoron a legfőbb bizalmasaim egyike, volt és aki mikor életemben a legnagyobb szükségem volt rá szúrt hátba és hagyott magamra megalázottan, összetörve, csalódva.

Mély levegőt véve nyomtam le a kilincset, melynek ajtaján egy aranyozott táblán állt az ügyvéd neve és, mely ajtó mögött tudtam, hogy valószínűleg a rokonaim nagyrésze várakozik.

„Bátorság és kedvesség"

Csak ez járt végig a fejemben. A Hamipükőke megtanított egy-két dologra, és egyike volt ez, bátorság és határtalan kedvesség.

-Nocsak.-emelte fel anya az állát miközben ujjait elegánsan arcához emelte és gúnyos tekintettel pásztázott. Az a hat év, és az öregedés kezdetleges jelei bizony ám nála is jelentkezni kezdtek, ahogy az is remekül látszott, hogy ezen jeleket szilikonnal próbálta meg eltakarni az amúgy keskeny arcán.

Hármasukat jobban megnézve állapítottam meg, hogy a hat év bizony mindenkire gyakorolt közel sem pozitív hatást. Hetti testén bizony hagyott jelet a két baba, a legidősebb nővérem arcát pedig súlyos mennyiségű alapozó fedte, fogalmam sincs, hogy mit is hivatott fedni az a temérdek kence, valószínűleg a szponzori szerződéseiben állt, hogy a nap huszonnégy órájában hordania kell ezt az álarcot.

Olivér pontban délben invitált be minket a váróból és kezdte meg a felolvasást.

-Őszinte leszek, mint látják egy kisméretű papírt tartok a kezemben. Ide felsorolás szerűen le van írva, hogy ezentúl kihez mi tartozik. Az asztalon pedig vannak a személyre szóló borítékok.-mutatott maga elé. –Öné a családi ház.-nézett anyámra. -Enrichetta Ferrari és Caria Ferrari önöké a bankban pihenő vagyon. Fele-fele arányban elosztva természetesen.-sorolta az ügyvéd, hogy mi kié ezentúl, én pedig azon kezdtem el gondolkozni, hogy mégis mit keresek itt. –És végezetül Lisa-Jane Ferrari.-mondta ki a nevem, mint aki a gondolataimban olvas. –Az édesapja élete legnagyobb szenvedélyét, számára legkedvesebb dolgot hagyta önre, melyben olyan nagy örömét lelte. A Ferrari cégben betöltött igazgatósági szerepét és a cégben összegyűjtögetett részvényeit. Minden generációból a Ferrari családból van egy vezetőségi tag, most ön lesz a család azon tagja ki ezt a pozíciót betölti.-mondta miközben átnyújtott nekem is egy borítékot, én pedig elképedve vettem át tőle.