Ahogy azt a lány eltervezte, valóban elmentek vásárolni. Igaz, a testvérének nem volt túlságosan ínyére a vásárlás, pláne úgy, hogy az ő pénzéből volt a legtöbb dolog finanszírozva. De végül úgy döntött, hogy megéri mindez, ha a húgán láthatja azt a hatalmas mosolyt, amivel a csizmára nézett. Aznap késő délutánig járták a várost, egy alkalommal a fiú iskolatársaiba is belebotlottak, de nem tartott sokáig a beszélgetés; bemutatkoztak a srácok [Név]-nek/nak, rákérdeztek, hogy telt a szünetük és már búcsúzkodtak is.

A másnap reggel azonban koránt sem ment túl jól. [Név] alig bírt aludni a sok stressztől és a gondolattól, hogy teljesen új környezetben kell túlélnie, egy csomó vadidegen ember közt, akikkel valamilyen szinten jóban kell majd lennie, ha nem akarja, hogy kiközösítsék. Mindennek az lett a vége, hogy az ébresztője előtt másfél órával már vasalta a frissen kapott, Nekoma egyenruháját, amit utána magára öltött és nekiállt ténylegesen készülődni. Pont akkor lett kész mindennel, amikor ébrednie kellett volna, így ujjaival malmozva ült az ágyán, maga elé meredve és agyalva azon, hogy hogyan is alakulhat az első napja az iskolában.

Tora a nyakkendőjét igazgatva saját mágán, -mely valahogy egyáltalán, és semmilyen módon nem volt hajlandó normális formát ölteni, helyette csak tekergett össze vissza mint valami kígyó, és olyan szoros csomókat kötött magára, hogy a hajókötelek is elirigylik- halad kishúga szobája felé. Zoknis lába koptatta a régi padlószőnyeget, s a nagy sietségben, majdnem levert egy vázát a folyosó menti komódról, de sikeresen megmentette az amúgy eléggé ocsmány porcelán darabot, melyet még édesanyja nővére vett a házaspárnak nászajándékként. A kopogással mit sem törődve nyitott be a lány szobájába, még mindig a fránya nyakbaakasztóssal szenvedve, és akkor ne is említsük, hogy saját kis vackának káoszfödte területén még szét hevert minden holmija, s iskolatáska üreseb tátongva szemezett a csilláron lévő zoknival.

A lány fejét a nyíló ajtóhoz kapta, mikor belépett testvére a szobájába, ezzel kirántva az egyre sötétedő gondolataiból. A látvány, amit az új másodéves fiú nyújtott, miközben szenvedett nyakkendőjével, mosolygásra késztette. A vörös kultúrmadzagot sosem bírta rendesen megkötni, hiába kellett napi szinten hordania, így az esetek nagy részében ő igazította meg neki, néha pedig valamelyik szülőjük. Az ágyon törökülésbe vágta magát és az idősebbik felé fordult.

- Segítsek?

- Megköszönném.- nézett segélykérőn a lányra, aki kuncogva felkelt az ágyáról, amely mozgása közben néha megkennyent. Nem azért, mert a lány súlyos lett volna, csak már régi volt a matraca, s így folyamatosan hangokat adott ki, szinte minden mozdulatra. A lány bátyja előtt megállt, és csendesen elkezdte igazgatni, megkötni Tora nyakában lógó kendőt. Ujjai remegését kordában tudta tartani, mivel végre valami lefoglalta őt, így amíg azt tette, amire megkérték, semmi jelét nem mutatta a félelemnek és idegességnek, ami miatt hasa görcsben állt. És....? Izgulsz?

- Egész éjjel alig aludtam valamit, majd' szétvet az ideg..- nevetett fel kínosan.- Voila, kész is van.- simította végig a fiú nyakkendőjét, hogy kisimítsa azt.

- Ah, köszi [Név]!- vetett egy hálás pillantást a másikra.- De ne aggódj, maximum az egész röpicsapat körülötted legyeskedik.

- Miért legyeskednének körülöttem?- illetődött meg. Még sosem esett meg a lánnyal, hogy több fiú foglalkozott volna vele, és még csak elképzeni sem bírta, milyen lehet, ha ez megtörténik. Shinot mindig körbe vették a srácok, de ő volt az, akivel sosem foglalkoztak a hímnemű egyedek, még baráti szándékokkal sem.

- Azért, mert vannak fogyatékos picsák, és idétlen faszok a suliban, én meg nem szeretném, ha bármelyik is kipécézné magának a húgomat.- [Név] hálás mosollyal ült le az ágyára vissza, miközben a bátyját nézte.

- De azért ugye nem leszek teher? Mármint... Nem csak neked, hanem a csapatnak. Ők nem ismernek engem, mégis megvédenének ezektől a diákoktól?

- Nézd, a csapat úgy működik, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Bárki másért megtennék.

- És ha nem fognak kedvelni? Jó, oké, tegnap találkoztunk Kuroo-sannal és Kenma-sannal, akik kedvesek voltak, de... A többiek?- kezdte el rágcsálni a szája szélét idegességében. Sosem akart teher lenni mások számára, és tartott attól, hogy valaki a csapatból kényszernek veszi ezt az egész "vigyázzunk a fiatalabb Yamamoto porontyra" dolgot.

- Hidd el, imádni fognak.- kedvesen rámosolygott miközben leült mellé az ágyra.- Főleg Yaku-san, valószínűleg ő lesz a második anyád.- a húga, fejét a bátyja vállának döntötte és felkuncogott.

- De jó lesz nekem. De akkor tényleg nem gond, hogy persztrálniuk kell?- nézett fel rá, állát a fiú széles vállára támasztva.

- Dehogy. Olyan lesz... Mintha mindenkinek a húga lennél.

- Akkor ők is napi szinten az agyamra fognak menni majd?- bökte meg piszkálódva testvére hasát, egy széles mosoly kíséretében. Nem tudott ellene tenni, az idősebbik szavai megnyugtatták, s tényleg azt éreztették vele, hogy jobb helye lesz a Nekomában.

- Valószínűleg igen.- húzta el száját és felnevetett.

- Remek éveknek nézek akkor elébe.- nevetett fel testvérével együtt.- Indulni mikor akarunk amúgy?

- Oh, hogy, az a....!- felkiáltva pattant fel a matracról.- Még be se pakoltam!

- Nem is te lennél..- feküdt el a matracon.- Örülj annak, hogy gondoltam rád is, meg Aka-chanra is, aztán nektek is csomagoltam kaját, amikor nem bírtam aludni.

- Imádlak!- megbökve a lány fejét fogta magát és kiiszkolt a szobából, hogy mindenét jól belehányhassa a hátizsákjába, és még legyen ideje reggelizni.

- Én is téged!- kiáltott utána nevetve. Néhány perccel később már táskával vállán ment ki a konyhába, ahol hatalmas volt a sürgés-forgás; az apjuk a kocsikulcsot kereste, édesanyjuk épp telefonon veszekedett egyik alkalmazottjával, miközben fel s alá járkált, magassarkújával hangosan kopogva a padlón, a legkisebbik Yamamoto pedig a megérkezett barátnőjével beszélgetett és nevetgélt. [Név] köszönt mindenkinek, húga barátnőjének külön is, és már ment is felvenni a cipőjét.

- Még élek!- mint valamiféle tank, úgy száguldott le a lépcsőn, közben végig trappolva akárcsak egy elefánt -megjegyzem jó nagy indiai elefánt- s egy egyszerű "reggelt halandók" kiáltással rohant középső testvére mellé, hogy magára rángathassa iskolai egyen cipőjét.

- Ennyire csak nem lehetünk késésben.- röhögött testvérén, miközben a haját igazgatta az előszobai tükörben.

- Hét negyvenöt van.- kivéve zsebéből a a telefonját tartotta a lány arca elé, aminek kijelzőjén jól látszott a védő képernyőt díszítő óra. A lány majdnem félrenyelt, ahogy meghallotta, illetve meglátta az időt. Hiába kezdődött az évnyitó kilenckor, fél órával minimum hamarabb illett bent lenni már.- Kurva gyorsan induljunk meg akkor! Sziasztok!- kiáltotta a család többi tagjának és már sietett is ki a házból.

- Császtok!- Taketora egy gyorsat intve kapta fel hátizsákját, s a kulcsait lóbálva kezében futott a húga után, aki már a kapu zárjánál ügyködött -természetesen a kulcsai nélkül. [Név] pedig már lassan azon volt, hogy átmászik a kapujukon, mintsem visszamenne a házba a kulcsaiért, ami igazából inkább volt egy nagy gubanc dísz, mintsem kulcscsomó.

- Nii-chan, siess már azzal a szarral!- toporgott türelmetlenül és idegesen a vaskapu előtt. Nem akart elkésni már az első napon, szóval nagy gombóc volt a torkában így, hogy tisztában volt az idővel.

- Csinálom már!- idegesen erőszakolta be a vasat a kis lyukba és minimális rángatás mellett sikerült is megragadnia a kilincset majd kivágta a kaput, ezzel kiszakítva néhány borostyánt a helyéről. A lány pedig ahogy szabad volt az út, szinte fellökve fivérét, már rohant is az iskola felé. Szerencséje volt, hogy az időjárás kedvezett neki abban az aprócska kis szoknyában, ugyanis általában áprilisban nem szokott olyan kellemes idő lenni, mint amilyen az nap volt. A szél néha belekapott a tincseibe, gyors táncba hívva a fényes fürtjeit, néha arcába csapva őket, amitől a lány arca gyöngye piros színt vett fel az idegességtől.

[Név] és bátyja sprintelve rohantak, lelküket is kiköpve az iskolájuk felé, hisz egyikük sem szeretett volna szidást kapni az első napján. Pláne a fiatalabbik Yamamoto, aki rettegett attól, hogy rossz benyomást fog kelteni a legelső iskolás napján a számára új tanárok, illetve diákok előtt. De nagy szerencséjükre még beértek a vaskapun a kezdés előtt, -mondjuk izzadtan, kipirultan és lihegve- bár jó kevesen múlt, hogy késsenek pár percet. A lányt gyorsan rendbeszedte fivére, ahogy Torát is kishúga. Nagy levegőt vett a lány, s megfogta bátyja meleg kezeit, valami biztonságot keresve.

Végülis nem volt túl érdekfeszítő a nyitóbeszéd, ahogy az osztályteremben elhangzott üdvözlés sem, [Név] számára. A lány majdnem elaludt, annyira unta az egészet, hogy nem is értette, miért pont emiatt a nap miatt volt annyira izgatott. [Név] és Shino végül nem egy osztályba lettek beosztva, ami a lányt egy kicsit megviselte, pláne mikor barátnője az iskola előtt, köszönés nélkül ment el legújabb barátaival valamerre. A barna hajúban feszítő érzés kerekedett felül mellkasában, torkában gombóc volt; lecserélve érezte magát. Könnyeit visszanyelve kapkodta fejét bátyja után, reménykedve abban, hogy legalább ő vele megy majd haza, miközben átbeszélik kinek milyen volt a napja.

Tora iskolatáskája pántját rángatva a vállán szelte a folyosókat, szemeivel keresve egy bizonyos valakit. Kissé szomorú volt, hiszen nem akarta magára hagyni a kishúgát, de a röpicsapat megbeszélte, hogy az újra találkozás ünnepére elmennek valahová a városban, csupán a kapitány nem tartott velük valamilyen magánügy miatt amiről nem igen akart beszélni ezért inkább nem is faggatták, de még a kis pudingfejű is belement, hogy elmegy, elsősorban azért, mert Yaku végig velük lesz, másodszor meg útba esik nekik egy videójáték bolt amibe nagyon szeretett volna benézni, szóval kénytelen-kelletlen rábólintott a programra. Tora pedig ki nem hagyta volna, ahogy az új elsősök a Nekoma anyamacskájának és a gamer agyára mennek, szóval ő is írt a szüleinek, hogy nem megy azonnal haza iskola után. Persze, nem volt büszke rá, hogy meg kellett szegnie a szavát, de abban is biztos volt, hogy a testvére csak nem téved el azon a borzalmasan rövid szakaszon a házuk felé, s hacsak nem csapódik be egy utasszállító, vagy meteorit az égből, az utca kellős közepébe, nem igazán látta okát annak, hogy túlféltse a lányt. Hiszen... Nem lesz mindig mellette, nemsoká érett nő lesz, akármennyire nem örült ennek, és talán eljön az a nap is, amikor egy templomban kell állnia mellette a tanújaként, habár biztos megfenyegette volna előtte a hapsit, hogy nagyon figyeljen a háta mögé. Végül aztán megrázva a fejét kiverte belőle a sok gyermekként egymást kergető gondolatot, és lelépett az iskola előudvarához tartozó lépcsőről.

A fiatalabbik Yamamoton kezdett egyre inkább eluralkodni a pánik, de mikor meglátta az összetéveszthetetlen hajkoronát, ajkaira széles mosoly kúszott.

- Nii-san! kiáltotta boldogan és integetni kezdett felé. Mikor azonban meglátta a mögötte baktató srácokat, akikkel röhögcsélt, lassan visszaengedte karját maga mellé, s táskája pántjába mart lakkozott körmeivel.Taketora ajkaira kedves, mégis szomorkás mosolyt húzott, ami így inkább lett egy ártalmatlan fájdalmas grimasz, ahogy intve egyet a barátainak, hogy várják meg, megközelítette kistestvérét, és egész lassan megállt előtte. Kis dolog, mégis hevesen dobogott a szíve, húga lehetséges reakcióitól.

- Szia Imouto-chan.- a lány mosolyogva fogadta bátyját, arcának mimikája mégis kicsit megijesztette. De mindettől függetlenül átölelte testvérét.

- Szia, mehetünk haza?- arcán kérlelő, ártatlan, talán kissé elesett mosoly ült, ahogy felnézett a fiúra.

- Nos igazából...- a kisebbik ajkairól lefagyott a mosoly, ahogy meghallotta, mit is mondott a fiú.

- Programod van?

- Megbeszéltük a csapattal, hogy elmennénk a városba... Megünnepelni az újra találkozást...

- Rendben, megértem.- bólintott, próbálva nem mutatni csalódottságát.- Gondolom nem mehetnék veletek, elvégre nem vagyok a csapat tagja, meg amúgy is pofátlanság lenne..- vakarta tarkóját kínosan.

- Nagyon haragszol..?- lehajtott fejjel szuggerálta a cipője orrát.

- Dehogy!- túrta ujjait testvére hajába és megsimogatta fejét.- Majd... Majd otthon találkozunk. Nem vagy köteles mindig velem lenned, nem is akarok teher lenni. Menj, érezd jól magad.- mosolygott rá.

- Biztos? Mert.....

- Persze, biztos. Nem vagy a testőröm, vagy bármi. Kijár a szórakozás neked is.

- Köszönöm [becenév amit nem szeretsz]-chan.- elmosolyodva felemelte kezét, majd összeborzolta kishúga haját, aki felkuncogva sóhajtott egyet.

- Jó szórakozást Nii-chan, én haza bóklászok akkor, üdvözlöm a csapatot!- indult el, miközben mosolyogva integetett.

- Én köszönöm.- elmosolyodva intett még egy utolsót lánynak, aztán egy darabig figyelte a távolodó alakját, s végül ő is visszafordult a röpicsapat tagjaihoz, hogy békében végig nézhesse Yaku szapulását.

[Név] körmeivel babrálva sétálgatott haza, teljesen a gondolataiba mélyedve, melyek nagyrészt Shino felé kalandoztak, ugyanis nagyon bántotta, hogy alig beszéltek pár szót és nem is említette, hogy nem együtt mennek haza, holott úgy lett megbeszélve. Olyannyira emésztette a gondolat, hogy már szinte semmit nem észlelt a kinti világból, csak ment amerre a lábai vitték.

Kuroo unottan ácsorgott a járda szélén egy villanypóznának dőlve. A füle bedugva, maximum hangerőn bömböltette az Arctic Monkeyst, közben valamit nagyon elmélyülten irogatott a telefonjába. Iskolás egyneruhájának kabátja gombolatlanul, és hanyagan lógottba fiúról, valamint nyakkendője is csak rá volt téve a nyakára, valószínűleg az volt az első dolga iskola után, hogy kibontsa. Macskaszerű íriszei fel le futkostak készüléke képernyőjén, fekete haja, pedig szokásosan fésületlenül omlottak szemei elé, s a lemenő félben lévő nap, egy egy sugara aranyként csillant az ében szálakon. Igazából fogalma sem volt mire vár a gyalogos átkelő szélén, de inkább nem is firtatta, hiszen mindenhol szívesebben volt mint a saját házában.

A lány észre sem vette Tetsurot a zebránál, ahogy azt sem, hogy a jól ismert jelzőlámpa zöldről pirosra váltott, egyszerűen csak nemes egyszerűséggel tovább sétált, lelépve az induló kocsik elé. Kuroo viszont éppen csak felnézett a telefonjából, de jól tette, hiszen a zebránál várakozó ferrari sofőrje egy perc alatt lépett a gázra, és szándékában állt legalább százhússzal elindulni rögvest, s a cigarettázó volán mögött ülő, egyben telefonozó és magát sminkelő hölgy, észre sem vette az autója orra előtt elszambázó lányt. Kuroo szitkozódva dobta le a táskáját, és olyan erővel rántotta kis fülesét a hallójáratából, hogy az már rendesen fájt neki, de nem igen zavarta. Tombolt a vére, égett benne a tettvágy, így a kocsi indulásával egyidőben vetődött. Ez olyan mint a röpi. A lány a labda, és neki fogadnia kell, mielőtt földet ér, habár ha most elkésik valószínűleg a föld alá fog érni. Nem igazán érdekelte ki ez, kinek a fia borja, egyszerűen nekirohant, és olyan erővel csapódott a lány kis testének, hogy mind a ketten elvágódtak, egyenesen az utca másik oldalának felőli betonján, s egész hangosan csapódtak is amint földet értek, valamint gurultak egy sort mígnem egy magnóliabokor megállította őket a mozgásban.

[Név] a hirtelen csapódástól, amit mind a betontól, mind a neki csapódó testtől érte, fájtak a porcikái, szemeit rögvest becsukta, csak egy apró sikkantás csúszott ki a száján, mikor a fiú neki vetette magát. Mikor a földre értek, fájdalmasan felnyögött.

- Mi a--? ahogy szemeit kinyitotta, s végre mert levegőt is venni, egy mellkassal találta szembe magát, s orrát megcsapta az ismerős pézsma illat, de nem tudta hirtelenjében kihez kötni a jellegzetes illatot. A fiú kissé összébb húzva magát szorította magához a kis testet, közben igyekezve nem beverni a fejét, vagy eltörni valamelyik végtagját. S habár a becsapódástól csak egy elfojtott nyögés szakadt fel a torkából, azért rendesen beverte az oldalát, a lánnyal azonban forgott a világ, ahogy fel akart ülni, így nem is bírt felkászálódni, visszaesett a karokba. Tetsuro lassan kinyitva a szemét, nézett körbe, s az egyetlen dolog amit hamar észrevett az a barna tincsek sokasága volt, melyek az arcába estek. A haj tulajdonosa kitúrta szeme elől a megnőtt tincseit és így találkozott tekintete az arany íriszekkel rendelkező fiúval.- Kuroo-san..?- lepődött meg. Nem számított arra, hogy majd pont ő fog rávetődni egy gyalogos átkelőnél.

- [Név]....?- teljesen lesokkolt állapotban meredt a lány [szemszín másik neve/szinonimája] íriszeibe.- Te meg mit...? Majdnem elütöttek!

- Piros lett volna a lámpa?- kerekedtek el a szemei.- Mi lett volna, ha téged ütnek el? Normális vagy? Bajod is lehetett volna senpai!

- Te meg alulról szagolnád az ibolyát.- halkan nyögve tolta odébb az elsőévest, aki törökülésbe feltolta magát, amíg az immáron végzős fiú a tarkóját masszírozta és a fejét dörzsölgetve lassan felült.

- Köszönöm..- nyüszítette szinte, mint egy megvert kutya, ugyanis ahogy hozzáért feje hátsó feléhez, a fájdalom belenyilalt. A fiú felsóhajtva túrt fekete tincseibe, majd oldalra pillantott, ahol is tekintete megakadt az út másik felén hagyott holmijain.

- Jól vagy?

- Persze, kutya bajom, majd elmúlik.- legyintett.- Te?

- Úgy ahogy...

- Sajnálom, hogy miattam megütötted magad..- tápászkodott fel, s leporolta magát mindenütt, s kezét a fiú felé tartotta.- Sietsz? Mert ha nem, meghívlak valamire, hálám jeléül.- mosolygott rá kedvesen.

- Komolyan?- szemei élesen csillantak fel, ahogy meghallotta az ajánlatot. Ami azt jelentette, hogy legalább két órát nyert magának pluszba, amíg nem kell hazaérnie.

- Persze.- biccentett.

- Nos... Akkor nagyon szépen köszöni a hős lovagod.- elvigyorodva fogta meg a lány apró mancsát, s lassan feltápászkodott, így a kisebb felé tornyosulva, aki nyakát szinte kitörve nézett fel a colosra, nagyot nyelve a gondolatra, hogy milyen kis apró is ő hozzá képest.

- Remek!- mosolyodott el végül.- Van olyan hely, ahol szeretsz sütizni vagy rám van bízva hova vezetem a lovagom?

- Rád bízom.- kedvesen elmosolyodva pillantott le a felfelé tekintgetőre, és egy percig elgondolkodott rajta, hogy Tora húga milyen szép is. A lány azonban lejjebb pillantott a fiú széles vállaira és csak akkor vette észre, hogy nincs rajta a táskája, így tekintetét az út túloldalára vezette.

- Hmm akkor megyünk valamerre arra, ne kelljen feleslegesen visszamenni a táskáért. Jó?- nézett vissza rá kedves, szelíd mosollyal.

- Oh.... Tényleg.- most jutott vissza az agya a tényhez, hogy a cuccai a másik oldalon fekszenek a fűben.- Persze, menjünk amerre akarsz. Chibi-chan~

Nevetve megcsapta fiú karját a becenév miatt, de már nyomta is meg az oszlopra felszerelt, sárga kis gombot, hogy szeretnének átjutni, s magára rángatta kissé poros, saját táskáját, ami addig a földön hevert.

- Ugyan, ugyan Chibi, a lovagod csak a fehér lovát akarja visszakapni.

- Vissza is kapja azt a lovat.- nyújtózkodott, majd ahogy zöldre váltott a zebra, vidáman átszökdécselt. A térde ugyan kicsit fájt, de mivel élvezte a társaságot, így nem törődött vele, csak jól érezte magát és törekedett arra, hogy ne izguljon azon, hogy először lesz kettesben egy fiúval, még ha csak baráti szemmel nézett is rá. Tetsuro felkacagva rázta meg a fejét, ahogy a lány nyomába szegődve tekintett szét minden irányba, nehogy ezúttal tényleg elgázolják őket.

- Vigyázz, a végén a Julio vet véget az életednek.

- Nem, ha a lovagom megvéd!- vigyorgott rá a túloldalt, s a táskáját felvéve a földről kicsit megcsapkodta, hogy a por kijöjjön a szövetből, majd a fiú felé nyújtotta.

- Szegény táskám, mit vétett ellened, hogy elverted? Mintha csak a gestapo lennél.- azért vigyorogva kinyújtotta kezét, és egy laza mozdulattal átvetette vállán a tatyót.

- Ha legközelebb porosan akarod visszakapni, előtte szólj, akkor nem verem meg a táskád.- nevetett fel vidáman. Igazából ő maga sem értette, hogy hogyan lehetett annyira fesztelen a fiú közelében, elvégre nyilvánvaló volt számára, hogy Tetsuro milliószor jobban néz ki mint ő, ezt kár lett volna tagadni. Azonban előtte, mikor Shinoval volt, az ő fiú barátaival beszélgetett, mindig feszengett és zavart volt. Nem tudta, hogy esetleg a lány jelenléte okozta-e neki leginkább a rágörcsölést az ilyen helyzetekben, de mindenképp örült annak, hogy a fekete hajú villanypózna mellett nem érezte azt a kellemetlen, belső feszítő érzést, amely mindig azt suttogta neki "nem rád kíváncsiak, fogd be!"

- Csak azt mondom, hogy nem kéne így elgyepálni szegényt.- a fejét rázva nevetett fel megint, közben próbálva nem arra figyelni, hogy a nap narancs fénye, milyen szép arany árnyalatban csillan meg a lány haján, s onnan tovább táncolva mily gyönyörű árnyalatokban pompáztatja annak [szemszín] íriszeit.

- Rendben, rendben.- kuncogott a lány és a táskához hajolt.- Sajnálom táska-sama!- hajolt meg játékosan, majd visszafojtott nevetéssel nézett fel a fiúra, aki feje magasságába emelte a táskát, és nevetségesen elvékonyított hangon rázogatta, hogy úgy tűnjön, mintha beszélne.

- Hát nem tudom meg tudok e bocsátani egy ilyen után..- A lány nagyot nyelt, hogy ne nevesse el magát a fiú reakcióján, de felegyenesedett és megsimogatta a táskát.

- Akármit megteszek őméltóságának, hogy megbocsátja szörnyű tettem!

- Akkor ajánlom húzz bele, a nyomomba se érhetsz, én vagyok a legtáskább táska.

- Hmm nem tudok sok mindent felajánlani önnek, Nagy Táska-sama, de biztosíthatok magának egy fejedelmi, extra óvatos mosást a birodalmamban

- Azt hiszem megegyezhetünk..- a végén már nem bírta ki, muszáj volt felnevetnie, és félig össze is görnyedt, ahogy a hasához szorította az említett tárgyat. Ahogy pedig a fiúból kitört a nevetés, úgy a lányt is rázta a röhögés. Jól esett neki az unalmas és rossz napja után az a kis móka és vidámság, amit Tetsu csempészett a napjába. Igazándiból eszébe sem jutott olyan eset, hogy nem a bátyjával szórakozott volna ilyen jól, hanem valaki mással. Ez a tudat pedig megnyugtatta a lelkét.

- Te jó ég... sipította vékony hangon, levegő után kapkodva, ahogy térdre rogyva nevetett, s kicsordulni készülő könnyeit törölte ki szemeiből.

- Baszki nem bírom!- egyre hangosabban nevetve görnyedt össze jobban, közben vörös arccal a sok nevetéstől.

- Én se..!- nyüszítette nevetve, hajába beletúrva, mert ahogy görnyedt előre, a rakoncátlan, barna tincsei arcába hulltak, ami viszont csiklandozta a lány orrát, így eltűrte az útból. Könnyei potyogtak a nevetéstől, hasa pedig már fájt tőle, de nem bírta abbahagyni.

- Chibi-chahn, meg neh halhj.- alig bírta kinyögni a szavakat, annyira rázta a testét a jókedv.

- Énh próbálkozohm!- temette kezeibe vöröslő arcát nevetve és egy apró, aranyosat horkantott nevetés közben, amitől csak jobban rájött a kacaghatnék. Tetsu már fél térdre volt ereszkedve, amikor a fülébe jutott a lány édes kis hangja, melyet kiadott magából, s azonnal elhalt a nevetése, ő pedig értetlen leste maga előtt a zöld füvet, próbálva rájönni, hogy miért pirult el. A lány észre sem vette, hogy már csak egymaga nevet, de szép lassan abba tudta hagyni.- Jézusom, kialakult a hasizmom..- simított pocakjára nagyot levegőket véve így, hogy végre rendesen oxigénhez jutott, majd tekintetét a fiúra vezette és szélesen rámosolygott.

- Nekem meg meghalt...- megrázva a fejét felemelte, azt és a lányra vigyorgott.

- Awww szegény Kuroo-san!- nyújtotta ki nyelvét rá, s szép lassan felkelt a földről.- Mehetünk akkor?- mosolygott a fiúra izgatottan. Már alig várta, hogy lehessen egy jó barátja Shinon kívül is, aki nem tesz negatív megjegyzéseket a viselkedésére, kinézetére, csak eltöltenek egy kis kellemes időt együtt.

- Vezessen Chibi-sama.

- Szupi!- mosolygott és már el is indult az egyik kedvenc, közel béli cukrászda és kávézó felé. Régebben rengeteget jártak oda a testvéreivel, amolyan törzshelyük lett a hétvégére, így nem csoda, hogy az jutott először eszébe a lánynak. A járdán belül sétált, ugyanis a fiú betessékelte, mert az illem megköveteli, hogy a fiú menjen kívül, habár ez cseppet sem zavarta. A fiúhoz közel sétált, próbálva gyorsan lépkedni rövid lábaival, hogy a fekete hajúnak ne kelljen csigatempóban sétálnia mellette.