A várban lévő emberek még véletlenül sem felejtették el velem, hogy ma lebonyolításra kerül a bál, ugyanis előszeretettel csörömpöltek és dübögtek végig a szobám előtti folyosón, reggel negyed hatkor. A napnak még ideje sem volt felkelni, mikor én mérgesen kászálódtam ki az ágyamból valami tűrhető öltözéket keresve. A szekrényemhez lépve rögtön megpillantottam a lord tegnap esti ajándékát, amely békésen pihent egy vállfán. Mosolyogva végigsimítottam a puha anyagon, majd egy boldog sóhajt követően félretettem a ma esti ruhám és belebújtam egy sokszor viselt bézs darabomba. Besétáltam a fürdőhelységembe, ahol megmostam arcom, majd fonatba szorítottam sötétbarna tincseim. Mikor már kellőképpen embernek éreztem magam, füzetemmel a kezemben sétáltam ki az épületből, irányomat a várkert elé véve.

A kastély épületeit összekötő téren megannyi szolga sürgött és forgott, gabonáktól kezdve a tengeri szállítmányokig mindenféle árucikkekkel a kezükben. Én ügyesen kikerülve őket vergődtem át a kert bejáratáig, ahol egy gyors körbetekintés után szaladtam a szokásos ülőhelyemhez.

Az idő során rá kellett jönnöm, hogy mikor rajzolok, teljesen elromlik az időérzékem. Egyik rajzot a másik után fejeztem be és már csak azt vettem észre, hogy a májusi nap sugara egyre jobban kezdte égetni bőrömet. Végigsimítottam a kipirult területen, majd bezártam a füzetem és úgy döntöttem, visszamegyek és megebédelek. Ahogy átléptem a várkert kapuin, egy elég szokatlan látvány fogadott. Aranyozott kocsik sorakoztak a téren, eléjük befogva a leggyönyörűbb és legnemesebb fajtájú lovakkal, amiket valaha láttam. A várban lévő szolgák az urak táskáit cipelték fel a kastély lakórésze felé, miközben ők a lordra várva cseverésztek egymással – láthatóan – tettetett érdeklődéssel. Egy pillanatra minden beszéd elnémult és mintha még az élet is megállt volna, mikor Carter egy felettébb előkelő viseletben sétált le tekintélyt követelően a kastélyból. Minden tekintet rászegeződött, ő pedig mit sem zavartatva magát ezzel, odalépett az egyik központi nemeshez, majd egy méltó üdvözlés után beszélgetésbe elegyedett vele.

A lord sorra minden már ott lévő főuraságot üdvözölt, majd meghallatszódott a kürtszó, mely a várfal kapuinak azonnali felhúzását követelte, ennek következtében pedig begördült a várba a legeslegszebb lovas kocsi, melyet álmaimban el tudtam képzelni. A fehér, aranyozott kerekű hintót hét gyönyörű szintén fehér ló húzta be a jelenlegi helyére, majd mikor megállt, Carter rögtön sietett az ajtajához. Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy egy borzasztóan gyönyörű lány kiszáll a kocsiból, majd egy hajbókolás után kezet csókoltat a lordunkkal. Vörös derékig érő haja enyhe hullámokban omlott vállára, amely még igézőbbé tette zöld szemeit. Magamnak is fájt bevallanom, de rettentően gyönyörű teremtés volt. Sötétvörös ruháját megemelve sétált arrébb Carterrel a nyomában, majd, - mint a régi ismerősök, kik ezer éve nem látták egymást – mély beszélgetésbe kezdve közelítettek a kert ajtaja felé. Hirtelen egy borzasztó érzés fogott el és emilyen gyorsan csak tudtam, átvergődtem a jelenlévő tömegen és berohantam a konyhába. Szívem zakatolt, én pedig úgy kapkodtam a levegőt, mintha most futottam volna le körülbelül száz mérföldet. Egy rettentő, szúró érzés jelentkezett a szívem körül, amitől szinte lehetetlen volt lélegeznem. Nekidőltem az ajtó háta mögött lévő falnak, majd ott lecsúszva a földre, a lábaimat átkarolva próbáltam megnyugodni.

Eltartott néhány percig, míg a szívverésem képes volt visszaállni a normálisra, de mikor ez megtörtént, nemes egyszerűséggel kisétáltam a konyhából, mintha mi sem történt volna. Sietős léptekkel indultam meg, már kettesével szedtem a lépcsőfokokat a szobám felé, mikor hátulról egy ismerős hang a nevemen szólított.

- Rose – álltam meg, majd fordultam a hangforrás felé -, ide tudna jönni egy pillanatra? – kért Carter, miközben visszasétáltam a lépcsőn és immáron tiszta kilátásom nyúlt rá és a mellette engem fürkésző zöldszemű lányra. – Kérlek, hadd mutassam be Venus Baskerville-t.

- Rose Orwell – erőltettem egy műmosolyt arcomra, majd egy sokatmondó pillantást vetettem a lordra.

- Ő festette a bálterembe a freskót, amit annyira dicsértél – mondta Venusnak Carter, miközben nekem utalt ezzel arra, miért is kellett ide jönnöm hozzájuk.

- Csodálatos munkát végzett, gratulálok hozzá – mosolygott rám a lány, miközben belekarolt a lordba jelezve, hogy nem szeretne tovább bájcsevegni velem. Gyorsabban vettem a lapot, mint ő, ezért néhány mentő szó és egy köszönés után folytattam utam a szobámba, ahol a délután további részét töltöttem.

A bál kezdete előtt körülbelül egy órával Flora jött át hozzám, hogy együtt elkészülhessünk. Elmeséltem neki a tegnapi meglepetésem, aztán a ma délután történt eseményeket is, amiket – most kivételesen – közbeszólás nélkül végighallgatott.

- Tudnod kell valamit, Rose – mondta meggyötört arckifejezéssel Flora. – Amikor Carter szülei még éltek, nagyon jó kapcsolatot ápoltak Baskervillékkel. Éppen ezért született egy olyan megállapodás köztük, hogy amint Carter átveszi szülei után a várat, hozzá megy Venushoz.

- De hát Carter már néhány éve egyedül tartja fenn a várát és nem tudok róla, hogy időközben megesküzött volna – mondtam hitetlenkedve.

- Mert nem is történt így. Amint meghalt Lady Wellington, Venus szülei kapva az alkalmon elő is álltak az ötlettel, de Carter annyira maga alatt volt, hogy felbontotta az íratlan szerződést, amiért Baskervillék borzasztóan megharagudtak rá. Venus még mindig tartja a kapcsolatot Carterrel, de a szülei annyira zokon vették a történteket, hogy a bálra sem voltak hajlandóak elfogadni a meghívást.

- Venus miért jött el?

- Úgy tudom – kezdte remegő hangon –, azaz úgy tartják, hogy Venus beleszeretett a lordba, és nem hajlandó feladni a harcot érte – mondta ki az utolsó szavakat, engem pedig ismét egy borzasztó érzés kerített hatalmába. Izzani kezdett az arcom és egyre szaporábban vettem a levegőt. Egy nyomó, szorító érzés volt jelen a mellkasomban, ami megnehezítette a légzésem. Flora odasietett hozzám, végigfektetett az ágyon és próbált megnyugtatni.

- Mi ez az egész velem? – kérdeztem, mikor már valamennyire sikerült megnyugodnom.

- Szerelmes vagy - mosolygott rám.

- Ez nem igaz – tagadtam, majd szúrós szemekkel néztem barátnőmre, aki egy szemforgatást követve sóhajtott egyet, felültetett az ágyon és a hajam kezdte nézegetni. Szétszedte reggeli fonatom, aminek köszönhetően tincseim hullámokban omlottak vállamra. Középen kettéválasztotta a hajamat, rárakott egy hajékszert, majd az ékszer fülem mellett elhaladó részére rácsavart egy-egy tincset, aztán rögzítette. Felvettem a tegnap kapott csodaszép ruhámat, majd segítettem elkészülni Florának is. Ő egy hosszú, világos rózsaszín félvállas ruhát viselt, szög egyenes szőke hajára pedig egy egyszerű, a személyiségét tükröző virágkoszorút rakott.

A bál már negyed órája kezdetét vette, mikor elértünk a bálteremhez. Kiszűrődött az élő zene hangja, majd beérve varázslatos látkép fogadott. Az oly sokszor látott terem teljes pompába öltözött, ezt pedig még jobban díszítették a bent lévő emberek csodálatos megjelenésükkel. A teremben a legtöbbek középen táncoltak társaikkal, akiknek viszont nem volt ínyükre a társastánc, a parkett mellett beszélgettek partnereikkel.

Az eddig mellettem álldogáló Flora távolodó alakját pillantottam magam előtt, oldalán Scottal. Mosolyogva végignéztem rajtuk, majd én is közelebb sétáltam a terem belseje felé, hogy láthassam a barátomat tánc közben. Új zene kezdődött, az emberek elfoglalták helyüket a táncparketten, majd felvették a kezdőpozíciót. Boldogan döbbentem rá, hogy nem hiába fáradoztam tegnap annyit Scott táncoktatásával, ugyanis egészen ügyesen vezette a látszólag kezdő táncos barátnőmet.

Meredt bámulásomból egy idegen kéz riasztott fel, mely a vállamon pihent. Ijedten hátrapillantottam, majd egy, a harmincas éveiben járó férfit pillantottam meg.

- Szabad egy táncra? – kérdezte mosolyogva. Néhány másodperc hezitálás után bólintottam egyet, majd bevezetett a parkettre és táncolni kezdtünk. Mikor véget ért a zene mosolyogva felém fordult és szólásra nyitotta száját. – Megtudhatnám a nevét?

- Rose Orwell vagyok. Hát ön?

- Lord Mark Balliol. Igazán örvendek, Miss. Orwell.

- Úgy szintén – mosolyogtam. A tánc végezte után bejelentették, hogy mindenki foglaljon helyet, mert rögvest szolgálják a vacsorát. Mivel én kihagytam az ebédet, a vacsora szóra felcsillant a szemem és rögtön megindultam az egyik üres hely felé Lord Markkal a nyomomban. Evés közben viszonylag sokat beszélgettünk, kiderült, hogy Délnyugat-Angliában található a vára, és hogy az egyik csatában ismerkedtek meg Carterrel. A vacsora vége felé, mikor az ottani életéről kezdtem kérdezni, ideges lett és megpróbált keresztkérdéssel kitérni a válaszadás alól. Amint végeztünk az evéssel egy szúró érzést éreztem magamon, és egy megérzést követve oldalra fordítottam fejem, aminek következtében Cartert mérges pillantásával találtam szemben magam. Szóltam Marknak, hogy egy perc és visszajövök, aztán odasétáltam a lordom elé.

- Elmondanád, hogy mit csinálsz Lord Balliollal egész este? – kérdezte idegesen.

- Ha tudod, hogy egész este vele voltam, akkor gondolom láttad azt is, hogy mit csinálok vele. Szerintem nem tartozom neked magyarázattal – mondtam, majd háta fordítottam neki és visszaszaladtam Lord Markhoz.

- Miről beszélgetett a Lorddal? – kérdezte kíváncsian.

- Semmiség – hazudtam. Nem megyünk táncolni?

- Előbb még kérdezni szerettem volna valamit – mondta, majd idegesen tördelni kezdte az ujjait. – Tudja, a feleségem két éve elhunyt a szülésben és az óta azon vagyok, hogy újra találjak valakit magam mellé. Nézze Rose, tudom, hogy nem ismerjük egymást eléggé, de jó szándékaim vannak magával. Kérem, jöjjön velem a váramba és jöjjön hozzám.

- Lord Mark, én... - nyögtem ki dadogva, de szerencsére a szavamba vágott.

- Holnap este indulok, addig van ideje meggondolni magát. Minden jót, Miss. Orwell – intett, majd távozott. Abban a pillanatban azt hittem, megáll velem a világ. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, teljesen lefagytam az előbbi szavak hallatán. Nem tudtam, miképp döntsek, csak azt az egyet tudtam, hogy minél hamarabb meg kell, találjam Cartert.