A város tűzben égett, nem más volt, mint az élet martaléka maga, egy elrontott világképé, mely talán igaz volt.

Nem akart hinni benne, hogy igaz lehetett. Csak egy illúziónak akarta betudni, semmi másnak, egy rossz álomnak, melyet ő rontott el.

Csak egy álomban ölheti meg a városát valaki, nem?

Vagy az ember a valóságban is szilánkokra zúzhat mindent csak kedvtelésből?

Nem akarta látni a saját hatalmát...

Ő gyújtotta meg a gyufaszálat, mellyel fellobogtatta a gázlámpa tüzét, de ő mást nem tett...

Pedig de...

A magas óratoronyból kémlelte az egész tájat. Lábát a lángtenger felé lóbálta, kihívva maga ellen a sorsot. Tudta, hogy már késő, vége van a világának, de még hinni akart a remény vigaszában, a mindig felbukkanó második lehetőségben, hogy helyre tudja hozni a hibáit.

Tudta, hogy az elméje a hibás és a kíváncsisága. Elégtételt szeretett volna venni, csodálattal és áhítattal tekinteni művére, a vértől és tűztől ropogó városra. Hátha ez a tény még megvigasztalja...

Aztán meglátta őt, szíve választottját, amint egy háztető ráomlik, a falak maguk alá temetik és az illető semmivé lesz, csak a tűz vacsorájává...

Leszaladt a lépcsőkön, egyik fokot a másik után véve, ahogy csak a lába bírta, majd az égő sorházak közé vetette magát. Az utcáknak nevezett rónákon és sikátorokon átvergődte magát, teljesen kétségbeesetten, majd meglátta barátja nyűglődő testét az omladék alatt fetrengeni.

- Water! – kiáltotta a fiú nevét.

A magas, nyúlánk alakból csak a feje látszott és torzult vonásai. Szeme kékje azonban még élőnek mutatta a fiatalurat, még nem fosztotta meg a sors lététől, melyet szerelme mért rá.

- Fire – suttogta kedvese nevét.

Maguk között csak így hívták egymást: tűz és víz. Teljesen kiegészítették egymást, mégsem eléggé.

A pillanat eljött, hogy elbúcsúzzanak a másiktól és minden egyébtől, magától a világtól...

- Miért jöttél ide? – nyögte a gyötrődő fiú. – Miért nem nézed a tűz marcangolta tájat? Hiszen ez volt az álmod...

- Az álmom nem tesz boldoggá, te vagy az egyetlen, ki elégtétel lehet számomra. De téged feláldoztalak a vágyamért. Bocsáss meg, Water!

Könnyek patakzottak végig arcán, csorogtak le álla mentéig, amiket kedvese kezei gyengéden letöröltek. Sebesek voltak, a tűz megperzselte őket, neki mégis a legcsodásabbnak és legtisztábbnak hatottak. Szerette a lágy cirógatásokat, melyekkel mindig illették őt...

- Menj – súgta Water.

Szemei lecsukódtak, s örök álomra leltek.

Fire visszavonult egyetlen helyére, ahol valaha is nyugodalmat lelt, az óratorony erkélyére. Könnyeitől alig látott, az egész táj csak egy vörös foltként táncolt szeme előtt.

Látni akarta a piros összes árnyalatát, majd megfesteni őket későbbi emlékeiben. De nem látott semmit, csak egy kavalkádot, mely összefüggött.

Csalódott volt, mérhetetlenül szomorú, mégis boldog.

- Hát ez lenne a vég? – kiáltotta a fekete égnek. – Ennyire olcsó egy ember élete?

Fellépett a korlátra, majd pár lépést táncolt rajta. Aztán előre görnyedt és felvisított. A szíve úgy érezte, meghasadt, hogy el akarta hagyni az életet.

Lassan az érzései elpárologtak. Nem érzett halálfélelmet, csak puszta elégedettséget és beletörődést, hogy meghazudtolta saját magát.

- Szeretlek, Water! – ordította még egyszer.

Csókot dobott a szomszéd háztömbnek és a millió piciny háznak, majd lelépett a kovácsoltvas indákról.

Temetőként a lángok fogadták, melyeket ő maga szült meg...

___________________________________________

Remélem tetszett, köszönöm, hogy elolvastad *-*

Haru Amadare