Olyan más volt, mint a többi srác. Csöndes volt; rejtélyes.
Mindig egyedül volt.
Sose lehetett semmit se leolvasni az arcáról.
De a szemei. Azok magukért beszéltek. Gyakran ment kisírt szemekkel iskolába. Talán depressziós volt. Talán csak megviselt.
Néha volt, hogy csak ültem, és néztem. Ahogy ott ült egyes-egyedül a leghátsó padban, maga elé meredve; se a tanárra, se semmi másra figyelve, csak a saját gondolataira.
Kisírt szemeit sose csukta le; mindig nyitott szemekkel álmodozott. Álmodozott egy másik világról, ahol az ő lelke él. Álmodozott egy otthonról, ahol sose járt.
Én tudtam. Mivel én is ugyan ilyen vagyok. Lehunyom a szemem és álmodok egy világról. Az én világomról. Egy olyan világról, ahol együtt vagyunk. Egy olyan világról, ahol ő nem sír, és ahol nem kell álmodozni ahhoz, hogy boldogok legyünk.
De ez csak egy álom. A fiú már nem ül a hátsó padban kisírt szemekkel, és kócos hajjal; a fiú már nem bámul üveges szemekkel maga elé, miközben a saját világát álmodja.
Már nem ül a padban.
Már alszik.
Alszik a kék óceánok mélyén, ahova szürke hamvait szórták el.