-Jó éjt kicsim.-nyomtam apó puszit Jules homlokára miközben ő a nyakamba csimpaszkodva nevetett.

-Neked is anya.-simította ki arcomból a hajamat, majd puszit nyomott oda.

Leoltva a lámpáját indultam el a szobámba. Az éjjeliszekrényről leemelve a testápolót nyomtam a tenyerembe egy kis adagot amit el is kezdtem eldolgozni és érthetetlen okokból, de Charles felé terelődtek a gondolataim. Ausztria, amikor gyűlölt és veszekedtünk, azóta pedig mennyi minden változott. Mennyi minden átíródott bennem, és mennyire függőnek éreztem magam, ha a férfiről van szó. Letaglózott az egész, de úgy éreztem olyan érzéseket váltott ki belőlem, mint még soha senki.

Már éppen oltottam volna le a kislámpámat, mert alvásra képes állapotba kerültem amikor valami koppant az erkély ajtón. Nagyot ugrottam ijedtségemben és éppen akkor egy újabb koppanást hallottam, szóval a félhomályban felkelve léptem ki az erkélyre.

-Charles?-hajoltam ki az erkélyről döbbenten.

-Hát szép estét kívánok.-tárta szét a kezeit.

-Be is törhetted volna az üveget és fel is ébreszthetted volna Julest.-néztem rá bosszúsan.

-Gyere le és kiengesztellek.-jelentette ki csábosan.

-Ne is álmodj Leclerc.-fontam össze kezeimet miközben a fejemet ráztam tiltakozásom jeléül.

-Úgyis lejössz.-nevetett fel, és a fenébe is igaza volt, ugyanis bosszúsan indultam meg a bejárati ajtó felé.

-Neked nem Silverstone-ban lenne a helyed?-nyitottam ki előtte az ajtót.

-Neked pedig nem alattam?-nézett rám áthatóan.

-Jézusom Charles.-csaptam a mellkasára amikor magához rántott a derekamnál fogva.

-Holnap délelőtt indulok.-jelentette ki miközben én a szorítása között azon ügyködtem, hogy becsukjam a bejárati ajtót.

-Szuper.-forgattam meg a szemgolyóimat. Ő pedig halkan nevetve nyomott puszit az arcomra, majd kapott fel és indult el velem rutinosan a szobámba. Leülve az ágy szélére én pedig az ölébe forrt össze az ajkunk miközben ő megszabadított a köntöstől én pedig szürke pólójának korcát piszkáltam, ami amúgy szívdöglesztően feszült a testén.

Két tenyeremet arcára téve húztam minél közelebb magamhoz, mert többet és többet akartam belőle. Ilyen hatással volt rám. Jött és hipp-hopp elcsábított. Rá kellett jönnöm, hogy múlt ide vagy oda ez nem azon múlik, hogy valaha mekkora vérmérséklettel bírtam és hogyan álltam - vagy éppen nem álltam - ellen egy légyottnak, ez már sokkal többről szólt. Rólunk és az érzéseinkről.

-Charles.-szakítottam meg csókcsatánkat miközben megpróbáltam szabályozni levegővételem.

-Mondd.-nyögte két csók között amit a nyakam legérzékenyebb pontjára hintett én pedig válaszul beletúrtam dús barna fürtjeibe miközben hátra hajtottam a fejem, hogy minél jobban hozzáférjen a területhez.

-Beléd fogok szeretni.-nyögtem ki ő pedig mozdulatlanná vált. –Úgyhogy az a legtisztább, ha elmondok mindent és pontot teszünk a dolog végére.-másztam le róla miközben magamra kaptam a köntösömet és az erkélyajtó előtt pihenő fotelembe ültem, minél távolabb tőle. –Nem köntörfalazok. Nem olyan vagyok. Szóval. Tizenhét és fél éves voltam. Szeretet- és figyelemhiányos hülye picsa aki minden este más férfi ágyában keresi a vígaszt. Nem voltak korlátok, szabályok és olyan férfi aki ne hevert volna a lábaim előtt. Talán ezt élveztem a legjobban, hogy a szüleim helyett számomra ismeretlen emberek adják meg azt az önbizalmat amire szükségem volt. Nem érdekelt kit teszek tönkre, semmi nem érdekelt, mert úgy gondoltam az a vihar ami bennem tombol mindennél nagyobb, így másokat teljesen figyelmen kívül hagytam, undorító módon csak én, és én számította. Egészen egy július első napjaiban tartandó buliig, ahol egy nálam jóval idősebb férfira vetettem rá magam és akit ezekután nem is kerestem, végül esélyem sem volt keresni, mert elhunyt. Ám hátrahagyott nekem egy ajándékot, ami nem csak megváltoztatott, de át is írt bennem mindent. Feladtam az addigi borzalmas életvitelem és magam mögött hagytam a várost ahol felnőttem szeretet és gondoskodás nélkül, majd a nagyszüleimmel idejöttem. Itt adtam meg a hátrahagyott ajándékomnak azokat az alapokat amiket én nem kaptam meg, és itt akartam minél jobb életet biztosítani neki, hogy ő azon hibákat amiket én sorra halmoztam soha ne kövesse el. Ez a csoda ajándék Jules volt. Az apukája pedig a keresztapád, Jules Bianchi.-szakadt ki belőlem az ami már évek óta tépte a szívem.

-Mi van?-pattant fel Charles idegesen. –Mondd, hogy ez csak egy kibaszott vicc.-kelt ki magából, majd könyörgőre fogva kérlelt ám én csak a fejemet ráztam, mert ez a valóság volt, méghozzá a legkegyetlenebb fajtából. –Ez undorító Lis.-akadt ki. –Bíztam benned, beavattalak a legsötétebb titkomba.-nézett rám a félhomályban könnyes szemekkel.

-És szerinted én nem bízom?-csattantam fel miközben felálltam a fotelből. –Szerinted nem ezért mondtam el, hogy tudj róla? És, hogy ennek fényében alakuljon kettőnk közt az ami most van? Mondtam Charles! Kezdek beléd szeretni és azt akartam, tudd ki voltam és tudd ezt is, a legsötétebb titkomat ami mégis fényesen ragyogja be a mindennapjaimat. Tarthatsz vagy éppen nevezhetsz aminek akarsz, de, ha ez nem történt volna meg Jules, a keresztapád nem élne tovább a kisfiamban és nekem sem lett volna senki aki kirángat a gödörből és megtanít felnőttként viselkedni. Úgyhogy leszek bármi a szemedben, undorító, kurva vagy amit akarsz, de nem tudok változtatni a történteken és a kisfiam miatt akit sajnos vagy nem sajnos, de ennek köszönhetően született meg, ezt pedig soha nem fogom megbánni, mert ő a nagybetűs tündér és csoda az életemben, illetve azokéban akik ismerik őt.-néztem rá miközben egy könnycseppnek engedtem szabad utat.

Charles közelebb lépett hozzám, majd tenyerét az arcomra téve hüvelykujjával letörölte a legördülő könnycseppeket.

-Soha többet.-kezdett bele Charles halkan miközben a szám széléhez hajolva apró csókót nyomott oda. –Nem akarok veled beszélni. Kerülj el amennyire csak tudsz.-mondta monoton hangon. –És maradj az aminek lenned kéne, tehát a főnököm főnöke.-tenyeremet a kezére raktam, mert azt éreztem, hogy mindjárt összeesek a hallott szavaktól. Charles leengedve végtagját lépett el mellőlem és a szoba ajtajának halk csukódásából tudtam, hogy elment.

A földre rogyva sírtam és adtam át magam a fájdalomnak, mely behálózta a testemet és nem eresztett a szorításából.

Két elv volt, mely nagyban meghatározta az életem és, melyekben töretlenül tudtam hinni.

Minden okkal történik körülöttünk. Ennek is oka volt. Az univerzum, mint olyan üzent, hogy Charles és én nem működnénk.

Őszinteség. Jobb, ha tudja az igazat, és nekem is sokkal jobb, mert legalább nem érzem azt minden pillanatban, hogy hazudok neki.

. ✿❀✿❀✿❀✿❀✿❀✿ .

Sziasztok!

Ma én adok nektek valamit és nem én kapok. Nekem ennél jobb szülinapi ajándék nem is kell, másnak örömöt adni sokkal jobb érzés.

Hogy vagytok? Kinek meddig tart a suli?

A rész alá pedig még annyit kell írnom, ugyanis egy kisebb vita ütötte fel a fejét.

A sztoriban a cselekmény, a szereplők személyisége az agyam szüleménye, én alkotom formálom a karaktereket, és mivel nem ismerem őket és a hátterüket, így magamra hagyatkozom, pontosan emiatt a könyv és a valóság közt párhuzamot vonni, nem ajánlott.

Legyen csodaszép hétvégétek!