537

-Szép jóreggelt bogaram! - köszönt rám Pietro mire álmosan pislogtam le rá.
A földön feküdt egyedül, félig betakarozva.
-Mit csinálsz te ott és mit csinálok itt én? - össze voltam zavarodva, ötletem sem volt, hogy hogyan kerültem ide fel, a saját ágyamra.
-Részeg voltam? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést mire az földön fekvő fiú elnevette magát, és hanyatt dőlt.
-Nem, nem voltál. Amikor elaludtàl földön tökre bűntudatom volt, hiszen mégiscsak jöttem és kitúrtlak a helyedről. - nevette el a magát kínosan.
-És miért fekszel a földön? - húztam össze szemöldökeimet.
Pietro mindent tudóan válaszolt.
-Azt mondtad, hogy nem akarsz mellettem aludni, ezért én ezt tiszteletben tartom. - felelte mosolyogva mire lesokkoltam.
Pietro tényleg ennyire figyel az apró jelzésekre?
A fiú felàllt majd elhagyta a szobámat. Bambulásomat Steve szakította meg, aki bekukucskàlt a félig behajtott ajtómon.
-Szia, Waverly! - lépett beljebb én pedig reflex szerűen túrtam bele gubancos hajamba, hátha egy fokkal jobban nézek ki. Nem sikerült.
-Sajnálom, hogy így alakult, de ma van a költözés napja. -ahogy ez a mondat elhagyta a száját szemeim tànyér nagysàgúra nőttek, arcom pedig a fal színével versenyzett. Teljesen kiment a fejemből.
-Úgy volt, hogy később lesz, de Tony megvàltoztatta. - tàmaszkodott az ajtófélfànak majd onnan nézett rám.
Fa arccal meredtem magam elé.
-Minden rendben? - kérdezte Steve mire aprót bólintottam.
-Nézd, rám mindig számíthatsz. Nemtudom, hogy min mész keresztül, de azt sem, hogy mi van közted és a Maixmoff gyerek között, mondjuk hozzá teszem nem nagyon érdekel. - ült le mellém az ágyra majd biztatóan megfogta a vàllamat.
-De én mindig itt leszek neked. - mondta majd elhagyta a szobàmat egy bàtorító mosoly után.
Keserűen elmosolyodtam. Üres szavak.

***

Kettő bőrönddel állok a torony előtt. A kék bőröndök között állok és csak nézek ki a fejemből. Nincs hova mennem, maximum a volt hàzunkba, de mivel az Owen nevén van, ő pedig halott, ezért nekem nincs ott maradásom. Őszintén bevallva nemtudnék ott lakni úgy, hogy tudom nincs ott a tulajdonosa. Pénzem nagyon minimális van, szinte alig. Rokonaim nincsenek, ahogy barátaim sem. Fáradtan húztam magam után a csomagjaimat. Utamat a belvàros felé vettem, hátha majd kitalàlok valamit.
Körülbelül másfél órája sétàlhattam amikor valaki leszólított a tömött utcán. Arcomat nem láthatta, kapucni volt a fejemen, ami nem csak a kíváncsi tekintetektől védett meg, hanem a csepergő eső elől is. A lány furcsàllva mért végig engem majd feltett egy kérdést.
-Waverly? - király.

A lány, miután felismert egy mindenttudó mosolyt húzott arcára majd kezét nyújtotta.
-Charlotte Jolie. - mosolyra húzott szájjal mutatkozott be, hangjában enyhe akcentus volt érzékelhető. Csúnyán néztem rá, nem fogadtam el kezét. Nem voltam abban a hangulatban, hogy idegesítő rajongókkal jópofizzak. Fáradt voltam és álmos, lábaim szerintem már lerohadtak a sok sétàtól.
A lány kitartóan tartotta felém a jobbját.
-Mit szeretnél? - ez volt a legértelmesebb és a legkedvesebb kérdés amit abban a pillanatban feltudtam neki tenni.
-Képet vagy alàírást? - morogtam és zsebemben kezdtem kotorászni és előhúztam eg fekete golyóstollat.
A lány hitetkenkedve prüszkölt egyet majd megszólalt.
-A régi hajad jobban tetszett. - fonta össze karjait mellkasa elött mire lefagytam.
Az eső szakadt, az emberek épületekbe menekültek a cudar idő elől. Csak mi ketten àlltunk az általában zsúfolt utcàn.
-Tessék? - meredtem rá mire ő magabiztosan felelte.
-Nem tetszik a hajad.
-Megbocsáss, de nekem mennem kell! - mondtam majd elmentem mellette de utànna szólt.
-Hova? Nincs hova menned. - megtorpantam amint Charlotte száját elhagytàk a szavak. Ijedten fordultam vissza és levettem magamról a kapucnit. Az eső se perc alatt eláztatta a hajamat.
-Ki vagy te? - kérdeztem idegesen és jobb kezemben megjelent egy jégcsap.
A lány tekintete jobb kezemre tévedt majd elémsétàlt. Lassan, kimérten szüntette meg a köztünk elterülő métereket majd széles mosollyat nyújott kezet ismét.
-Ahogy mondtam, Charlotte Jolie. 537-es.