Kevesebb, mint fél órányi séta után Aliz megállt egy ház előtt.

 Hazudna, ha azt mondaná, hogy nehezen talált ide. Az egyszerű sárgaház épp olyan harsányan emelkedett ki a többi épület közül, mint maga Marie Eliz sugárzó mosolya az emberek tömegéből. Apró kertjében, a nárciszok és kankalinok már virágot bontottak. Édes illattal töltve meg a levegőt, különös meghatottságot keltve, de Aliz úgy érezte csak az érzékei csalták meg.

Arcát meglapogatva összerendezte zavart gondolatait, nem engedte, hogy a múlt emlékei elvonják a figyelmét.

Tétován bekopogott a világos zöld ajtón, és egy dallamos hang azonnal felcsendült.

A nő sietve ajtót nyitott és mikor meglátta a tornácán álló lányt, ajkait azonnal őszinte mosolyra húzta. Meglepve ezzel Alizt aki nem igazán emlékezett arra mikor üdvözölték így utoljára.

Pillanatnyi zavarában megdörzsölte az orrát és halkan így szólt:

- Elnézést a zavarásért, de nem tudom, hogy hova mehetnék.

Marie Eliznek nem kellett további magyarázat, mindent megértett.

- Ugyan-ugyan, gyere beljebb mielőtt eleredne az eső!

A ház nemcsak kívülről, de belülről is barátságosan meghittséget sugárzott. 

- Vedd le a kabátodat és mesélj mi történt? Sikerült találkoznod apáddal?

Aliz szófogadóan levette a kabátját és átadta a nőnek, de mikor az a táskájáért nyúlt, egy lépést hátrált szorosan magához szorítva. 

Marie Eliz látva a lány reakcióját, nem erőltette tovább és visszavonta kezét.

- Elmentem Wiliam házához, de az üresen állt. Mondja, nem tudja hova mehetett vagy hol lehet most?

A nő nem lepődött meg a lány szavait hallva. Sejtette, hogy régi ismerőse nem lesz otthon. Összefonta maga előtt vastag karjait és morgolódott magában pár szót.

- Azaz ostoba, biztosan megint az erdőben csavarog és a „tündéreket" keresi! – morogta. Igaz kertelhetett, vagy finomabban is válaszolhatott volna, de túlságosan igazságtalannak találta a lánnyal szemben.

Aliz reakciója teljesen olyan volt, mint ahogy elképzelte.

- Tündéreket? – tört ki belőle döbbenten, azt remélte, csak rosszul hallotta.

- Úgy-úgy, de mielőtt folytatnánk...-tenyerével megérintette a lány vállát és a konyha felé vezette.- Ülj le és egyél valamit.

Odakint az ég még egyszer feldörrent, és esőcseppek kopogtattak az ablakokon. Aliz némán helyet foglalt, táskáját széke alá csúsztatta. Fejében egyre jobban kezdte úgy érezni, hogy valami megbomlott. Mégis hogy higgyen abban, hogy az apja egészen az őrületbe süllyedt és jellen pillanatban is, mesebeli lényekkel bújócskázik az erdőben.

Egyszerűen nem fogadta el.

- Ma este tartják a tavaszi napéjegyenlőség ünnepét. Az-az őrült azt hiszi, hogy ilyenkor megjelennek. Mondhatom badarság, de mit lehet tenni! Szerencsétlen teljesen megzakkant.

Aliz annyira a gondolataiba merült, hogy nem vette észre a körülötte sertepertélő nőt és csak akkor emelte fel a tekintetét mikor az leült vele szembe.

A nő az asztal túloldalán ült, kerek arcát tenyerében nyugtatta. Másik kezével, Aliz elé bökőt. - Ne hagyd, hogy kihűljön.

Aliz csak ekkor vette észre az előtte lévő gőzölgő aranysárga színű levest.

A fűszeres turbolya illata és maga a leves puszta látványa akaratlanul megdobbantotta Aliz szívét, megízlelve pedig egy pillanatra úgy érezte a melegség átjárja a lelkét. Mégse tette rosszul, hogy idejött.

- Egyél csak, biztos jól esik ennyi év után egy kis házi koszt. – kimondva, viszont Marie Eliz azonnal elszégyellte magát, ráeszmélt, hogy ismét kényes témát érintett.

Aliz viszont nem zavartatta magát. Enyhe mosollyal az arcán felemelte  kékeszöld tekintetét.

- Kérem, ne érezze magát rosszul emiatt. – próbálta oldani a feszültséget. – Igazából nem is olyan rossz, mint, ahogy azt az emberek gondolják. – hazudta, igenis borzalmas volt a számára, de ezt Marie Eliznek nem kellet tudnia. Valójában egyáltalán nem akarta, hogy bárki is megtudja, mik történtek vele azon a helyen. Olyan emlékek voltak ezek, amit örökre hagyott volna elmosni az ereszen lecsorduló esővel.

Önkéntelenül végigsimított bal vállán.

Kis idő múlva a nő halk hangja törte meg a csendet.

- Annyiszor meg akartalak látogatni, de azt se tudtam, hol vagy. William nem árult el semmit. –szempilláját bűnbánóan leeresztette, és mint aki még mondana valamit ajkai megremegtek, de képtelennek érezte magát, hogy kimondja és helyette ajkaiba harapott. Aliz érezte, hogy szavai őszinték. Igazából sose haragudott rá, nem is várt el tőle semmit. Némán figyelte, majd kinyújtotta a kezét, de mielőtt megérinthette volna a nő remegő kézfejét az kihúzta magát és megvillantotta hófehér fogsorát széles mosolyra húzta ajkait.

- Akármi is történt, a lényeg, hogy újra láthatlak. Istenkém, mennyi ideje már. – egy pillanatra a nő eltöprengett magában – Hiszen már tizennyolc éves vagy, nem idén végzel a középiskolában?

Aliz büszkén bólintott, mitől a nő szemei élénk ragyogással elkerekedett.

- És mik a terveid? Tovább tanulsz?

- Az érettségi után a Portsmouth-i egyetemre megyek – válaszolta büszkén. – Már sikerült lefoglalnom egy kisebb albérletet. 

- Ajj-ajj ilyen messzire? - a nő egyáltalán nem rejtette el az arcára szállt meglepettségét.

 Aliz befejezte a levest és letette a kanalát. Hűvös kékeszöld szemével ránézett a nőre. Eleget köntörfalazott most már ideje volt rátérnie a lényegre. - Utoljára jöttem vissza, de mielőtt elmennék találkoznom, kell az apámmal. – Aliz kissé előredőlt a székében. – Marie, biztosan nem tudja mikor tér vissza az apám?

Egy pillanatra érezte, ahogy a levegő megdermed körülöttük és ismét feszült csend telepedik a konyhára.

A nő homlokát ráncolta és kinézett az eső áztatta ablakon.

- Talán minden bizonnyal holnapra előkerül, ha a tündérek nem ragadják el! – kacagott fel, de abban a pillanatban abba is hagyta és megköszörülte torkát.

- Mégis mit ért az alatt hogy „tündéreket keresgél"?

- Oh, édesem... – a nő egy pillanatra megállt, nem tudta, hogy helyesen cselekedik-e azzal, ha elmondja az előtte lévő gyermeknek, de ha nem ő akkor valaki más biztosan megteszi, és ki tudja mennyi pletykát fűznek hozzá. Jobbnak tartotta, ha tőle tudja meg a keserű, de valós igazságot. - Anyád eltűnése után, apád teljesen kifordult önmagából. Emlékszel még az erdőn túlról szóló meséire?

- Persze. – Aliz az évek alatt édesanyja egyetlen szavát se felejtette el. A falu és az ott élő emberek szívében mindig is különös szerepet töltött be az őket körbe ölelő rengeteg. Régen mielőtt a mesék megkoptak volna a modern emberek szívében. Számos történetek és legendák szóltak ködön túli alakokról, kóborló lidércfényekről és leselkedő szörnyekről. Édesanyja viszont ennél tovább merészkedett és szavaival új történeteket alkotott egy erdőntúli helyről, amit éppen csak egy fátyollal választottak el világuktól.

Marie Eliz tenyerébe temette arcát és felsóhajtott.

- Azt hiszi, hogy Méried-et ők rabolták el. Mondhatom, egyszerűen őrületes!

Aliznak azonnal a torkára forrtak a szavak, és fujtó köhögésben tört ki.

A nő azonnal felállt, hogy vizet töltsön.

- Gyorsan idd meg. – hátát finoman meglapogatta, ahogy átadta a poharat.

Aliz teljesen elvörösödött arccal megköszönte és azonnal megitta. Mikor csillapodott a rohama megtörölte arcát és nedves szemét. Ez a válasz túl sokkoló volt számára.

- És mi a helyzet a rendőrséggel? Sikerült kideríteniük valamit?

Marie Eliz megrázta a fejét.

- Az egész nyomozás alatt semmit se találtak. Mintha a föld nyelte volna el Méired-et.

- „Vagy a sötétség." – gondolta magában Aliz.

- Mégis talán jobb lenne, ha a többit az apáddal beszélnéd meg. És ne aggódj, amíg nem sikerül rendeznetek az ügyeiteket, szívesen venném, ha nálam maradnál. – ajánlotta fel ellenkezést nem tűrő hangon a nő.

- Köszönöm, de nem szeretnék zavarni, biztos van a környéken egy fogadó.

- Szó se lehet róla! – csattant fel a nő és már fel is pattant a székéből. –Csak gyere utánam.

Intett és mielőtt Aliz akár egy mozdulatot is tehetett volna, már rég kiviharzott a konyhából. Megállta az előszobában és az egyik szekrény fiókjában kotorászott. Aliz felvette táskáját és kuncogva indult utána. Marie Eliz még mindig épp ugyanolyan volt, mint emlékeiben. Kissé szétszórt, bolondos, de odaadó és melegszívű.

- Még jó, hogy eszembe jutott! – lóbált Aliz előtt egy kulcscsomót győzedelmesen. - Apád adta nekem hajdanán, és vénségemre majdnem el is felejtkeztem róla. – azzal Aliz kezébe nyomta. – Ha netalántán az-az ostoba, nem ér haza, nyugodtan menj be a házba. – kacsintott és mielőtt a lány megköszönhette volna, már fel is rohant a lépcsőn.

Aliz követte.

Az emeleti folyosót parkettával borították, ami minden lépés után felnyikordult.

Aliz valamelyest szerencsésnek érezte, hogy a dolgok másként alakulnak, mint ahogy eltervezte. Eredetileg csendben észrevétlenül akart találkozni az apjával, majd ugyan úgy távozni, de ha ezt tette volna valószínűleg örökké bánná, hogy nem búcsúzott el Marie Eliztől. Mégse akart túl sok időt eltölteni a vendégségében. Mielőtt kérdezősködni kezdene az árvaházban töltött éveiről, elhagyja a falut.

- Ez lenne az. – nyitotta ki a folyosó legvégén lévő ajtót, előre engedve Alizt.

A szobát nem lehetett a legfelszereltebbnek nevezni, épp annyi volt benne, amennyi szükséges. Egy ágy, éjjeliszekrénnyel és mellé egy ruhásszekrény, de Aliznak ennyi épp elég. Szinte már idejét se tudta mikor aludt utoljára egyedül.

- Tudom nem sok, de érezd otthon magad!

- Még egyszer köszönök mindent. – hálálkodott Aliz miközben az ágy széléhez támasztotta táskáját.

– Ugyan-ugyan. Na, de most  pihenj, biztosan kimerültél. Ha bármire szükséged lenne, nyugodtan szólj. – azzal a nő behúzta maga mögött az ajtót, de mielőtt teljesen becsukta volna, halkan hozzátette. – Isten hozott, itthon.