Az új lakótárs

Két hét múlva
-Sajnálom, Waverly! - sóhajtott Charlotte, a volt lakótársam. Átölelt hosszú karjaival, és letörölte könnyeit. A lánynak el kell költöznie innen, és nem vihet magával. Elköltözik Európába, vissza a családjàhoz. Már ha még élnek.
Eltolta magát tőlem és könnyes szemekkel nézett rám.
-Minden rendben lesz veled? -érdeklődött mire egy aprót bólintottam.
-Mint mindig! - mosolyogtam rá mire ismét sírni kezdett.
-Nagyon szeretlek, Waverly! - ölelt át ismét és zokogva nyomta arcàt vállamhoz.
-Jólvan, Jolie! Én is szeretlek, de nem meghalsz hanem egy másik kontinensre költözöl. Tartani fogjuk a kapcsolatot! - biztosítottam a még mindig zokogó lányt.
-Minden este hívni foglak! - szállt be a taxiba, ami már tíz perce vár ránk.

Szomorúan, de mégis vidáman integettem a távolodó sárga autóban ülő lánynak. Mikor végleg kikerültek a latókörömből a mosoly lehervadt az arcomról.
Waverly Abby Miller vagyok, 19 éves és hajléktalan.

Nos, igen, ezt az aprócska kis részletet elfelejtettem megemlíteni Charlottenek; nincs hol laknom.
Céltalanul kezdtem magam után húzni a bőröndömet, ami engedelmesen követett engem az ismeretlenbe. Hirtelen ötletből nyúltam zsebembe majd tárcsázni kezdtem Pietro számát.
-Szia, cica mizu? - szólt bele a fiú a telefonba.
Becenevemre elmosolyodtam majd vettem egy mély levegőt és beszélni kezdtem.
-Tudnánk valahol találkozni? - kérdeztem hirtelen, mire a fiú elnevette magát.
-De tegnapelőtt voltunk moziban, máris hiányzom? - magabiztos volt, mint mindig.
Tudta, hogy a kapcsolatunk a legjobb korszakát éli, és nagyon örült ennek.
-Hát persze. - forgattam meg szemeimet, bár úgysem látta.
-Három perc múlva a szokásos kávézóban. - felelte Pietro.
-Pietro, én éppen a város másik felén vagyok. - morogtam idegesen mire a fiú csak egy rövid kérdést tett fel.
-És?
Pár pillanatig csend volt majd ismét megszólalt.
-Siess szépségem! -mondta majd rámrakta a telefont. Sóhajtottam egy nagyot majd elkezdtem futni a nem annyira közeli kàvéző felé.

***

Lihegve törtem be a kávézóba. Becsuktam magam mögött az ajtót és a megszokot asztalunk felé kezdten sétálni. Pietro már ott volt, a jól megszokott forró csokiját kortyolgatta. Amikor levàgódtam vele szembe szó nélkül elémtolt egy másik poharat, amiben meleg tea gőzölgött.
Lemondóan sóhajtottam egyet, és tenyereimbe temettem arcomat.
-Ez elég gondterheltnek hangzott! - jegyzete meg a fiú majd belekortyolt italába.
-Az is vagyok! - feleltem letörten és folytattam.
-Charlotte kirakott.
A fiú szemei tányér nagyságúra nőttek és ezer meg ezer kérdéssel dobált meg engem.
-Elköltözött. - válaszoltam az utolsó kérdésére, mire ő hátradőlt a székében.
-És hol fogsz lakni? - kérdezett ismét mire keserűen elmosolyodtam.
-Majd bemegyek valamelyik állomásra aludni, ott van fűtés és vannak padok és- folytattam volna de a fiú elnevette magát. Értetlenül néztem rá mire ő befejezte a nevetést és komoly arccal szólalt meg.
-Ne viccelj már Abby! Úgyis tudod, hogy utálok egyedül lakni, és azt is tudod hogy még mindig imádlak. Szóval nem bírnék úgy aludni, hogy tudom, hogy te kint alszol valahol a hidegben, egyedül. - itta meg az utolsó korty forró csokijàt is.
-De Pietro, nekem a hideg nem árt! - nevettem el magam mire  a fiú is lemondóan elnevette magát.