Már két napja folyamatosan beszélgetett üzenetben Bokuto és [Név], ami kezdte egyre jobban zavarni a fiú barátját. Hiába mondta az idősebbik, hogy ne aggódjon már ennyit feleslegesen, a másodévest akkor is frusztrálta a helyzet. Elvégre ha már összeülnek romantikázni, elvárható, hogy ne a telefonját bújja és chateljen mással. Bokuto igyekezett ugyan párjára időt szánni, de nem volt kedve már ahhoz, hogy esetleg órákig meg se szólaljanak, csak üljenek egymás közelében kukán. Ez így nem kapcsolat. Hiába akarta mindkettő rendbe hozni az egészet, egyre inkább szúrt szemet a párnak, hogy ez nem biztos, hogy működni fog ekkora romlás mellett. Azonban míg Akaashi a lányt hibáztatta ezért, Bokuto tudta, hogy neki ehhez semmi köze. Elvégre már azelőtt is úton volt a kapcsolatuk a süllyesztőbe, hogy megismerte volna őt. Nem azért védte [Név]-et, mert beleszeretett és mindenáron mellette akart lenni, csupán nem akarta a kettejük ügyét másra kenni. Ez pedig őt zavarta- nem értette, Akaashi miért ennyire vak és gyáva, hogy belássa: már jópár hónapja romlóban volt az egész közöttük. Nyilvánvaló volt, hogy Bokutot is zavarta a kialakuló helyzet, ez nem is volt kétséges. Elvégre majdnem egy évet egymás mellett voltak, épp ezért akarta eleinte menteni a menthetőt. Ő sem akarta belátni, hogy ennek így nem lesz értelme, küzdeni akart azért, hogy megmeneküljenek. 

- Hova készülsz?- nézett Bokutora a fiatalabbik, mikor Kotaro hirtelen nekiállt kapkodva keresni a cipőjét a lakásban. Suli után átmentek a fekete hajúhoz, viszont mikor az idősebbik ránézett az órára, akkor vette észre, hogy öt perce el kellett volna indulnia a találkozó helyszínére, amit a lánnyal beszéltek meg. 

- [Név]-vel megbeszéltük, hogy ma összefutunk egy kicsit, de elfelejtettem és késésben vagyok..- adta meg gyorsan a választ, miközben a cipőfűzővel küszködött a földre leülve. 

- Hogy mi?- vonta fel szemöldökeit idegesen, ahogy felült az ágyból.- Na ne szórakozz már velem..

- Ne húzd már fel ennyire magad, nem nagy szám, csak találkozok egy baráttal.

- Aha, egy baráttal, akire úgy nézel, mintha épp kapnál egy nagy adag ingyen fagyit...- morogta az orra alatt Akaashi, mire Bokutonak elég nehezére esett megállnia, hogy ne emelje fel a hangját.

- Jobb lenne nekem itt fetrengeni? 'Kaashi, egy órája meg sem szólalt egyikünk sem. 

- Mintha az én hibám lenne, hogy nem figyelsz rám oda, mikor beszélek.- kelt fel a puha matracról, hogy az előszobába mehessen, ahol párja tartózkodott, csípőre tett kezekkel.

- Én mindig odafigyelek rád. De mostanában csak magadat ismétled mindenről, szóval én kérek elnézést, hogy nem akarom ötször-hatszor meghallgatni ugyanazt. De nekem erre most nincs időm, mennem kell.

- Szóval a csaj fontosabb, minthogy megbeszéljük a szart.- nem lehetett Akaashit gyakran így hallani, általában mindig nyugodt és kimért volt, de ezúttal kezdett eltörni nála a mécses.

- Ebből csak veszekedés lenne, ahhoz meg nincs hangulatom..- vette le a fogasról az iskolája pulcsiját.

- Ezt akkor is meg kéne beszélni. Mindenre szánsz időt Bokuto-san, de ezekre a fontos beszélgetésrekre valahogy sosincs időd vagy kedved. Ha így folytatod, ebből baj lesz.

- Ha én folytatom így?- nevetett fel kínjában a magasabbik. El sem tudta hinni, hogy még vádaskodik is, és rá akarja kenni, hogy minden baj okozója ő. Elég neki az a napi szintű szar, amik este ellepik az agyát, nem kell még barátjának is beletaposni a lelkébe.- Hallod te magad? Én csak elmegyek egy barátommal találkozni! Megint te vagy az, aki kibukik egy ilyen dolgon. Mindig ezt csinálod, tök mindegy, hogy kivel találkozok. Mindig megy a durca és a sértettség, amikor nem tudsz beleszólni a témába, holott rengeteg olyanról is beszélek mindenkivel, amibe belefolyhatnál. Ne játszd a szentet, ha egyszer te sem vagy az!

- Ha nem lenne veszélyben a kapcso-

- Ezt most hagyd abba...- masszírozta orrnyergét Bokuto. Már megint itt tartanak.- Ez már lerágott csont, de akkor elmondom utoljára. Csak azért, mert vannak emberek, akikkel jól érzem magam és szívesen találkozok velük akár kettesben is, még nem jelenti azt, hogy nyálam csorgatva gondolkodok azon, hogy milyen jó lenne velük csinálni mindazt, amit egy pár szokott. Csak azért, mert neked nincs sok barátod, még nem kell, hogy ez rám is igaz legyen.- tudta, hogy ez bántó volt, de már nagyon elege volt az egészből.- Majd beszéljünk akkor, amikor végre felfogtad, hogy én nem az a fajta srác vagyok, aki megcsalja a párját.- azzal otthagyta a fiút az ajtó túloldalán. Ideges volt, amiért ennyire taplónak tartotta őt a másik, de igyekezett kiszellőztetni a fejéből minden negatív gondolatot, mire odaér a Nekoma iskolájához. 

[Név] már egy ideje zsebre dugott kezekkel, sarkán előre-hátra hintázva ácsorgott az iskola vaskapuja előtt. Telefonját percenként nézte, hátha kap egy üzenetet vagy hívást a fiútól, amiben biztosítja, hogy úton van és nem ültette fel. Tekintete körbe-körbe járkált az utcában, keresve az ismerős hajkoronát, ám az csak nem akart felbukkanni. Tizenöt perc elteltével már kezdett azon gondolkodni, hogy hazamegy, de ekkor meghallotta, hogy valaki a nevét kiabálta. A hang forrásának irányába pillantott, s ekkor látta meg a gyors léptekkel felé tartó Bokutot. Arcára szinte azonnal mosoly került, s hálát adott az égnek, hogy nem indult meg vissza, a meleget adó otthonába. 

- Ne haragudj, csak feltartottak.- ölelte magához az alacsonyabbikat azonnal.

- Semmi gond, megesik.- vont vállat mosolyogva [Név], miután visszaölelte barátját. [...]

Egy ideje sétálgattak már, azonban a lánynak eléggé feltűnt, hogy Kotaro a szokásostól eltérően nem akkora energia bomba és a kedve sem volt a toppon, de eleinte nem akarta felhozni a témát, nem szerette volna, ha esetleg kényelmetlenül érintené az egész. Azonban kezdett aggódni érte, így hát mikor leültek egy padra, felé fordult. Nem tudta mit várjon a helyzettől, mindenesetre biztos volt abban, hogy senkinek sem jó az, ha magára erőlteti a vidámságot.

- Bokuto-san?

- Igen?- fordult a felemás hajú a lányhoz mosolyogva.

- Lehet nem rám tartozik, de... valami baj van? Ha nem érzed magad jól, nem kell takargatnod. Mindenkinek vannak rossz napjai, ezen nincs mit szégyellni. 

- Pedig azt hittem, hogy nem látszik meg..- vakarta meg kínosan a tarkóját. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy elmondja-e a gondját [Név]-nek. Végül pedig elhatározta magát, hogy nem fog hazudni neki. Ha már egyszer észrevette, elmondja. - Csak megint összekaptunk Akaashival.

- Oh, sajnálom..- vált aggódóvá a lány arca, s igyekezett nem leragadni azon, hogy "megint". Noha kíváncsi volt, hogy mégis mióta tarthatott ez az egész veszekedéses dolog, nem tartotta jó ötletnek ezt firtatni. Ha akarja, beavatja.- De ugye nem azért, mert találkozunk?- tette fel kicsit félve a kérdést, néhány csendes másodperc elteltével.

- Igazából...-

- Vissza kéne menned hozzá.- kelt fel ülőhelyéről [Név], s karjait idegesen fonta maga köré. Torkába fojtó gombóc nőtt, s kezdte átkozni a napot, amikor jóban lettek. Nagyon nem akart kofliktushelyzetet okozni, benne lenni meg pláne nem; és elég egyértelmű, hogy Akaashi nem tekint rá úgy, mint ahogyan mások, sokkal inkább volt a fiú szemében ő egy versenytárs. Legalábbis a lány így gondolta. Úgy érezte, hogy minden az ő hibája: ha nem iratkozott volna be a Nekomába, nem lenne jóban Tetsuval, így nem is lenne a csapat menedzsere, és végképp nem is találkozott volna a gerlepárral. Akárhogy is nézte a történteket, csak magát találta benne rossznak.

- Dehogy megyek, puffogjon magában. Már megszoktam, hogy ilyen..- vont vállat lemondóan a csapatkapitány.- Ugye nem fogsz elrohanni és törölni a számom, meg letiltani mindenhonnan?- nézett az ácsorgó lányra kiskutya szemekkel. Olyan aranyos volt, nem volt szíve ténylegesen faképnél hagyni őt.

- Nem.- rázta meg kissé a fejét a barna hajú, egy halvány mosollyal ajkain. Még toporgott egy ideig, de végül visszaült az idősebbik mellé. Ha ő azt akarja, hogy mellette legyek, akkor semmiképp nem fordíthatok neki hátat, gondolta. Tulajdonképpen annak ellenére, hogy legbelül mardosta lelkét a bűntudat, jól esett neki, hogy kiállt mellette valaki és ő is választás lett egy személy életében. 

- Igazából már jó ideje megy ez az egész...- szakadt fel egy megfáradt sóhaj Bokutoból, ezzel magára vonva a kisebbik figyelmét.- Néhány hónappal ezelőtt kezdett el ennyire birtokló lenni, eleinte aranyosnak találtam, de aztán kezdett zavarni, hogy mindenhova jönni akart velem, ha bárkivel össze akartam futni. Ilyenkor pedig nem is beszélgetett, csak volt, aztán mikor haza értünk, akkor kezdett el furcsán viselkedni. Tudod, az a túlzott féltékenység. Már egyszer azért is megszólt, hogy Kurooval ölelkeztünk.. Én tényleg nagyon szerettem őt, hihetetlenül odáig voltam érte, esküszöm az istenekre.. De ez már kezd nyűg lenni. Továbbra is remek feladó, csodálatos játékos és ember is, csak..

- Már elmúlt a varázs..?

- Sajnos..- mosolygott fájdalmasan a mellette ülőre, aki egy kissé habozva, de átölelte a fiút megnyugtatásképp. Meglepődött, hogy a lány magától vonta magához, de boldog volt, hogy vigaszt próbált nyújtani neki. 

Kicsit olyan érzése volt az ásznak, mintha a lányból áradó kellemes, megnyugtató és jóleső aura lassan a saját kis befeketedett burkát is magához ölelné, s színt csempészne bele. Már nem volt önmaga egy ideje. Igyekezett mindenkinek megfelelni, így kezdett ketté szakadni, ez pedig felemésztette. Nem akarta, hogy bárki szemében is rossz ember legyen, így mindenkinek próbált kedveskedni, felvéve az álarcát, amely mögött kisírt és fáradt szemek kukucskáltak kifelé. Ezt pedig senki nem vette észre; sem Kotaro családja, barátai, csapattársai, de még párja sem. Ekkor kezdett el azon gondolkodni, hogy valójában nem sok mindenkit érdekel az, hogy mit rejt a maszk. Sokak olyan vakok voltak, hogy még a maszk létezéséről sem tudtak. Mi tagadás, ha erről volt szó, Bokuto jól hazudott, mert nem akarta, hogy mások aggódjanak érte, sajnálják vagy ezzel terhet helyezzen bárki vállaira. Mégis... itt volt ez a lány, aki nem is ismerte hosszú ideje, mégis észrevette, hogy valami nem stimmel vele. Arcára halvány pír szökött, ajkai pedig felfelé görbültek, mégis szemeit könnyek csípték. 

Hosszú percekig csak ültek, s csendben gondolkodtak. [Név] aggódott ugyan a fiúért, de tudta, hogy mindent helyrehoz majd valamilyen úton-módon. Már tisztában volt azzal, hogy mennyire hajlékony a fiú ilyesmi téren, így a lehetőségeinek száma rengeteg volt. Mégis, azt találta a legjobb eshetőségnek, hogy szakítanak. Így, hogy belelátott egy kicsit a kettejük kapcsolatába, s nem csak azt látta, hogy milyen aranyosak, amikor ölelkeznek, fogják egymás kezét vagy bármit csinálnak, féltette az idősebbik felet. Látszott, hogy szenved: nem akarta megbántani Akaashit, azonban a saját érzéseit sem akarta emiatt háttérbe helyezni. Gyanította, hogy nem egyszerű dolog helyrehozni egy kapcsolatot, de ha csak az egyik fél próbálkozott, még ő is tudta, hogy abból semmi jó nem sülhet ki. És igenis féltette Bokutot, nem akarta, hogy csak jobban sérüljön. 

- Van kedved átjönni?- törte meg végül a kettejük közé beállt csendet a fiú.

- Nem is tudom..

- Ugyan már, nincs otthon senki. És biztos szomjas vagy már, esetleg éhes is meg gondolom fázol is. Csinálok teát és süthetünk valami finomat. Na?- mosolygott a lányra Kotaro, már több kedvvel, mint amennyi volt neki kezdetben. 

- Biztos nem lenne belőle baj?

- Garantálom!- bólintott azonnal, mire [Név] arcára halovány pír került.

- Jó, legyen.- kelt fel a padról, kezeit zsebre dugva.

- Akkor kövess!- karolta át vigyorogva a nyakát, s elindultak a fiú családjának házához. 

Mindkettejüknek valahogy furcsa érzés volt, hogy együtt tartottak az idősebbik otthona felé. [Név] Shinoék házán kívül senkinél nem volt vendégségbe a családot kivéve, így egyértelmű volt, hogy miért zsongott ennyire a gyomra az izgalomtól. Bokutot is valahogy átjárta az izgatottság, önmaga sem tudta, hogy pontosan mi miatt is lett ennyire feszült, a jó értelemben. Azzal tisztában volt, hogy a lány kezdett fontos lenni neki, de semmiképp nem hagyhatta, hogy ez az érzés tovább növekedjen a mellkasában. Mégis, most ő általa tartanak hazafelé. Egyszerre érezte magát egy hatalmas seggfejnek és boldognak, amiért a lány végül belement. Nem hitt abban, hogy van első látásra szerelem, hiszen Akaashival is hasonló volt, mégis hol tartanak ilyen rövid időn belül? Csak arra nem tudta a választ, hogy ha ez, ami körbeöleli, nem ilyesfajta vonzalom, akkor mi lehet ez az érzés, amitől ennyire boldog [Név] mellett. Szerelem nem lehet, azt már tapasztalta... igaz?

Ahhoz, hogy hamar beérjenek a melegbe a hideg kinti levegő után, buszra kellett szállniuk. Bokuto fizette a jegyet mindkettejüknek, hiába volt rá bérlete, nem szerette volna, ha [Név] kényelmetlenül érezné magát, hogy csak neki vesz. A lány hiába szokott az ilyen tömegközlekedések alatt csendben ücsörögni, Kotaro mellett képtelen volt visszatartani a nevetését, ami megmelengette a fiú szívét. Jó érzés volt látnia, hogy mennyire könnyű dolga van, hogy megnevettesse a fiatalabbikat. Teljesen mindegy volt neki, hogy hogyan nevet a másik, ő azt nézte, hogy mennyire jólesően és felszabadultan csinálta. Így pedig zene volt a füleinek a kacaj. 

Ahogy elértek végül a hatalmas házhoz, amiben a Bokuto család élt a szülőkkel, Kotaroval és az eleinte kettő, majd már csak egy idősebb nővérrel, a lány nagyot nyelt. A ház hatalmas volt és csodaszép, jóval tágasabb és jobban ápolt, mint az övék. Viszont a tudat, hogy csak ők ketten lesznek odabent, kicsit megrémisztette. Nem azért, mert félt a magasabbiktól vagy bármi rosszat kinézne belőle, de mégiscsak először volt fiúnál, kettesben úgy, hogy nem ő volt a házigazda, mint amikor Tetsu átjárkál hozzájuk vagy Lev egyszer átjött, mert segítséget kért a lánytól kémiából.

Bokuto matatott egy ideig a kulcsaival, hirtelen jött izgatottsága miatt kicsit több időbe telt, mint amennyibe általában szokott, de mindezt [Név] nyilván nem vette észre, mivel egyrészt: nem tudta, hogy máskor hogy bánik a kulcsokkal az idősebbik, másrészt: teljesen le volt kötve azzal, hogy a rajta eluralkodó, kezdődő pánikot elnyomja magában, miközben az egész belső vívódásnak egyetlen apró nyomát sem mutatja ki a másik fél felé. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy észrevétlenül vegyen mély levegőket, amiket szép lassan engedett ki az orrán. Aztán kattant a zár, az ajtó kitárult, s ezzel együtt állt meg egy ütemre a lány szíve. Kissé bizonytalanul pillantott fel a magasabbikra, aki csak egy aranyos mosollyal jutalmazta meg. A fiú észrevette [Név] arcán a zavartság gyártotta enyhe pírt, de úgy döntött, hogy nem szól róla. Meg amúgy is aranyosnak találta ilyen kis rózsaszínes pofikkal. 

- Csak ön után, hölgyem.- mutatott udvariasan a ház irányába, ezzel erőt adva a lánynak, hogy összeszedje magát lelkiekben és megtegye az első lépéseket az előszoba felé. 

A falak odabent nagyon világos, már-már koszosfehérnek tűnő barnák voltak, rajtuk pedig roskadásig fel voltak függesztve képek a családról, valamint ki volt akasztva egy kis parafa tábla is, ami pedig csoda volt, hogy nem esett le, annyira meg volt pakolva mindenféle információval, amiket az ott élők tűztek fel. A kellemes hangulatot csak fokozta, hogy mindenhol megtalálható volt legalább három növény, de általában ennyinél egyik szobában sem álltak meg, teli bombázták velük az egész lakást. A bútorok teljesen illettek a falakhoz; kellően újak voltak, mégis enyhe régies beütéssel rendelkeztek, mintha összemosták volna a múltat a jelennel, ez pedig nagyon is tetszett [Név]-nek. 

- Nahát...- mosolygott halványan az imént említett személy, miközben tekintete össze-vissza járkált a belátható berendezési tárgyak között. Teljesen el volt ájulva: mielőtt meglátta volna kintről a házat, teljesen biztos volt abban, hogy Bokuto szanaszét hagyja mindenütt a dolgait, mert folyton siet és kapkod -ami igaz is volt-, de arra nem számított, hogy felmenői és testvére ennyire jó ízléssel és ilyen sok türelemmel rendelkeztek, hogy ezt az egész kócerájt ilyen hihetetlenül szépen fent tudták tartani. Azt sem zárta ki mindezek után, hogy annyira pénzesek, hogy külön bejárónőt fizetnek azért, hogy megkapják minden héten ezt az összképet.

- Szép kis kecó, mi?- tette csípőre kezeit az ász, ahogy büszkén mosolyogva szétnézett. 

- De még mennyire!- bólintott rá egyből, ami megmelengette Bokuto szívét.

- Kérsz valamit enni?- ajánlotta fel csupa jóindulattal, úton a konyhába. [Név] egy kicsit elgondolkodott: nem evett aznap sokat, nem tudta, hogy mennyire szegne szabályt azzal, ha beadná a derekát.

- Csak egy forró kakaó megteszi majd.- adta meg kis késéssel a választ, ahogy az idősebbik nyomában volt. Ezt találta a legjobb megoldásnak, elvégre kopogott a szeme az éhségtől, a tej pedig mindig is egész jól laktatta, valamint jól esett volna neki valóban egy kis ital, ami belülről is felmelengeti, szóval ez volt a legkézenfekvőbb megoldás számára. A fukurodanis amint meghallotta a rendelést, már kapott is ki az egyik szekrényből két nagy bögrét, amit letéve a márvány pultra, lépett is a hűtőhöz. Kicsit feszengett, nem tudta, hogy mit is fognak csinálni. Viccesnek tartotta a tényt, miszerint a legtöbb szűklátású lány szerint a fiúk vagy férfiak nem tudnak izgulni egy olyan dolog miatt, amiben lány is részt vesz, merthogy mindent természetesnek kellene gondolniuk a srácoknak erről, és biztos teljesen profin kezelnek minden helyzetet, hogy imponáljanak valakinek. Miféle imponálás? Szidta magát fejben Bokuto, s igyekezte gondolatait más vizekre terelni, ami nem ment túl jól, tekintve, hogy akárhányszor csak a nála fiatalabbik lányra pillantott, a vészjelző megszólalt az agyában.

Végül a szobájában lyukadtak ki. Ahogy beértek, s a lány kinézelődte magát, megállíthatatlanul felpörgött. Jogos kérdés lenne, hogy ugyan miért, vagy mitől? Nos, a válasz pofon egyszerű. Amint betette a lábát a pasztell szürke szobába, kiszúrta az elsők között Kotaro Playstation 3 műszerét a televíziója előtt. Egyből eszébe jutottak a kellemes hétvégék, amiket Torával töltöttek el a saját tévéjük előtt ülve, csipszet tömve magukba mindenféle és fajta játékkal játszva. Szinte majdnem felsikkantott örömében, ahogy gyors léptekkel közelítette meg a számára szinte már istenségnek tekinthető tárgyat, mindeközben ügyelve arra, hogy a bögréje tartalmát ne lögykölje ki véletlen a szőnyegre.

- Na mi az?- nevetett fel vidáman Bokuto, ahogy nézte [Név]-et, miként csillogó szemekkel tanulmányozza a fekete gépet.

- Ne vedd tolakodásnak, de... játszhatok rajta?- mutatott a tárgyra, mire Kotaro majdnem hanyatt vágta magát meglepettségében.

- Komolyan?- szaladt mosolya kész vigyorba, mire a fiatalabbik hevesen bólogatni kezdett.- Kapcsold! El sem hiszed, mennyire örülök ennek a kérdésednek!

Azzal mindketten gyorsan lehajtották a mályvacukros kakaójukat, levágták a bögrét valahova a közelbe, és már aktiválták is a tévét illetve a PS-t. [Név] annak örült a leginkább, hogy ismét kiélhette kocka énjét, tekintve, hogy Taketora egy ideje már másban lelte örömét: az alvásban és lányok után való nyálcsorgatásban. Bokuto pedig már nagyon régen játszott mással együtt, vagy csak szimplán nézett bárkit, aki az ő fiókjával bejelentkezve játszik az általa megvásárolt és letöltött játékokkal. Akaashit az ilyesmi nem kötötte le soha, ő inkább volt az a személy, aki filmeket vagy sorozatokat nézetett vele, esetleg tanulós randikat szervezett, ha otthon ülésről volt szó, de a játékok nem érdekelték. Ha pedig Bokuto netalán elkezdett játszani, fél órán át bírta rosszabb esetben -jobb esetben két órán keresztül-, aztán jött a sóhajtozásokkal, hogy ennyi erővel haza is mehetne. Tetsuroval sem jártak már össze túl gyakran bent ülős programokra, mindig elmentek valamerre sétálni, csak nagyon ritkán lyukadtak ki náluk. Nameg neki bőven elég volt Kenmát néznie, ahogy kockul a szünetekben, valamint tanítás előtt és után is. Így hát jó érzéssel töltötte el, hogy egy rokonlélekbe botlott.

Eleinte ketten játszottak kisebb játékokkal, de [Név]-nek megakadt a szeme a kedvenc játéksorozatának egyik részén, így új pályát indítva kezdett bele a Redisent Evil 6-ba/[Kedvenc játékba]. A lenőtt hajú gyermeki csodálattal figyelte a lányt, aki nyelvét kissé kidugva koncentrált arra, hogy senki ne ölje meg. Sokszor fel is sikított ijedtében, amin Bokuto csak jókat derülve nevetett. Szinte már teljesen el is feledkezett arról, hogy van egy barátja, aki valószínűleg jelenleg is haragudott rá és teljesen pipa volt azért, mert lecserélve érezte magát. Furcsán is érezte magát, amikor hirtelen ez eszébe jutott; helyes az, hogy párja helyett most egy nemrég megismert lánnyal szórakozik, s érzi magát nagyon is jól? Sőt, jobban, mint kedvesével még azelőtt, hogy elindult volna tőle? Egyszerre érezte magát árulónak és mázlistának, amiért [Név] nem hagyta faképnél akkor, mikor beavatta, hogy milyen zűrbe keverte magát bele Akaashival ismét. 

Ez a negatív érzés pedig csak egyre inkább foszlott köddé, ahogy össze-össze nevettek a lánnyal. A francba is, érezheti magát más társaságában is tökéletesen! Nincs az sehol megszabva, hogy csak azzal érezheti magát jól az ember, akivel párkapcsolatban van, ez abszurdum. Legalábbis ezzel mentegetőzött önmaga előtt is, egyszerűen nem akarta beismerni, hogy valami elkezdődött a szívében. Valami erős, mint egy tornádó, ami elől nem menekülhet. [...]

- Persze, indulok haza. Én is szeretlek, sietek!- tette le [Név] a telefont, amin édesanyjával beszélt egy perc erejéig. Már erősen sötétedett, pedig csak háromnegyed nyolc volt, s a szülei kissé aggódtak miatta. 

- Elkísérjelek? Nem szeretném, hogy bármi bajod essen hazafelé.- kelt fel azonnal az ágyból Bokuto, tudatva ezzel, hogy ő már eldöntötte, hogy a lánnyal megy.

- Biztos nem gond? Vacsira nem várnak?- bökött fejével az ajtó felé, aminek a túlsó oldaláról halk beszélgetés szűrődött be. 

- Szerintem amikor itt találtak, már sejtették, hogy ez lesz.- nevetett fel, amin [Név] is kissé elmosolyodott.

- Akkor megköszönném.- bólintott rá végül halovány pírrel arcán.

Összepakoltak kicsit a szobában, kivittek minden koszos edényt, majd cípőt és kabátot húztak, végül a többiektől elköszönve vágtak neki az utcáknak. A beszélgetés azonban egy pillanatra sem akadt meg, végig szóval tartották a másikat, teljesen belelendültek a dolgokba. Bokuto még a piros sálat is a lány nyakába kötötte, amikor látta mennyire vacogott a foga. Mire odaértek a célhoz, már a lámpák segítsége nélkül az orruk hegyéig sem láttak volna el. Mégis valahogy kellemesnek találták mindketten, hogy a környéken nem sok mindenki volt odakint, így csendes és némileg kihalt volt a környék, csak tőlük zengett az egész utca. 

- Nos, itt vagyunk.- mosolygott kissé csalódottan Bokutora a lány. Szívesen töltött volna vele több időt, mivel nagyon élvezett vele minden percet, de tudta, hogy mindenképp el kell válniuk, hiszen még neki is van mire tanulnia, a fiút pedig valószínűleg várja a barátja, hogy vele is foglalkozzon, a családjáról nem is beszélve. 

- Nem mehetnénk még egy kört?- nevetett fel Bokuto, mivel épp egy nagy teória kellős közepén volt. 

- Majd megjegyezzük, hogy hol tartottál, aztán vagy leírod, vagy legközelebb folyt köv. Mit szólsz?- lökte meg gyengéden a magasabbik oldalát a könyökével, aki kisfiúsan ártatlan mosollyal rábólintott. 

- Ez esetben, köszi a mai napot. Jó éjszakát [Név].- hajolt közelebb az alacsonyabbikhoz, s egy óvatos puszit nyomott [Név] homlokára. A lány szinte elmormolt volna száz imát az istenekhez köszönetképp, hogy Kotaro a rossz fényviszonyok miatt nem láthatta, mennyire fülig is pirult a cselekedetétől.

- Én is köszönöm, hogy veled lehettem. Oh, és jó éjt, Bokuto!- adta vissza neki mosolyogva a sálat, mire a nyúrga csak derékból előre hajolt, hogy a lány a nyakába tudja akasztani a bolygos, puha anyagot. 

- Akkor szia!- integetett mosolyogva, s lassan megindult visszafelé, azonban hátrafele lépkedett, hogy szemmel tarthassa még egy kicsit a barna hajút.

- Szia!- intett a lány is, s már indult is a bejárat felé. Arcán széles vigyor terült el, kicsit olyan érzése volt, mintha egy randiról kisérték volna őt haza. Persze tisztában volt azzal, hogy ez az egész még véletlen sem volt annak számítható, mindössze egy baráti találkozó volt, mégis eszméletlen örömmel töltötte őt el.

Kotaro is hasonlóan érzett, ha őszinte akart lenni magához. Amint [Név] bement az ajtón, ő maga is megfordult, hogy nehogy hanyatt essen egy esetleges kődarabban. Amint már normálisan sétált, arcát mosolyogva a sálba nyomta. Hiába volt kevét időt a lányon, mégis átvette kellemes édeskés parfümének illatát, amit öröm volt az orrában tudnia. Valahogy nem tudta zavarni hirtelen a tudat, hogy nem Akaashi kölnije miatt vigyorog ennyire az orra alatt, hogy szagolhatja, hanem egy teljesen más személy váltotta ki belőle ezt a reakciót.