Sötétség. Magány. Kétségbeesés. Amint ismét a jelenben találta magát [Név], ezeket érezte. Újra körbeölelte őt a semmi. Maga előtt látta a gyerekkorát, középiskolás éveit, munkakörülményeket, a boldog pillanatokat Kotaroval, a veszekedéseket, a béküléseket, az eljegyzést, az esküvőt, az iskolás találkozóját, mindent. A balesetet. Körbenézett, de nem látott semmit. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mozgatta-e a fejét, annyira korom feketeség borította be a környezetét. Szabadulni akart az egyedüllét fojtogató marka közül, bármit megtett volna azért, hogy újra életben legyen, hogy a szerelme karjaiba omolva leljen békességre. Teljesen magatehetetlennek érezte magát; nem tudta, mihez kellene kezdenie. Minden olyan kusza volt, teljesen érthetetlen számára. Elvégre halottnak kellene lennie, emlékezett tisztán az éles fájdalomra, amikor a jármű nekik ment.

~ Hiányzol.

Végre hallott valamit. Pontosabban valakit. S nem is akárkit; férje hangja csapta meg a fülét. Ezzel együtt pedig a végeláthatatlan éjszín egy pontban kezdett fényt beereszteni. Mintha hajnalodni kezdett volna. Teljesen megörült, hiszen oly' rég vágyott már arra, hogy mást is láthasson. Így hát rohanni kezdett a fényforrás irányába. Ezúttal biztos volt a haladásában, ugyanis egyre nagyobb foltban látta meg a világosságot. Sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől, hogy még nincs vége, valami vár rá. Hiába fáradt el, s esett össze jópár alkalommal, lihegve állt meg egy vakítóan fehér ajtó előtt. A fán lévő kilincs arany színű volt. kerek és ragyogóan tiszta. Belenézett, s meglátta könnyáztatta arcát, mire elmosolyodott. Végre láthatta önmagát, holott kezdte azt hinni, hogy már nincs alakja, csupán egy elátkozott lélekké vált. Amint kezét az ajtót nyitó fémre helyezte, egész testében irgalmatlan éles fájdalmat érzett, mitől összecsuklott a lába, így a földre kerülve vizslatta a kezét.

- Mi a fene?

Forgatta a kezét mindenfele, keresett valami magyarázatot a történtekre, de hiába szuggerálta a tenyerét vagy kézfejét, ujjait, nem jutott semmire. Szemöldökeit ráncolva kaparta fel magát a földről, s egy mély lélegzetet véve ismételten hozzáért az aranyhoz, s ezúttal is kegyetlenül kínzó fájdalom hasított végig a testén. Hátralépett egyet, nem bírta tovább fogni. Teljesen összezavarodott. A feje zsongott, az oldala szúrt, a lábai remegtek, mellkasa nehezen emelkedett, majd engedte vissza magát, ezzel megnehezítve a légzést. Megrázta a fejét, kellett neki egy kis idő, hogy összeszedje magát. Elhatározta, hogy kinyitja a nyílászárót, de nem tudta, hogyan fog menni neki ez úgy, hogy majd' belehal a fájdalomba. Maga sem tudta, mennyi idő telt el, de végül megpaskolva az arcát lépett közelebb a kínját okozó tárgyhoz. Ezúttal pedig hiába volt pokoli a kín, nagy nehezen feltépte az ajtót. Az abból kiszűrődő fényár pedig arra késztette, hogy szemei elé kapja a karját, miközben nagy nehezen, de biztosan kezdett el lépkedni előre. Istentelenül szenvedett, de megcsinálta: átment az ajtón.

=====

Bokuto ismételten oda sietett, ahová már fél éve folyamatosan: a kórházba. Az autóbalesetben mindketten súlyosan megsérültek, de ő viszonylag hamar felépült, három hónap után már haza is mehetett, noha egyedül, mivel szeretett neje kómában feküdt. Nehezen rázkódott vissza így a mindennapokba, nem is sikerült neki igazán, elvégre alig aludt éjjelente, mivel aggódott a szerelméért. Olyan jó ötletnek tartották azt az utat, annyira örültek neki mindketten, teljesen be voltak zsongva, a gyerekvállalás miatt pedig pláne. Erre a legtökéletesebb ötlet lett a legrosszabb döntésük. Pedig ők csak el akartak szökni egy kis időre a világ szeme elől, hogy kettesben tölthessenek egy kellemes hetet, mindenféle stressz vagy felelősség nélkül.

A férfi kocsiba ülve tette az anyósülésre a [kedvenc virág] csokrot, amit kedvesének vett, hogy felfrissítse a kórházi ágy melletti váza tartalmát. Nagyot sóhajtott, miután bekötötte az övét, s a sírás kezdte el kerülgetni. Amióta visszanyerte az eszméletét, súlyos mázsák nyomták a mellkasát, és ezek a súlyok egyre csak nehezebbek lettek, ahogy az idő telt. Egyesek azt mondták neki, hogy idővel könnyebb lesz neki, azonban ő ezt nem tapasztalta. Inkább rosszabbodott nap, mint nap a közérzete, ahogy kételyek között vergődve forgolódott az egykor közösen használt ágyukban. Kicsordult pár könnycsepp az aranyszínű szempárból, homlokát pedig a kormánynak döntötte, ahogy szorosan markolni kezdte a műbőr burkolatot rajta.

- Az istenit!- Csapta homlokát neki, ahogy elbőgte magát. Összeszorította a szemeit, igyekezett megnyugodni. Idegei már teljesen pattanásig feszültek, szinte már várta a pillanatot, mikor agyvérzést kap a fájdalomtól.

Legalább tíz percig itatta az egereket, de végül összeszedte magát, kifújta az orrát, arcát pedig megtörölte. Zsebébe gyömöszölte az elhasznált zsebkendőket, majd a házastársi gyűrűjére pillantott a gyűrűsujján.- Várlak haza, Kedvesem - csókolta meg az arany karikát. Erőt vett magán, s bement végül a hatalmas, fehér épületbe. A recepción dolgozók már csak fájdalmasan mosolyogva biccentettek neki, ismerték, nem kérdezték kihez jött, csupán hagyták, hogy a liftet használva felmenjen a hatodikra, onnan pedig eltaláljon a feleségének fenntartott kórterembe. Mivel volt elég anyagi hátterük, nem volt nehéz kérni egy privát szobát, ahol csak ő volt bent, semmi idegen.

- Szép reggelt, Szerelmem - mosolygott, ahogy az elszáradt virágokat kidobta a kukába, az újakat pedig elrendezgette a fehér porcelán belsejében.- Hogy aludtál? Én személy szerint megint hiányoltalak magam mellől, de van még pár ruha a szekrényedben, ami megőrizte az illatod, így segítesz picit álomba ringatni.- Ült le mellé, hatalmas kezeibe véve felesége apró kacsóját. Azonban ezúttal észlelt valamit, amit fél év alatt egyszer sem: [Név] egyik ujja megmozdult, majd egy aprót rászorított a kezére. Elképedve, könnyekkel a szemében kapta fejét a [hajszín] hajú nőre. A hölgy lehunyt szemei lassan remegni kezdtek, már-már készen arra, hogy kinyissa látószerveit.- Édes Istenem, [Név]?- szíve kihagyott egy ütemet, ahogy hónapok óta előszor mosolyodott el szívből. A neje nem adta fel, s igyekezett vissza hozzá, csak ez számított neki. Beletelt majdnem fél órába is, mire [Név] végre ki tudta nyitni a szemét, s nem csak hümmögve jelezte, hogy jelen van. Kotaro szabályosan zokogott, miközben a felesége orvosa, s pár nővér vette körbe szerelmét.

- Üdv újra az életben - mosolygott az orvos, amikor a nő végre igazán magához tért.- Mondja, emlékszik a nevére?

- Öhm..- ráncolta a szemöldökét [Név], miközben ivott.- Bokuto [Név] vagyok... igaz?

- Életkorára?

- Huszonkettő.

- Testvérei, férje neve?

- A bátyám Taketora, a húgom pedig.. A-Akane. A férjem Kota- hol van Kotaro? Hol a férjem? Látni akarom!- Kezdett el pánikba esni, az orvos persze csitítani kezdte.

- Itt vagyok - borult Kotaro élete értelmére.- Istenem, itt vagyok - sírt, ahogy arcát neje nyakához fúrta.

- Kotaro! Jézusom, hát jól vagy!- szorította magához férjét, s hiába volt kevés ereje, úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlt volna rajta. Mindketten hangos zokogásba kezdtek a megkönnyebbülés és boldogság hatására. Persze a kórházban dolgozók hagyták őket, mosolyogva nézték ahogyan a szétszakított házaspár ismételten egymásra talált. Nem volt szívük megkérni az urat, hogy lépjen el kedvesétől, hogy megvizsgálhassák egy kicsit jobban őt, nem szenvedett-e bármiféle maradandó sérülést. Az egyik ápoló még meg is könnyezte a helyzetet, annyira meghatónak találta, ahogyan egymásba csimpaszkodva sírtak. [...]

Egyetlen napra ugyan bent tartották még Kotaro feleségét, de aztán boldogan hagyták, hogy hazatérjen. Szerencsére nem volt különösebb baja, csupán lefogyott, s megkérték arra, hogy egyen rendesen, de a látásvizsgálat és a mozgásgyakorlatok során sem merült fel semmiféle komplikáció, ami mindenki számára megnyugvás volt. Persze a séta még kifárasztotta, elvégre az izmainak új erőre kell kapniuk, ha már fél éven át nem voltak használva, de mivel nem felejtette el, hogyan kell használni a végtagjait, így mázlijára csupán annyi dolga volt, hogy minél többet sétáljon. Kotaro elmondta az edzőjének, hogy sajnálja, de egy héten át csak a feleségére szeretne koncentrálni, így nem megy el az edzésekre. Ha házsártos főnöke lett volna, biztosan nem engedték volna meg neki, de mivel egy kedves emberről volt szó, így megértően belement, s jobbulást is kívánt a nőnek. Persze a nő testvérei és szülei egyből rohantak is hozzájuk át, amint felhívta a bátyját [Név], s elújságolta, hogy odahaza van már. Érzelmes nap volt az, mindenki rengeteget sírt az örömtől, de talán Tora és az anyjuk a legtöbbet. Hiába volt felnőtt ember már réges-régen Taketora, a húgai túlontúl fontosak voltak számára.

=====

Végül minden a helyére állt. [Név] visszaállt dolgozni, ahogy Kotaro is edzett tovább keményen. A nő kísérte az összes meccsére, szurkolt neki, párszor edzésre is benézett, elvégre imádta a férje csapatát. Amint Tetsuro is megtudta a hírt, miszerint a nő felébredt - ami nem sokkal volt később, mint a családjának tájékoztatása -, egyre több időt töltöttek együtt. Sem Kotaro, sem pedig Tetsuro barátnője nem bánta, hogy mennyi időt töltöttek el együtt a szabadidejükben, elvégre mindannyian tudták, hogy milyen közel állt egymáshoz mindig is a két fiatal. Tetsuro is elpityeredett, amikor először tartotta karjaiban annyi idő után a legjobb barátját. Rettenetesen hiányzott neki a fiatal felnőtt, jobban, mint azt be merte volna vallani egyeseknek. Noha már nem volt szerelmes belé, s valóban a párja kezében volt ezúttal a szíve, a kötelék, ami [Név]-hez kötötte, több volt, puszta barátságnál. Tudta, hogy lelkitársak, ezt mindenki elfogadta a környezetükben; elvégre nem csak az lehet egy ember lelkitársa, akibe beleszeret. Barát is ugyanúgy lehet ilyen személy, az ő esetükben pedig pontosan ez történt. Megértették egymást, jobban, mint valaha bárkivel. Persze Tetsuro és Kenma között is elvághatatlan kapocs volt, elvégre a legjobb barátok között mikor nincs ilyesmi? Mégis egymáshoz ők voltak a legközelebb, amit Kotaro eleinte nehezen fogadott, hiszen féltékeny volt rá, hogy nem vele van a barátnőjének ilyen különleges kapcsolata, de végül belátta, hogy amíg [Név] belé szerelmes, márpedig tiszta szívéből az volt, addig nem lehet baj a dologból.

Teltek a hónapok, [Név] szép lassan visszahízott annyira, mint amennyi a balesetkor volt. Nem sokra rá pedig már boldogan ugrálva híresztelte, hogy állapotos lett. Természetes módon Kotaro volt az édesapa, kétség sem merült fel ennek az ellenkezőjéről. Mindenki rettenetesen boldog volt a hír hallatán, de a nő boldogságát senki nem tudta felülmúlni, még a férje sem, aki teljesen felpörgött, s már az első hónapban babaruhákat kezdett el nézegetni, de persze a felesége minden alkalommal lebeszélte, elvégre az ilyesmiket nem szokás ilyen hamar elkezdeni. Egyedül ágyat szereztek be, illetve babahordozót, de minden mást a hatodik hónap utánra terveztek be. Nem volt egyszerű dolga a fiatal nőnek, Kotaro nagyon erősködött már hamarabb is, hogy vegyenek meg ezt, meg azt, de nem hibáztatta; ha tehette volna, és nem hallgat a józan eszére, akkor már akkor elkezdett volna mindenfélét rendelgetni, amikor megpillantotta a "TERHES 2-3" feliratot a kis készüléken.

A hetedik hónapnál járt a nő, hasa már eléggé nagyra megnőtt, elvégre a kicsi fiuk napról-napra egyre inkább cseperedett fel a pocakjában. Kotaronak szokása lett az, hogy minden reggel és este, meg persze jópárszor a nap folyamán is leguggoljon felesége elé és beszélt a kis tökösnek, illetve puszilgatta. Rengetegszer pityeredtek el, amikor simogatás vagy puszi hatására, a kis lurkó megnyomta belülről anyja hasát, mintha meg akarná érinteni az apját, viszonozva a kedves gesztust. Észrevették azt is, hogy a férfi mély hangjától megnyugszik a magzat. Nem egyszer fordult elő olyan, hogy ficergett jobbra-balra, nem hagyva egy nyugodt percet [Név] számára, sokszor este, s ha ilyenkor Kotaro odabújt a hasához, cirógatni kezdte és beszélt -akár a napjáról, a világról, a terveiről, a meccsekről, esetleg egy mesét talált ki-, akkor perceken belül elaludt rá a fia. Ilyenkor tudatosult egyre jobban a nőben, hogy ebből a fiúból igazi apja fia lesz, mert ha nem, akkor az fogja a legnagyobb meglepetésként érni.

A szoba azonban még nem volt teljesen kész. Kotaro délelőtt edzett, így [Név] egyedül pakolászott, de nem terhelte túl magát, elvégre a férje szinte könyörgött neki, hogy ne álljon neki a számára megterhelő munkának, mert soha nem bocsátaná meg önmagának, ha valami történne, ő pedig nincs ott, hogy segítsen. De nem is bánta a nő, addig is áthívta magához Tetsurot és a bátyját, hogy legyen némi társasága, amíg szerető társa haza nem tér délután egykor. A padlót kellett nagyrészt feltakarítani, mivel előző nap lett festve zöldre, és tekintve, hogy egy hosszú napot tudtak a hátuk mögött, nem volt egyiküknek sem ereje a takarításhoz. Tetsuro barátnője munkában volt, így csak hármasban voltak a fiatalok.

- Kértek enni valamit?- dőlt [Név] a bátyja vállára, miközben ültek a kanapén, nézve a fekete hajút, aki a padlón kuporogva súrolta a festéket. Ketté osztották a szobát, Tora pedig a saját részével már megvolt.

- Én nem olyan régen ettem, szóval nem, de köszi - paskolta meg húga combját Taketora.

- Nekem összedobhatsz egy szendót, nem sértődök meg, ha megteszed - vigyorgott az idősebbik. [Név] nehézkesen, de felkelt, s kicsoszogott a konyhába.

- Na és meséljetek, mi a helyzet?

- Nem sok, viszonylag kiedzem a belem. De szép kis összeget keresek így, szóval nincs okom panaszkodni.

- Asszony?- kérdezett rá Tetsu.

- Áhh, eddig csak hisztérikus seggfejeket fogtam ki - legyintett.- Ha minden rendes csaj foglalt, inkább maradok szingli, mintsem ilyenekkel randizgassak.

- Érthető - röhögött jót a férfi.- Velem meg Yuival minden rendben van, rágja a fülem, hogy megkérhetném a kezét már, de abban mi a móka, ha tudja, mikor erekszedek féltérdre? Majd ha sikerül lebeszélnem, akkor csapok le! Zokogni fog, garantálom!- vigyorgott.

- De te is, ha igent mond - mosolygott [Név], miközben letette az egyik gyerekszobában lévő, lefóliázott asztalkára a tányért, rajta a szendviccsel.

- Lehetséges opció, de ne legyél olyan biztos benne, Chibi-chan - harapott az ételbe, majd teli szájjal folytatta.- Habár te hamarabb bőgnéd el magad, mikor elújságolom.

- Persze, hisz a legjobb barátom vagy! Neked köszönhetem, hogy az egész életem helyrejött, nyilván érzékenyen érint a boldogságod és sikereid - biggyesztette le alsó ajkát, ahogy megpöckölte Tetsuro fülét.

- Imádlak~!- rebegtette a pilláit. Igazából csak palástolni akarta, mennyire zavarba is jött, ezért volt ez a reakciója. Hiába segítették egymást kölcsönösen az életben: Tetsuro igyekezett, hogy a lány elfogadja önmagát és belássa, kik azok akik mellett jól érzi magát; [Név] pedig az apja elől nyújtott neki menedéket, mindig meghallgatta és ott volt neki. Egyszer még ki is rángatta őt a házból, amikor egy hétvégén zajt hallott a Kuroo ház felől, s azon kapta az apát, hogy veri a fiát. Azóta a nap óta mélyebb tisztelettel volt a lány felé, elvégre megmentette az életét. Nem tudta volna eléggé meghálálni, amit akkor tett érte. Egy hétig náluk lakott, aztán kapott egy kis kezdő pénzt a lány szüleitől, hogy elszabaduljon otthonról.

- Én is téged - kuncogott a lány, s visszadőlt fivére mellé. [...]

Egykor még ott maradtak ebédelni, ezúttal a ház ura is otthon volt már. Az étkezést követően Tetsu és Tora is mentek a dolgukra, elvégre voltak nekik is elintézendő dolgaik. Kotaro és [Név] egy ideig egyedül voltak, pihengettek picit az ágyban. Nem akartak egyből nekivágni a szoba folytatásának, gondolták, ráér az még egy picit. A csengő ugrasztotta ki őket a kényelmes takarók közül, Kotaro kászálódott ki az ágyból elsőnek, így ő ment ajtót nyitni. [Név] ismerős hangokat hallott, így mosolyogva ment ki üdvözölni Keijit és Osamut.

Keiji a szakítás után Semivel jött össze, akivel bő egy évig együtt is voltak, azonban végül szétmentek. A szakítás legalább nem volt olyan csúnya, mint ahogyan vége lett Kotaroval, de azért maga alatt volt egy ideig a fekete hajú fiú. Azóta nem is randizott, egyedül Osamuval, akivel már másfél éve alkottak egy párt, előtte csak barátkoztak, ismerkedtek. De [Név] és Kotaro szerint is igazán édesek voltak, pont összeillett a két csendes kis introvertált.

- Sziasztok! De jó látni titeket!- ölelte meg egyesével a fiúkat [Név].- Mi szél hozott?

- Bokuto-san hívott meg - bökött a vigyorgó Kotaro felé a férfi.- Azt mondta, hogy segítség kell.

- Oh, igen. Segítség - bólogatott a nő.- Isztok egy kávét vagy teát előtte? Csináljak valamit?

- Hagyd csak, majd kiszolgáljuk magunkat. Nem először járunk nálatok, te pihenj - mosolygott lágyan a Miya.

- Oksi, de azért szívesen kiszolgállak titeket, ha kéne bármi. Csak terhes vagyok, nem életképtelen - kuncogott.

Megmutatták a párnak, hogy hogyan állt addig a szoba, valamint a nő férje hatalmas beleléssel kezdte el mutogatni és mesélni, hogy mit hogyan terveztek el, mi hova kerül és mi micsoda, mire való és miért fontos a kicsinek. Ha közbeszóltak valamit, meghallgatta őket és fontolóra vette a véleményüket, egyes esetekben még igazat is adott nekik. Elkezdték elsősorban az ágyat összeszerelni, azután jött egy nagyobbik szekrény, mivel a kisebbik már kész állapotban volt az egyik sarokban. [Név]-nek nem igazán engedtek semmit, egyedül a képek feltételét. Ez kicsit zavarta ugyan a nőt, de férje aggódó tekintete azonnal megértette vele, hogy valóban azért nem enged neki sok mindent, mert retteg, hogy megsérül vagy a kicsivel lesz valami. Így hát nagyrészt csak ült, s figyelte a fiúk ügyködését. Jót mulatott, amikor az útmutató alapján is nehézkesen jöttek rá dolgokra, emiatt pedig párszor kapott morcos pillantásokat, de egyáltalán nem vette magára.

Eltelt pár óra, már majdnem teljesen be volt rendezve a kisfiú szobája, így a nő úgy döntött, hogy ideje volna megkérdezni a dolgot. Elhívta a két férfit a férje mellől, aki csak legyintve elengedte a két segédet, s csinosítgatta tovább a szobát. [Név] kihívta őket a kertbe a hintaágyra. Mindannyian beleültek, s lágyan ringatózni kezdtek. Össze kellett szednie a gondolatait, és össze kellett raknia a fejében teljesen, amit mondani akart. Pontosabban kérdezni.

- Valami baj van?- simított kedvesen Osamu a hátára, mire a nő felkapta a fejét, s mosolyogva nemet jelzett a fejével.

- Dehogy, csak.. öhm... Nagyon szeretünk titeket - kezdett végül bele.- Keiji fontos része volt Ko életének, bennem is nyomott hagyott. 'Samu, te pedig olyan jó ember vagy, képtelenség nem kedvelni téged. Szóval..- kezdett el a körmeivel babrálni- arra gondoltunk, Kotaro és én, hogy.. mivel nagy hatással vagytok az életünkre, fontos emberek lettetek, mit szólnátok ahhoz, ha [Fiú Neve] keresztszülei lennétek?- nézett végre rájuk. A két férfi teljesen lefagyott, majd mindketten mosolyogni kezdtek, Keiji még be is könnyezett.

- Biztosak vagytok abban, hogy ilyen keresztszülőket akartok? Nem hiányol majd egy keresztanyát?- kérdezte szipogva Akaashi.

- Ne hülyéskedj, tökéletesek vagytok a szerepre. Kotaro hozta fel az ötletet, nekem pedig semmi ellenvetésem nincs az üggyel kapcsolatban. Mi több, boldoggá tennétek vele. Eleinte Tetsurora gondoltam, bevallom őszintén, de megbeszéltem vele, és azt mondta, hogy majd a következőnek lesz ő, de akkor azt a helyet lestoppolja - kuncogott.- Ne érezzétek azt, hogy második döntés vagytok, elvégre én is félredobtam a legjobb barátom, hogy ti lehessetek a keresztapukák.

- Nagyon kedves, hogy gondoltatok ránk, köszönjük. Igazán megtisztelő - ölelte magához párját Osamu.- Én benne vagyok.

- Én is, örülnék neki, ha nem csak egy jó barátja volnék a családnak - szipogott a férfi.

- Hála égnek!- törölte meg a szemeit [Név], miközben szélesen mosolygott.- Aggódtam, hogy Keiji nemet mond majd, mivel miattam mentek szét Kotaroval, és féltem, hogy halványan haragszik rám, emiatt pedig nem akar a család tagja lenni - pityeredett el, de Akaashi megölelte, hogy komfortot biztosítson neki.

- Szó sincs ilyesmiről, ne aggódj. Lehet, hogy képben voltál, de ő amúgy is szakított volna velem. Az évek alatt rájöttem, hogy neked semmi komolyabb közöd nincs ahhoz, hogy mi szétmentünk. Bokuto-san már nem szeretett, esetleg egy kicsit tovább lettünk volna együtt, de semmiképp nem maradtunk volna együtt. Szóval ne aggódj, semmi ellenszenv nincs bennem, ha lenne, nem jöttem volna ide - mosolygott rá kedvesen, de az ő arca is maszatos volt már a könnyektől.- Örülök, hogy melletted kötött ki, komolyan mondom - szipogott.- Csodálatos ember vagy, nem lep meg, hogy elcsavartad a fejét. És nézd csak meg, ilyen komolyan gondolja veled - simított [Név] pocakjára.- Hogyan haragudhatnék rád?

- Édes Istenem, nem tudod mennyire megnyugodtam most, te szent ég - bőgte el magát [Név]. Ezúttal már ketten ölelték őt, elvégre Osamu is csatlakozott. A középiskola óta rágta a nő lelkét a bűntudat, hogy elvette Kotarot Keijitől, még ha nem is vallotta be, legbelül tudta, hogy ezért feszengett a fiú közelében, akárhányszor csak találoztak. Azonban így, hogy az egész rendeződött, úgy érezte, hogy vagy egy tonnányi súly lekerült a válláról.

- Hát itt meg mi folyik? Miért sírtok?- esett kétségbe Kotaro, ahogy kiment hozzájuk. Mindannyian könnyes szemekkel felnevettek, ez pedig csak jobban összezavarta a volt kapitányt.

- Nem utál Keiji.

- Keresztapák leszünk - mondták egyszerre hárman, mire Kotaro arcára egy meghatott mosoly ült ki.

- Akkor minden tisztázódott gondolom - cirógatta meg neje hátát, aki szipogva bólogatott.- Örülök, hogy sikerült. Illetve... üdv a családban srácok - vigyorgott vidáman a kér férfira.

=====

- A kurva életbe!- sikkantott fel [Név], amikor egy nap megvágta az ujját, paradicsom szeletelés közben. Már nagyon fáradt volt, fájt a háta, nem talált esténként kényelmes pozíciót, a szülés pedig már szinte az ajtajukon kopogtatott.

- Hogy beszélsz te?- hápogott Kotaro, majd kétoldalt megfogta a felesége hasát.- Nem hallottál semmit kispajtás, értve vagyok?- suttogta a fiának, majd felnézett a nőre, aki felvont szemöldökkel tartotta vissza a nevetést.- Mikre tanítod már most a gyereket?

- Úgysem érti még, majd ha idősebb lesz, kultúrálom magam, de jelenleg káromkodhatok.

- Ja, aztán az első szava a "bazdmeg" lesz, mi? A-aaaa, annak kell lennie, hogy "apa".

- És az "anya" szó már mellékes?

- Lehet az a második - vont vállat, hogy cukkolja kicsit kedvesét.

- Majd ha te hordod ki a másodikat - forgatta meg a szemeit [Név], miközben leöblítette a vért az ujjáról.

- Szóval lesz második is?- csúsztatta kezét szerelme derekára hátulról, ahogy a fülébe búgta.

- Ha hagyja a kisebbik, hogy nekifogjunk, simán lehet. Plusz Tetsunak elígértem a keresztapuságot - nevetett fel.

- Hmmm vissza kell majd rázkodnunk, nem? Sokat kell majd gyakorolnunk, szinte elfelejtettem, őt hogyan hoztuk össze - nyomott csókot a nyakára, mibe teljesen beleborzongott a nő.

- Azt hiszem, igazad van - remegett meg a hangja.- Olyan rég volt már..

- Majd párszor lepasszoljuk valamelyik nagyinak vagy a keresztapukhoz, aztán belelendülhetünk. Hm, mit szólsz?- puszilgatta ezúttal már a vállát.

- Nem is rossz ötlet - döntötte oldalra a fejét, Kotaro pedig értett a célzásból, így ismét a nyakát halmozta el csiklandós csókokkal.

- Örülök, hogy egyetértünk ebben is - mosolyodott el, lehunyt szemekkel.- A franba, hogy ilyen jó nő vagy!

- Na mi az, fickós lettél?- kuncogott [Név].

- Nem én tehetek róla, jó?- nyögött fel Kotaro.- Megyek, intézkedek.

- Inkább ülj le a kanapéra - mosolygott férjére a nő.

- Hát nem véletlen szerettem beléd!- csókolta meg hevesen.

×××××××××××××××××××××

El sem hiszem, hogy vége.... Nehéz szívvel mondom azt, hogy hivatalosan is befejeztem ezt a könyvet. Imádtam írni, minden egyes részt élveztem, kisebb terápia volt nekem ennek az írása, azt hiszem. Köszönöm szépen, hogy elolvastátok, millió hála a vote-okért és a kommentekért, köszönöm, hogy vártátok a folytatását a részeknek! Szerintem egy hónapig kb nem is nyitom még meg az új könyvet, ami egy Aizawa x Reader lesz majd, mivel nem volt ellenvetése senkinek (Anime oneshotos könyvemben tettem fel a kérdést, hogy megfelel-e az, vagy van esetleg bárki más, akivel olvasnának az emberek, de ha valakinek esetleg itt még van olyan karakter, akivel olvasna könyvet, szívesen fontolóra veszem). De ezt a könyvet meg kell gyászolnom, mert nagyon szívesen írtam volna még tovább, de nem akartam elhúzni, nagyjából ennyi részt terveztem amúgy is. Mindenféle támogatásért hálás vagyok nektek, remélem a következő könyvem is szeretni fogjátok, pusza! 💜💜💜💜💜