Konfliktus

Pietronak van a világ legaranyosabb háza, de olyan kicsi, mint egy kamra. Tegnap költöztem be a fiúhoz, és azóta minden olyan mintha mi sem történt volna. A fiú kiköltözött a kanapéra, én pedig be a szobájába. Nem én akartam, esküszöm, ő erősködött, hogy neki jó a kanapé.
Most, este nyolc óra van és éppen az ágyon fekve olvasok. Pietro még nincs itthon, edzése van. Ráadásul kedd van, azaz edzés után még boltba is el kell mennie, szóval dupla későn fog hazaérni. Meglepetésemre a fiú fél óra múlva berúgta az ajtót. Kezei televoltak szatyrokkal, vállàn edzőtáskája lógott, sapka és sál volt rajta, az időjárásra való tekintettel. Pietro nem mondott semmit, mivel szája tele volt telefonjával, ami félig kilógott belőle.
-Meg ne mozdulj! - mutattam fel mutatóujjamat és előhúztam mobilomat majd megnyitottam instagrammomon keresztül a fényképezőgépet. Lefotóztam a fiút, aki büszkén mosolyogva vállalta fel magát. A kép után visszasüllyesztettem a készüléket a zsebembe.
Pietro gyorsasága segítségével se perc alatt a konyhàban termedt, én pedig lomhán követtem őt oda. Amikor odaértem leültem az egyik székre, az asztal mellett majd az étkezőasztalra borultam, és félig nyitott szemmel néztem a konyhában pakoló lakótársamat.
-Eléggé lassúnak tűnsz ma. Van valami gond? - kérdezte, de felém sem nézett, jelenleg több figyelmet szentelt a banánnak, amit éppen a szatyorból pakolt ki. Válaszul csak megrántottam a vállamat, amit úgysem láthatott, hiszen háttal állt nekem. A fiú pár perc múlva leguggolt elém, az asztal mellé, így egy magasságban volt a fejünk. Szemeit végigfuttatta arcomon, szeme néhol feltűnően sok időt töltött. Ajkait benyálazta majd tekintetét számról visszavezette szemeimre.
-Mi a baj? - kérdezte lágyan, kedvesen.
Reakcióm ugyanaz volt mint az előbb, egy vállrántás.
-Kérlek Abby, így nemtudok segíteni neked! - pattant fel hirtelen, majd idegesen a levegőbe csapott.
-Miért nem bízol bennem úgy mint régen? Tudod mit? Szerintem te sosem bíztál bennem! - dühkitörésével megrémisztett, de még mindig nem reagáltam semmit, csak lustán feküdtem az asztalon, fátyolos tekintettel.
-Sosem bízol senkiben Abby! Sosem! Egyszerűen nem vagy képes rá! Akárcsak más dolgokra sem. Semmit sem tudsz tökéletesen megcsinálni, mert egyszerűen nem megy. - itt már kiabált, de én még mindig csak bambultam rá. Szavai olyan mély sebeket szakítottak fel bennem, hogy a fájdalom belülről mardosott, de nem engedtem utat könnyeimnek.
-Elegem van abból, hogy sosem vagyok neked elég jó, érted? Ezer, meg ezer lány lenne a helyedben, csak csettintek egyet és máris jön az első kiscsaj az utcárol be, egyenesen az àgyamba, de nem teszem! És tudod miért nem teszem? Mert nekem te kellesz! Mindig is te kellettél, és mindig is te fogsz! De nem fogok egy olyan lány után futni, akinek sosem leszek elég jó. Főleg akkor, ha az a lány te vagy. - miután elhagyta az utolsó mondat a száját szó nélkül kitoltam a széket és felpattantam. Intenzíven kezdtem sétálni a bejàrat felé majd amikor az ajtóhoz léptem, kiléptem rajta és elfutottam.

***

Halkan, szinte alig hallgatóan zokogok az aluljáróban. Térdeimet felhúzva átkulcsoltam azokat, fejemet kezeimre hajtottam. Könnyeim rendíthetetlenül szántották végig arcomat majd államnál lepottyantak a hideg kőre. Megállíthatatlanul sírtam, és nem csak azért mert fájt amit Pietro mondott, hanem azért mert igaza volt. Nem élősködhetek rajta úgy, hogy tudom, hogy ő több szeretne lenni mint barát. A fiú még mindig szeret engem, de én nemtudom, hogy mit akarok. Sosem tudom. Lemondóan felsóhajtottam majd feltáplászkodtam a fal segítségével. Egy trikó volt rajtam, egy leggingsszel, de egyáltalán nem fáztam, pedig arcom előtt lebegett a lehelletem. Elszátan kezdtem visszasétálni a felszínre.