A tavaszi szünet teli izgalommal telt. A Yamamoto családban az élet meg sem állt, mindig volt valami program beszervezve, ami nagyrészt vásárlás volt az új tanévre nézve. Ezer meg egy boltot bejártak, hogy mindent beszerezhessenek, amit a gyerekek a fejükbe vettek. Milyen füzetekkel, ceruzákkal, hegyezőkkel, radírokkal, tollakal, tolltartóval és egyéb iskolai dolgokkal akarták kezdeni a legújabb tanévet; legalábbis a két lányra volt ez inkább igaz, ugyanis Taketorát nem igazán érdekelte ez a dolog, neki jó volt a legszimplább füzet is, az ütött-kopott tolltartója és táskája, a tavalyi írószerei is, de tekintve, hogy szeretett a húgaival lenni, mindig velük tartott.

A szünet utolsó napján viszont [Név] szorongása a tetőfokára hágott, teljesen bepánikolt a családi reggeli közben, mikor édesanyja arról kérdezte, hogy milyen érzés, hogy bekerült felső középbe. Viszonylag ritkák voltak a pánikrohamai, de olyannyira, hogy azelőtt fél évvel volt csak a legutóbbi. Akane sose szeretett ilyenkor nővére közelében lenni, ijesztőnek találta a lányt, ahogy levegőért kapkodott. Így hát ekkor is inkább kisietett a szobából, miközben a szülei fejvesztve kerestek zacskót a lányuknak, aki könnyes szemekkel kapaszkodott bátyja karjába.

A fiú rémülten pattant fel az étkezőasztal mellől, valósággal kivágva a széket maga mögül, s míg szülei matatva keresgették a zacskót addig ő minél finomabban, és óvatosabban igyekezett húga dereka alá nyúlni, s gyorsan elfektette a hideg parketta fáján, az oldalára borítva s kétségbeesett egész teáscsészealj nagyságúra nyílt szemekkel, kocsonyákat megszégyenítően remegve próbált lehetetlenségekről beszélni testvérének ezzel is nyugtatva, de úgy látszott, hogy a repülő tengeralattjáró mellé társuló nyugtatás hatástalannak minősül, mivel [Név] arca csak fehéredett.

Miközben a szülőpár egymást marrta, mert sehol egy zacskót nem találtak, amely a lányuknak jó lett volna, [Név] könnyei megállíthatatlanul potyogtak a parkettára. Egész testében remegett, bátyja szavai alig értek el a füléhez, csak a vér hangos lüktetését hallotta. Úgy érezte, menten kihányja azt a kevéske kis ételt is, amit a napokban bejuttatott a szervezetébe, mellkasa mintha ki akart volna szakadni a helyéről. Az egyetlen kellemesnek mondható dolog, ami miatt tartotta magát annyira, hogy ne ájuljon el, az a testvére meleg kezei voltak, amikkel simogatta egyre jobban leizzadt bőrét. A hang, amit kiadott, miközben kapkodta a levegőt, csöppet sem volt kellemes senki számára, önmagára nézve meg pláne nem, csak jobban megijesztette. [Szemszín] szemeit bátyja arcára vezette, s bár a könnyektől homályosan látott, leolvasta róla a pánikot, amit hiába próbált véka alá rejteni a fiú, kinek majd' szétszakadt a szíve, amint megpillantotta kishúga könnyáztatta, nyíló rózsák vörös mezejével borított arcát. Testvére [szemszín] szemeiben lévő régi csillogása most messze járt, olyan távoli helyeken, melyre nem ért el a kétségbeesés sötét csontos karja ami elűzte őket. [Szemszín másik neve] íriszeiben nem maradt más csak rémült kapaszkodás az utolsó sziklába mely megmaradt a tengeren, ami köré még fonhatta vékony, erőtlen karjait, hogy megtartsa magát a káosz tengerének zúgó hullámain. Meg volt ijedve, akár egy sebzett vad, futott volna, menekült volna, Tora látta. Mint amikor a gepárd leteríti az antilopot, s utoljára a szemébe néz, mielőtt elharapná prédája nyakát. Rémisztő egy látvány, s a hajkefére hajazó frizurájú fiú hátán minden egyes kis szőrszál katonásan vigyázba vágta magát. Fogalma sem volt mi történhetett a kishúgával, s ő is egyre jobban félt tőle: mi lesz ha nem tudja lenyugtatni?

- T-Tora.. - összesen ennyit bírt kinyögni a légszomja mellett a lány, ez is alig ment neki. Vékonyka hangja még magasabb oktávba szökött, mégis alig hallható, segélykérő suttogásként érte el testvére füleit.

- Végre! - kiáltott fel megkönnyebbülten az édesanyjuk, ahogy férje sietve a kezébe nyomott egy papírzacskót, amit az egyik szekrényük legalján talált meg. Sietve térdelt lánya mellé, szájához tette a zacskót, miközben hálásan pillantott legidősebb gyermekére. - Tudod szívem, 3 be, 5 ki...- mantrázni kezdte ezt a mondatot, hogy lánya minél jobban erre tudjon fókuszálni. Nehezen ment neki, rég nem gyűrt le ilyen hirtelen rátörő rohamot. Óráknak tűnt neki az a néhány perc, mire sikerült normálisan vennie a levegőt. Fáradtnak érezte magát, tehernek. A feje fájdalmasan csikart, egész testében remegett. Anyja magához szorította volna, de a lány helyette bátyja védelmet nyújtó karjaiba fúrta magát, miközben sírt. Nem is tagadhatta volna le, hogy Taketora volt az a személy a családjában, akinél a legnagyobb biztonságot találta meg.

Tora megkönnyebbülten lélegzett fel, s hallani vélte a szívére gyűlt fekete szorító massza placcsanását, ahogy egy kövé válva legördült leglégfontosságúbb szervéről, s nagyot toccsanva egyet bordáin tovább zuhant, hogy aztán szétolvadjon a gyomorsavban. Reszketve fonta karjait húga dereka köré, fejét a nyakába rejtve. Erősnek kellett maradnia, meg kellett védenie a lányt, s félt gyengének mutatkozni előtte, hisz ha a remény meginog, az emberek elvesztik a fejüket. Úgyhogy aznap életében már sokadjára, Tora elszánta, hogy megmarad sziklának a tengerben, hogy mindig ott lesz, támasztékként, őrangyalként, s még halála után is folytatja mígnem a lánynak követnie kelljen őt. Kezei fel le szántottak testvére hátán, s balját felemelvén óvatosan a másik barna fürtjeinek rengetegébe túrva simította meg a fejét.

A lány szép lassan megnyugodott, végre fellélegezhetett testvére karjaiban, de elengedni nem akarta. Hiába volt hideg a parketta, nem akart felkelni a földről, csak idősebb fivére óvó, erősen tartó karjaiban akart lenni. Szüksége volt arra, hogy biztonságban érezhesse magát, hogy legalább pár pillanatig elhihesse, "semmi baj nem történhet vele, amíg báttyja vigyáz rá. A szülők is kiengedhették a berekesztett levegőt, amit magukba fojtottak a nagy rémültségben. Ők maguk voltak talán azok, akik a legjobban utálták, hogy a középső gyermekük ilyen betegség áldozata lett. Régebben, mikor [Név] még kisebb volt, viszonylag megszokhatóak voltak számukra a kislány rohamai, hiába facsarodott össze akkor is a szívük a tehetetlen lányukat látva. Mostanság viszont, hogy a pánikrohamok száma igencsak megfogyatkozott, teljesen elszoktak attól, hogy igazából bármelyik pillanatban újra meg kell ezt tenniük a barna hajú lányért.

Akane lassan kibotorkált a rejtekhelyéről, s a testéreihez sétált.

- Jobban vagy, Nee-chan? guggolt le mellé. [Név] szipogva emelte fel mázsás súlyúnak vélt fejét, testvére mellkasáról, s könnyáztatta, meggyötört arcára kedves, megnyugtató mosolyt erőltetett, ahogy húgára nézett. Hiába remegtek még a kezei, felemelvén jobb mancsát, Akane arcára simította vékonyka ujjait.

- Persze, már minden rendben hangja még mindig hallgatag volt, de már bőven hangosabb ahhoz képest, ahogy percekkel ezelőtt a bátyjához szólt. Akane kihallotta hangjából a keserűséget és szomorúságot, amit leplezni próbált lánytestvére előtte. Utálta, ha a húga aggódott érte, ahogy azt is, ha ilyen állapotban kellett látnia, de nem tudott mit tenni, ha egyszer nem maradt tovább a helyén a húga, és le akarta ellenőrizni, hogy minden rendben van-e vele.- Egyetek nyugodtan tovább, én majd elleszek a szobámban..

- Ezt ugye nem gondolod komolyan?- Teljesen megrökönyödve tolta el Tora a középső testvérét magától, s vasmarokkal tartva vállait kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.- Mondd, hogy nem.

- Mit nem gondolok komolyan?- nézett a mogyoróbarna szempárba értetlenkedve a lány, miközben a könnyeit letörölte az arcáról. A többiek csak csendben figyelték a jelenetet, kíváncsiak voltak, hogy pontosan mire is célzott Taketora.

- Nem maradsz egyedül a szobádban, ahol isten tudja mi a faszt csinálsz egymagad. Egy ilyen után biztosan nem.

A lány halványan elmosolyodott testvére aggodalmán, lelke egy részét teljesen megmelengette, hogy a bátyja ennyire aggódott miatta.

- Akkor ha a kanapén várok? Utána elmehetnénk valahova, talán ha ma nem rágódok a holnapon, akkor könnyebb lesz.- Akane ha nagyon szerette volna, leállhatott volna akadékoskodni, hogy ő is menne velük, de neki alapvetően volt programja a barátaival, így nem kezdett bele abba, hogy őt ki akarná hagyni a nővére. A szülők csak mosolyogva leültek vissza enni. Boldogan összenéztek, s egyre gondoltak; a gyerekeik közt a testvériség a legfontosabb dolog és örültek annak, hogy ennyire közel álltak egymáshoz. Tora felsóhajtva vakarta meg a tarkóját húga szemébe nézve.

- Akkor megyek veled és eszel a kanapén, vagy tölcsérrel erőszakolom le a torkodon.

- Legyen.- halkan felkuncogott és elkezdett felkelni a padlóról, de még nem tért vissza minden ereje, így össze bicsaklott volna, ha testvére nem kapja el félúton. Az anyja már ugrott is, de mikor konstatálta, hogy a lány biztonságban van a nagyobbik fiával, aprót sóhajtva visszaült. Férje a keze után nyúlt, s kicsit megszorította a törékeny kezét, azt sugallva "nem lesz semmi baj". Az egyetlen dolog, amit egyikük sem sejtett, az viszont az volt, hogy [Név] nem csak amiatt esett majdnem vissza a padlóra, mert pánikrohama volt, hanem mert a folyamatos koplalás és a néhai hánytatás igencsak elvette az energiáját azalatt a fél év alatt, amióta elkezdte ezt, s fejébe vette, hogy lefogy.

- Gyere [becenév amit utálsz], tömjük meg a majmot.- a lány hónalja alá nyúlva húzta magához, hogy megtartsa mielőtt megint elesik.

- Naaa!- nevetett fel és gyengét csapott Tora mellkasára. Lassan elbotorkáltak a kanapéig, ahol a lány leült, lábait pedig a fa dohányzóasztalra polcolta. Még kicsit forgott vele a világ, de egyáltalán nem volt vészes, tudta jól, hogy hamarosan el fog múlni.

A legidősebb, miután megbizonyosodott róla, hogy a lány biztosan elhelyezkedett, visszarongyolt a konyhába és rápakolt egy tiszta tányérra hat kilót mindenből, majd Sonicot megszégyenítve iszkolt be a nappaliba s ledobva magát a kanapé puha anyagára testvére mellé, felé tartotta a porcelánt valamint a magával hozott kést és villát. A lány nagyot nyelt a hatalmas adag reggeli láttán, de nem mert ellenkezni testvérével, tekintve, hogy pontosan tudta: a fiú megtömné mint a pulykát, ahogy azt hálaadáskor szokás. Lassan vette el a fehér tányért és lassan elkezdett enni. Vegyes érzések dúltak benne; egyrészt iszonyatosan jól esett neki, hogy végre rendesen ehetett, olyan adagot, amilyet régebben, azonban tudta jól, hogy ez nem fér bele Shino szerint a diétába, szóval már azon gondolkodott, hogy hogyan adhatná ki magából az ételt minél hamarabb, ha nem akarja visszahízna azt a cirka 6 kilót, amit fél év alatt így lefaragott magáról.

- Úgy turkálsz a kajában mint bélféreg a kutyában, egyél már normálisan ember.- a lány felmorranva nézett szúrósan testvérére.

- Bocs... mormogta az orra alatt és bekapott egy nagyobb falatot.- Így jó őfelsége?- kérdezte teli szájjal.

- Tökéletes, szolga. Hajrá, egyél csak, ezt mindet neked hoztam.

- Szolga a faszod, seggfej!- mutatott be neki.

- [Név]!- szólt rá az étkező asztaltól az anyja.

- Bocsi, bocsi...- morcoskodott, mire Akane felnevetett a jeleneten. Örült, hogy visszatért minden a rendes kerékvágásba, szerette hallgatni, ahogy a két idősebbik testvére viccből marrta egymást.

- Honnan tudod, hogy nem....

- Erre inkább nem is válaszolok..- próbálta elnyomni a mosolyát, de aligha ment neki.

- Csak úgy nevess, hogy ne rám menjen a kajád.- halkan felkacagva helyezkedett el kényelmesebben a kanapén.

- Úgyse menne pont miattad pocsékba a kaja.- öltött rá nyelvet mosolyogva, gyerekes módon. Mindezek ellenére közel kúszott hozzá és nekidőlve eszegetett lassacskán tovább.

- Vigyázz [becenév amit nem szeretsz] Elkap a csiki bá'.- vigyorogva nyújtotta ki karját húga felé, azzal a céllal, hogy jól megcsikizi az állát.

- Ne merd!- nevetett fel és inkább a kanapé másik végébe száműzte magát önkényesen, hogy megóvja magát a csiklandozástól.

- Pedig elkap a csiklandós Miklós, és akkor biztos, hogy rábaszol.- már önfeledten nevetve húzta fel maga mellé lábait, s hozzányomva a lány combjához kezdte el tolni a szerencsétlent, istentudja hová, hisz az elmített a kanapé karfájának dőlve eszegetett.

- Idióta, le fogok esni!- nevetett, de késő volt. Még a tányérját sem bírta letenni biztonságos helyre, átfordult a karfán, az étel a padlóra, illetve rázuhant, a tányér pedig épphogy nem tört darabjaira. Egy pillanatig a lány csendben pislogott, feldolgozta az eseményeket, de pár másodperc elteltével már jóízűen nevetett. Tora azonban rémülten átmászva a kanapé másik oldalára kapaszkodott meg a karfában és nézett le a lányra, akin mint valami Picasso festmény ,úgy borult szét a reggelije, s mikor látta, hogy a leányzó biztonságban van, felsóhajtott majd rögtön ezután kitört belőle a nevetés, olyannyira, hogy a könnyeit kellett törölgetnie.- Te retardált seggfej, menj a faszba a csiklandós Miklósoddal!- dobta meg reggelijének kis darabjával a fiút, miközben már fájt a hasa a nevetéstől.

- Vagy te, kell neked leesni.- dobta vissza röhögve a kaja darabot mely' egészen a lány fejéig szállt, majd szépen beleakadt [Név] hajába.

- Nem estem volna ám le, ha nem rugdalózol, barom!- szedte ki a hajából a kaját röhögve, majd felült és leszedte magáról a többi finomságot, ami rajta landolt.- Nézd meg, oda a kaja...

- Anya nem rég mosott fel, szóval hajrá, edd meg a padlóról.- a lány azonnal sértetten felhorkant.

- Megvesztél? Nem vagyok én kutya, hogy padlóról egyek. Miattad kötött ki oda, edd meg te, ha annyira akarod.

- HŐŐŐ! A kutyák aranyosak! Ellentétben veled, te csak kicsi vagy.- gonoszul elvigyorodva tekintett le a húgára.

- HÉKA! Csak 10 centivel vagy magasabb nálam!- kelt fel fintorogva nézve rá, s még gyorsan leporolta magát.- Na, egyed!- bökött a földön szanaszét elszórt ételre.

- Majd ha fagy, törpicsek.

- Colos gecicsomag..- ugrott rá felnevetve

- Kislányom moderáld már magad!- kiabálta le a fejét a nő, de [Név] csak röhögve tömködte bátyja arcának az egyik bolyhos díszpárnájukat, miközben hasán ült.

- De ezt megérdemelte!

- Gecicsomag a jó büdös kurva segged, litvániai kertipék.- dühödten, persze csupán játékból megragadta a párnát és arcon legyintette vele a lányt.

- Fürödtem, nem büdös a seggem!- csapott vissza a párnájával a lány.- Te viszont izzadság szagú vagy, büdöske.- vigyorgott rá önelégülten.

- Beszél a polos!- nevetve kapott fel egy másik párnát, s ezúttal a lány hasára vágott vele.

- Kapd be!- nevetett fel a hasára fogva.- Rák egyen meg, drága bátyám!- nyalta meg a tenyerét és egy kisebb pofon kíséretében összenyálazta az arcát.

- Téged meg a leukémia, te vasaló ujjú szekrény! undorodva törölte az arcát.- Mi vagy te bulldog?

- Lehetnék, mert cukik.- ráncolta az orrát vigyorogva, majd hirtelen megtörve a csatát, szimplán megölelte és egy nagy puszit nyomott a testvére arcára.- Te vagy a legidiótább seggfej, de így, meg azzal a hülye hajaddal együtt szeretlek.

- Én is téged, keleti boszorka.- átfonva karjait a lány dereka körül a hajába puszilt.

- Vigyázz, a végén elátkozlak!- nevetett fel felszabadultan.- Nii-chan..?- kérdezte suttogva, hogy csak ő hallhassa.

- Hm?

- Ezt el ne merd mondani senkinek, de... Elképesztő hálás vagyok neked, és örülök, hogy a bátyám vagy...- fúrta fejét mosolyogva a nyakához mondandója végére. Annyi mindent fel tudott volna sorolni, ami miatt hálás volt az idősebb fiúnak, de úgy érezte, hogy ennyi is elég, tudja ő mire gondolt a kishúga.

- Hát halálos?- mű bánattal a hangjában szorította magához testvére fejét.

- Ja, abszolút. 2 nap múlva elpatkolok.- nevetett fel.

- Használhatom játékteremnek a szobád?

- Ki van zárva, vagy különben nem hagylak aludni és kísértenk foglak életed végéig.

- Jajj ne ó hatalmas [Név] ne átkozz ezekkel a szavakkal!

- Nincs más választásom, boszorkány vagyok, emlékszel?

- De akkor is, visszaadom a fekete csukád!

- Tudod mit, felejtsd el amit mondtam. Csak pillanatnyi elmezavar volt, semmi több...!- horkant fel sértetten és felkelt a kanapéról.

- Akkor nem kell a bakancsod...?- mély levegőt vett és morcosan fivérére nézett.

- De, kell a bakancs.

- Nos öhm, a szomszéd kutyának adtam amikor mérges voltam rád, szóval vagy széttépte, vagy elásta...

- Oké, tényleg hivatalosan visszavonom amit nemrég mondtam neked, seggfej! Az egyik kedvencem adtad oda neki? Megőrültél?- csattant fel idegesen.

- Haragudtam rád, mert megetted a pudingomat!

- De utána vettem neked újat!

- Azt sem én ettem meg!

- Leszarom, de neked vettem! Arról nem tehetek, hogy nem a te gyomrodban kötött ki.

- Ne szard le a pudingomat!

- Hát már nem is tudom, nem veszek neked többet!

- Dráma, valaki hozzon már popcornt!- kuncogott a legfiatalabb.

- Shhh, épp meg vagyok sértődve!

- És akkor is meg leszel sértődve ha kapsz egy új bakancsot...?

- ..... Talán nem..- motyogta összefont karokkal mellei előtt, de az istenért sem nézett volna a bátyjára. Le bírta volna olvasni az arcáról, hogy megenyhült, azt pedig nem kockáztatta meg.

- Naaaaaaaa, [Név]-channnn.

- Majd meglátjuk mennyire haragszom még rád, mikor kézhez kapom a gyönyörű új bakancsom.- azzal elindult a konyhába, még egy pillantást sem vetve testvérére.

- Sokba fog még ez nekem fájni...- nyöszörögve vágódott el a kanapén. Halkan felkuncogott, de próbált nem annyira hangos lenni, hogy azt Tora meghallja.

- Takarítsd amúgy össze a kaját a padlóról, Miklóskám.

- De én nem is-

- Dede. Én addig megyek átöltözni, aztán mehetünk vásárolni.- intett vigyorogva és már ment is a szobájába.

A ház előnye -vagy jelen esetben hátránya- volt az, hogy 3 fürdővel is rendelkezett. Ebből egy volt közös, a maradék kettő pedig [Név] és Taketora szobájában voltak, amik csak a szobájukból voltak megközelíthetőek, így hát a két idősebbiknek saját fürdője lehetett. [Név] kulcsra zárta szobája ajtaját és már ment is a fürdőszobába a wc kagyló felé görnyedni a fogkeféjével, hogy kiadja magából a reggelit, ami még a hasába ment, nem a padlóra. A gyomorsav végigmarrta a torkát, kellemetlen szájízt hagyva maga után, amit [Név] ugyan gyűlölt, de úgy gondolta, hogy megéri ennyit szenvednie ezzel a módszerrel.