-Miben segíthetek?-tettem le a pultra a kosarat, majd elé állva vártam, hogy kezembe nyomja a másik kosarat is.

-Szerintem egyértelmű.-jelentette ki miközben mosolyát elnyomva szemlélt. –Ez egy virágbolt, én meg virágot akarok.-nyomta meg úgy az akarok szót, hogy egyből világossá váljon számomra, amit ő akar azt meg is kapja.

-És milyen virágot akar? Illetve lenne már kedves ideadni a kosarat meg felvenni a maszkját?-néztem rá, mert meguntam, hogy semmi sem történik, az olasz mentalitásom meg nem nagyon hagyja, hogy vacakoljak a semmiségeken.

-Lennék.-bólintott, majd kezembe nyomta a virágokkal teli kosarat és a fülén lógó maszk gumiját ráakasztotta másik fülére is. Ujjai az enyémet súrolták, és valami durván jól eső bizsergés futott át az érintett területen.

-Milyen virágot akar?-ismételtem meg magam, mert úgy látszik a férfi nem tudott egyszerre több adatot befogadni.

-Mit ajánlana egy nő társának aki most eléggé haragszik rám, művészlélek és szereti az elegáns, visszafogott dolgokat?-tárta szét kezeit amik tökéletesen láttatni engedték kidolgozott izmos kezeit, és fekete pólója alatt megfeszülő izmokat.

Oldalra kapva a tekintetem néztem el, hogy elkerüljem a férfi tökéletes testének látványát, és igazából csak az ablakon akartam kinézni amikor megláttam a virágot ami a leírásnak pont eleget tesz.

-Kála.-néztem a virágra miközben halvány mosolyra húztam ajkaimat.

-Kádba? Nem, nézze én az imént mondtam, hogy barátnőm van, aki haragszik rám.-tiltakozott egyből én pedig megrökönyödve néztem rá.

-Elég perverz fantáziája van, a perverzség pedig a fülére is ráment valószínűleg.-jelentettem ki kendőzetlenül, majd elindultam a fehér virág felé. –Kála, a virág neve, kála, és nem, semmilyen kádba vagy bármi más ami arra utal, hogy azt akarom velem csalja meg a barátnőjét. Ez a virág az eleganciát és szépséget foglalja magába, ám egy mérgező növénycsalád tagja. Káros, de gyönyörű, mint a legtöbb okos nő. Ez a tökéletes virág a művészlélek barátnőjének.-húztam mosolyra ajkaimat maszkom mögött.

-Hát, ha ön mondja.-lépett a pulthoz én pedig a vázából kivéve néhány szálat kezdtem csokorba rakni és összekötni.

-Egyébként mi történt? Már ha szabad megkérdeznem.-vettem elő a fiókból egy kis dobozt ami arany pigment port tartalmaz, ha valóban művészlélek, biztosan értékelni fogja ezt a húzást.

-Sokat utazom és féltékeny, ok nélkül természetesen, mert okot soha nem adtam rá, ám amikor országok határvonalait átívelő kapcsolat a miénk akkor az ember talán úgy érzi, hogy nem elég jó. Úgyhogy tulajdonképpen féltékeny és emiatt veszekszünk.-tenyerelt a pultra.

-Nos, nem nagyon vagyok benne a kapcsolat témában, de a kisfiamtól állandóan tanulok valami újat, az egyik ilyen, hogy soha ne feküdj le haraggal a szívedben és inkább csapj egy nagy olaszos vitát, minthogy hagyd kicsúszni a kezeid közül azt akit szeretsz, mert amíg vitázol addig érdekel a másik, ez ilyen egyszerű.-néztem rá miután az utolsó masnit is megkötöttem a szálakon.

-Csodás kisfia lehet.-nézett rám csillogó szemekkel.

-Igen, valóban az, egy kis csoda.-mosolyodtam el büszkén ahogy Jules arcának képét vetítette elém az agyam.

-Charlotte nem akar még kisbabát, először a karrierjében szeretné elérni a csúcspontot és utána esetleg jöhet a baba, de ugyanez vagyok én is.-jelentette ki a férfi nyíltan és őszintén meglepett, hogy eddig szűkszavú beszélgetésünk átcsapott egy nyílt kokettálásba.

-Nem szabad siettetni, sem erőltetni, jön, majd aminek jönnie kell.-néztem rá bátorítóan miközben elé tartottam a csokor virágot.

-Mennyivel tartozom?-nyúlt hátra, hogy elővegye a tárcáját.

-Ajándék, egy szebb jövő reményében.-néztem rá komolyan és akkor abban a percben azt kívántam, hogy jöjjön rendbe az élete, mert megérdemli.

-Igazán köszönöm, ezt is, a kedvességet is, illetve a tanácsot is.-mutatta fel a kezében lévő csokrot. –Apropó, hogy hívják a kisfiát?-nézett rám kérdőn.

-Jules.-jelentettem ki büszkén.

-Szép név.-nézett rám komoran, majd mégegyszer megköszönve a virágot hagyta el a kis virágkereskedésemet.

Ahogy a férfi maszkját lerántva arcáról szállt be a Ferrárijába villámcsapásként törtek rám az emlékek, egészen pontosan az öt évvel ezelőtt történtek.

Annak az estének az emlékei, melyek meghatározták életem hátralevő perceit, napjait, hónapjait és éveit. Amikor magamon túl valaki másért is felelőséggel tartozom.

Nem éltem akkortájt példaértékű életet, jesszusom egyáltalán nem, és annyira szégyellem, hogy ezt akkor nem értem fel ésszel. Fáj, hogy senki sem volt akkor mellettem, helyes iránymutatás céljából.

Életem meghatározó éjszakája után két nappal a családunk egy három és fél hetes utazást tett a Maldív-szigetekre. Ezt az időt a családommal boldogságban és szeretetben kellett volna töltenem, ehelyett kit a munka, kit pedig az insta világa kötött le, de semmi esetre sem egymást kötöttük le.

Napoztam, a szigeten óriási sétákat tettem, edzettem és ami a legfontosabb távol tartottam magam alkoholtól és egyéb élvezetektől, mely a testnek kielégülést nyújthat. A lelkemnek lett volna akkoriban megtisztulásra szüksége, úgyhogy inkább arra koncentráltam.

Távol Olaszországtól, az addigi életemtől, vagyis egészen pontosan életformámtól jöttem rá, hogy nem okés amit potom tizenhét és fél évesen leművelek.

Szülői nyomásra egyetemet kellett volna választanom, mint friss érettségivel rendelkező fiatal, az egyértelmű volt, hogy egy évet halasztok, de abba sem voltam biztos, hogy a következő évben egyáltalán képes leszek-e elindulni azért, hogy egy nap diplomát tarthassak az ujjaim között.

Nehéz időszak volt. Hazatérve a nyaralásról hetekkel később derült ki, hogy egy kis élet pihen a szívem alatt. Tudtam, hogy nem Simonetól van, tekintve, hogy a családjával ő is elutazott nyaralni abban az időpontban amit az orvos aktus idejének besaccolt. Jules volt az apja én pedig szégyenemben, majd a földig süllyedtem amikor ez másodpercek töredéke alatt tudatosult bennem. Az éjszaka után két héttel a nyaralásunk alatt kapta apa a hírt, majd igazából minden ezzel volt tele, hogy meghalt, elhunyt egy ígéretes pilóta, aki még nagy dolgokra lett volna hívatott. Egyedül, magamban kellett feldolgoznom a feldolgozhatatlant.

Anya legelső reakciója az volt, hogy pofonvágott, megérdemeltem nem erről van szó, de úgy gondolom ez az anyai pofon hamarabb kellett volna ahhoz, hogy észhez térjek.

Ezután az események fénysebességgel történtek. Kitagadtak, mert nem voltam hajlandó elmondani ki a gyermekem apja, kit kérhetnek számon. Egy felnőtt férfit az az igazság, aki évekkel idősebb, mint én, akit emiatt, ha köztünk élne még a rácsok mögül láthatná a kisfiát, egy férfit aki már fentről figyeli az élet nagy dolgait és eseményeit.

Anya és az édesanyja, nem tartották a kapcsolatot, amikor anya megházasodott eltávolodtak, mert a nagyinak nem tetszett, hogy egy ilyen nagyravágyó nő lett belőle. Éppen ez időszakban költöztek Monacóba. Nagyival leültem beszélgetni, töviről-hegyire beavattam a történtekbe, ő pedig kijelentette, hogy a terhes unokája nem lesz az utca neveltje, ahogyan a dédunokája sem, így velük tartottam Monacóba.

Egy kósza könnycseppet letörölve kaptam tekintetem a telefonomra. Jules arca mosolygott rám vissza, és tudtam érte kell összeszednem magam, mert ő az aki éltet.

.  ✿❀✿❀✿❀✿❀✿❀✿  .

S

ziasztok!
Nem életem legjobb napjait tudom magam mögött, és az elkövetkezendő napok sokasága is lesz inkább zsúfoltnak mondható mintsem jónak. Ám úgy éreztem pont ezért rakom ki most a részeket. Mert hétvégén és a jövőhét feléig kaotikus napjaimat fogom megélni. (Eh és mi lesz majd az érettségi előtt?!)

Mindenesetre kívánok mindenkinek kellemes hétvégét, szánkózást vagy hóember építést, mert nálunk 5 centiméteres hó esett és jóval fagypont alatt vagyunk.
Vigyázzatok magatokra! 💖