Idegesen kapkodtam fejem a létező összes irányba mindaddig, míg meg nem pillantottam a bálteremből éppen kisétáló lordot. Hirtelen futásnak eredtem és ezzel a hatalmas lendülettel löktem félre minden utamba álló lényt. A hátam mögül még hallottam a „faragatlan" és ehhez hasonló megjegyzéseket, de nem fordítottam feléjük különösebb figyelmet, csak rohantam egyenesen Carter után. Mikor kiértem a teremből utána kiáltottam, aki a neve hallatára hátra pillantott és ijedten emelte rám tekintetét.

- Rose, mi történt? – kérdezte kétségbeesve.

- Én... - lihegtem az ujjaimat tördelve.

- Nyugodj már meg – utasított. Beletelt néhány másodpercbe, míg kifújtam magam, aztán a bűntudattól remegő ajkaim mozgásba lendültek.

- Lord Balliol megkért, hogy menjek vele a várába és ott majd egybe kelhessünk – Carter miután felfogta az előbbi pár mondatom tágra nyitotta szemeit, aztán összehúzta szemöldökét és a végére egy teljesen érzelemmentes arcot erőltetett magára. Szólásra nyitotta száját, de nem tudott semmit mondani. Szúrós szemét enyéimbe fúrta, és mintha valamennyi fájdalmat véltem volna felfedezni övéiben. Egy idő után már kezdtem kellemetlenül érezni magam, úgy éreztem, belelát a lelkembe. – Kérlek, mondj valamit.

- És Te el szeretnél menni vele? – kérdezte még mindig határozottan a szemeimbe nézve.

- Nem tudom. Flora szerint nagy lehetőség ez, és azt mondta, hogy ha nem fogadom el az efféle ajánlatokat, akkor nem lesz esélyem jó családban férjhez menni.

- Akkor menj – kapta el hirtelen tekintetét, hátat fordított nekem és folytatta útját a várkert felé.

- Carter – szóltam utána, mire megállt – és veled mi lesz?

- Hogy mi lesz velem? – fordult szembe velem újra. – Megleszek. Majd találok egy új festőt, akit jobban érdekel a munkája, mint az, hogy milyen vagyonos családban mehet férjhez. Hatalmas tehetségem van az olyan emberek kiválasztásában, akik az első adandó alkalommal hátat fordítanak nekem, tehát nem kell aggódnod, jól elleszek az elkövetkezendő évtizedben – köpte a szavakat.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Mégis milyen reakcióra számítottál, Rose? Hogy ugrálni fogok örömömben azért, mert az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz az évek során kijelenti, hogy az ország másik végébe költözik és boldogulni próbál egy olyan férfival, akit néhány órája látott először? Tudod mit? Ha téged nem érdekel semmi és senki saját magadon kívül, akkor menj el vele.

- Eljöttem hozzád megkérdezni, hogy mit gondolsz erről az egész helyzetről. Legbelül reménykedtem abban, hogy nem akadsz ki és kulturáltan megbeszélhetjük a dolgokat, de miért is gondoltam, hogy egyszer így is elsülhetnek a dolgok? - üvöltöttem zokogva. – Én vagyok az, aki csak saját magára gondol? Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? Mark volt annyira férfi, hogy megkérdezze, vele akarok-e menni, és nem játszott velem heteken át várva, hogy én tegyem meg az első lépést. Valld már be végre, hogy nem attól félsz, hogy elveszíted a festődet, hanem attól, hogy elveszítesz engem!

- Nem erről van szó – váltott lágyabb hangnemre, ami engem nem tudott meglágyítani.

- Tehát azt mondod, nem érzel semmit?

- Semmit – mondta egyszerűen.

- Rendben – mondtam fájdalomtól telt arccal. – Holnap találkozunk utoljára.

Hátat fordítottam neki és felfutottam a szobámba, ott zokogva letéptem magamról a ruhámat, bekuporodtam az egyik sarokba, majd a kezemet lábaim köré fonva üvöltöttem. Leírhatatlan fájdalmat éreztem abban a percben. Mintha valaki kristályokká törte volna a szívemet. Mindenem remegett és alig jutottam levegőhöz. A mellkasom szorítani kezdett és egyre nehezebben vettem levegőt. Hirtelen kivágódott a szobám ajtaja és Flora „Te szentséges ég!" felkiáltását hallva ráemeltem a tekintetem. Odarohant hozzám, leült mellém és szorosan magához húzva csitítgatni kezdett.

*

Reggel az első, amit meghallottam, az Flora megnyugtató szuszogása volt. Lágyan elmosolyodtam, majd gyengéden végigsimítottam felkarján, mire ijedten kipattantak szemei és fájdalmasan felült.

- Scott végighallgatta – mondta szomorúan.

- Nem számít – mondtam, miközben magamat is próbáltam győzködni, hogy így van. – Segítesz pakolni?

- Várjunk csak – mondta, majd néhány másodpercig gondolkodott, aztán újra felszólalt -, te most tényleg el akarsz menni azzal a férfival?

- Nagyon úgy tűnik – pattantam fel az ágyból, majd a ruhásszekrényemhez lépve megfogtam valamennyi ruhám és az ágyra tettem őket. – Tájékoztatnád Lord Markot, hogy el szándékozom menni vele?

- Figyelj Rose - kezdte Flora. – Tudom, hogy én biztattalak arra, hogy fogadd el az ajánlatot, de nem kellene elhamarkodnod a döntésed. Carter...

- Nem érdekel Carter – vágtam a szavába. –Nem lehetne ezek után ugyan olyan a kapcsolatunk, sőt mi több, nem is akarom, hogy ezen túl bármi közünk legyen egymáshoz. Felejtsen el.

- Kérlek Rose – nézett rám kérően.

- Csak szólj Marknak – kérleltem, mire aprót bólintott, és már sietett is le a folyosón.

Körülbelül fél óra elteltével lent toporogtam a főtéren a lovas kocsi mellett, várva Markot. Mikor megjelent Carterrel a nyomában, Flora megszorította a kezem és biztatóan rám mosolygott. A kocsis felpakolta néhány táskám a kocsira, ezután már csak a búcsúzkodás választott el az indulástól. Scott, aki a lordok háta mögött sétált, szorosan magához húzott, majd néhány biztató szó után elengedett, és szinte azonnal átvette a helyét barátnőm. Flora szorosan a nyakam köré fonta karjait, és velem együtt elkezdte itatni az egereket. Engedett szorításán, letörölte kósza könnycseppjeimet, majd egy mosolyt követve elengedett. Carter kihúzta magát, kezeit a háta mögé kulcsolta és várt, hogy lépjek valamit. Fájdalmasan a szemébe néztem, majd kisvártatva beszálltam a kocsiba a jövendőbelim mellé. Mark jelzett a kocsisnak, és már csak arra eszméltem fel, hogy a könnycseppjeimmel együtt gördülünk ki a várból.

- Nézze, Rose – törte meg a körülbelül negyed órája tartó csendet Mark. – Tisztában vagyok az érzéseivel és azzal is, hogy sosem fog engem igazán szeretni, de mindent megteszek azért, hogy a lehető legjobbá tegyem a váramban töltött életét.

- Köszönöm, Lord Mark – mosolyogtam rá melegen, majd visszafordítottam fejem az ablakok felé és néztem az elém táruló látképet.

A gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon, de az agyam csak valamelyik percben foghatta fel, hogy egy ideje már valamelyik erdőben keringünk London felé. A sűrű lombozatú fák estét csinálva a nappalból fonódtak egymásba. Eddig kocsi kattogásán kívül csak az ott élő állatok moraját lehetett hallani, most felcsendült a minket vontató ló nyerítése is. Lord Mark és én egyszerre egyenesedtünk fel ültünkben fülelve a kint történő eseményeket. Mark halkan jelzett, hogy maradjak bent, ő körülnéz kint.

Az ujjaimat tördelve ültem bent a kocsiban várva valamilyen életjelre, ami hamarosan be is következett. Emberek üvöltését hallottam meg körülöttünk, majd sorjában a ló, a kocsis, majd Lord Mark erőtlen kiáltását. A szívem a torkomban dobogott, mikor kinyílt az kocsi ajtaja, és egy szakállas, rusnya arcú férfi nézett rám. Vágyakozóan végigmért, majd néhány másodperc várakozás után elordította magát:

- Szajha!

Sziasztok! Szerettem volna tudatni veletek, hogy nem haltam meg ez alatt a két fejezettelen (?) hét alatt. Tudom, borzasztó régen publikáltam már részt, aminek az okára nem térnék ki túlságosan bőven. Az időm és a kedvem hiánya állandóan váltakozott, ami lehetetlenné tette mostanában az írást. Nem szeretnék ígérni semmit, ugyanis nem tudom, be tudnám-e tartani, de ezen túl megpróbálok jobban odafigyelni a részek rendszerességére és legalább egy részt közzé tenni hetente. Tartozok még három díjjal, amit nem, nem felejtettem el, de valahogy nem akar összejönni azoknak a kitöltése sem. Előreláthatóan három-négy rész van még a könyvnek titulált firkálmányom zárásáig, amik megírásával nagyon igyekszem. Két és fél hét van a suli végéig, most van az év végi hajtás, tehát kérlek, nézzétek el nekem, ha esetleg valami folytán nem tartanám be a határidőimet. Köszönöm, ha ezek után is kitartotok mellettem, millió puszi mindenkinek. <3