A reggeli Nap fényes sugarai erősen ösztönöztek a felkelésre. Kinyitottam szemeim, majd a hirtelen fényforrás felé emeltem tekintetem. Carter épp a sötétítőt igazgatta, hogy illeszkedjen vissza az ablak két oldalára, mikor hangos nyöszörgésemre felém fordította fejét.

- Tekintettel lehetnél másokra is – mormogtam, majd fejemre raktam a párnám.

- Neked is jó reggelt – húzta öntelt vigyorra száját. – Hogy aludtál?

- Fogalmam sincs, hogy nem ébredsz fel a saját horkolásodra. Borzasztó vagy – közöltem vele, majd a fejemen lévő puha tárgyat felé dobtam, de az irigylésre méltó csukott szemes célzásom ezúttal nem ért célt.

- Ezt nekem címezted? – emelte fel a párnát, majd tettetett érthetetlenséggel magasra húzta szemöldökét.

- Tudod, szeretek csak úgy bármilyen random cél nélkül dobálgatni tárgyakat – húztam ironikus mosolyt számra.

- Látom valaki ma bal lábbal kelt fel – sokáig tartó bajlódás után békén hagyta a függönyt, majd megindult felém, de a hirtelen mozdulat következtében felszisszent. – Még mindig nem szoktam meg – mondta egy fájdalmas mosoly kíséretében.

- Ne várd, hogy egy éjszaka alatt elmúljon. Nem is szabadna mozognod, de Te e helyett olyan dologba fogsz kora reggel, amihez még csak nem is értesz– böktem a függöny felé, amiről a zsinór, amivel megkötötte, lerúgta magát, és visszaállt eredeti helyzetébe. Carter egy sóhajtás közepette legyintett egyet az ablak felé, ezzel jelezve, hogy nem zavartatja magát tovább a dologgal. Letelepedett az ágya szélére, majd egy tipikus szívdöglesztő-vagyok-és-tettetem-a-fájdalmat tekintetet vetett rám, mire hangosan elnevettem magam.

- Mi olyan vicces? – kérdezte mosolyogva, és bár jól tudta a választ kérdésére, mégis kínzott vele.

- Semmi – fojtottam el nevetésem, majd ülő helyzetbe tornáztam magam, és a takarót lehúzva rápillantottam a lábamra. A varrat véresen éktelenkedett a mély nyílást összehúzva, és teljes pirosság környékezte a sebhelyet. Remegő kézzel megérintettem, majd a fájdalom miatt viszonylag hangosan felszisszentem. Carter egy fájdalmas pillantással jutalmazott, majd a színesen ragyogó csuklómra vezette tekintetét, mire kidülledtek a szemei.

- Azt ott... - nyelt egy hatalmasat, de mielőtt folytatni tudta volna mondandóját, a szavába vágtam.

- Ez nem a te műved. Csak kikezdte a szoros kötél. Nem lényeges, van ennél nagyobb bajom is –húztam félmosolyra a számat, majd a lord és a combom között ugrált a tekintetem.

- Akkor jó – sóhajtott fel, majd látni lehetett az arcán a megkönnyebbültséget. Szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, nyílt a szoba ajtaja, és néhány cseléd lépett be rajta, mindenféle finomsággal a kezükben. Ölünkbe tettek egy-egy tálcát, majd egy pukedli után mindegyik szépen, sorban kilépett a szobából.

- Komolyan, mintha a királyi udvarban lennék – jelentettem ki mosolyogva, majd ittam egy kortyot a külön odakészített vízből. A lord válaszul csak egy mosolyt ejtett felém, majd ő is hozzálátott az evéshez.

Miután mindketten befejeztük a reggelit, szinte másodperc pontosságra nyílt az ajtó, és a tálcáinkat két idétlenül vigyorgó fiatal cselédlány vitte el. Nem is próbálták tagadni, hogy mennyire megbabonázza őket Carter. Egy megvető pillantást vetettem rájuk, majd durcásan felálltam, és a mérhetetlen fájdalmammal küszködve kezdtem sétálgatni a szobában.

- Rosy mondd, Te megvesztél? – kérdezte teljes komolysággal.

- Dehogyis – válaszoltam nemes egyszerűséggel, és még véletlenül sem néztem szemébe.

- Visszafekszel magadtól, vagy szeretnéd, ha visszafektetnélek?

- Szükségem van egy kis mozgásra – mondtam, majd tovább lépkedtem.

- Te akartad – mondta elszántan, mire értetlenül felé kaptam a fejem, és már csak azt láttam, hogy felém közelít, és karjai közé kap. Tehetetlenül kezdtem csapkodni a mellkasát, és közben kiabáltam neki, hogy tegyen le. Elmormogott egy „rendben"-t, majd eleget téve kívánságomnak lépett párat, aztán lerakott az ágyamra, és leült annak szélére.

Sértődötten vizslattam arcát, amiről csak egyetlen egy érzelmet lehetett leolvasni: a fájdalmat. Ijedten kaptam tekintetem a mellkasára, ahol fehér ruháját eláztatta a vér. Bocsánatkérően nézett szemembe, majd végigterült az ágyon, ezzel enyhítve fájdalmán. Idegesen bújtattam ki ingjéből, karjaim közé fektettem őt, majd megpróbáltam elállítani a vérzést felszakadt varratából. Mivel fogalmam sem volt, ezek után mit kell tennem, egyszerűen elordítottam magam. Carter tekintete végig az arcom vizslatta, amely még ilyen körülmények között is zavarba hozott. Gyengéden simogatni kezdem arcát, majd könnyekkel telt szemmel azt suttogtam neki, hogy nem lesz semmi baj. Néhány rettentő hosszú másodperc elteltével orvosok rontottak be a szobába, engem letessékeltek az ágyamról, majd ellátták a lordom sebét.

A gondolataimba merülve feküdtem Carter ágyán, aki az enyémet elfoglalva aludt békésen. Felnyílt sebét összevarrták, és valamiféle nyugtató hatású gyógyszer következtében azonnal álomba szenderült. Senki sem kérdezte, mi történt, csupán annyit mondtak, hogyha felkel és járni támad kedve, azonnal parancsoljam rendre.

Egyfolytában a tegnap esti harcon kattogott az agyam. Ha lehunytam a szemem, láttam magam előtt, ahogy hátba szúrom Cody-t, és ezt a képet sehogy sem tudtam eltörölni a fejemből. Még most sem fogtam fel, hogy tehette ezt velem, de ez legalább felnyitotta a szemem, hogy senki sem az, akinek látszik. Nem szabad senkiben sem megbíznom, különben megint pofára fognak ejteni, mert bármennyire is nehéz bevallanom magamnak, hatalmasat koppantam. Nem is az fáj a legjobban, hogy átvertek, hanem az, hogy hagytam magam átverni.

Gondolatmenetemből a mozgolódó Carter zökkentett ki, aki miután kinyitotta szemeit, az elhelyezkedéssel arra törekedett, hogy enyhítsen fájdalmán. Átbicegtem arra az ágyra, amin a lordom feküdt, majd mikor megpillantott, óvatos mosolyra húzta száját.

- Legközelebb próbálj meg nem hősködni – mosolyogtam rá.

- A hősiesség a véremben van – suttogta még kissé kábán, mire halk nevetés hagyta el a számat. Épphogy összefonódott a tekintetünk, már el is kellett kapnom azt, ugyanis nyílt az ajtó, és egy orvos lépett be rajta. Visszasántikáltam a másik ágyra és hagytam, hogy privát beszélgetést folytassanak a doktorral. Nem igazán figyeltem, miről beszéltek, de azonban egy kérdésre én is felkaptam a fejem.

- Mondja, mi folytán sikerült felszakítani a varratokat? – kérdezte kíváncsian a negyvenes éveiben járó férfi. Carter mosolyogva felém fordult, majd végig a szemembe nézve válaszolt.

- Épp elkapni készültem egy szökevényt – széles mosolyra húztam a számat, mire az orvos aggódó arcával találtam szemben magam. Sóhajtott egyet, majd tovább folytatta a kérdezősködést, ami bevallom, egyre kevésbé érdekelt.

Ameddig folyt az eszmecseréjük, én elfoglaltam magam a szobában lévő képek alaposabb megfigyelésével. Az ember azt várta volna, hogy egy orvosi szobában az orvostudománnyal kapcsolatos képek vannak, de ez nem így volt. Tele volt mindenféle tájképes festménnyel, amik rendkívül élethűen voltak megfestve. Irigyeltem a festőt, aki elkészítette ezeket a csodákat.

- Hogy ez a férfi mennyit tud beszélni! – sóhajtott fel, mikor kiment a doktor a szobából.

- Miről beszélgettetek? – kérdeztem kíváncsian.

- Ha én azt tudnám! – kezdte. – Először megkérdezte, hogy vagyok, aztán papolt valamit arról, hogy nem szabadna felkelnem, és az utolsó tíz perc egy az egyben kiesett – halkan felnevettem a hatalmas felháborodottságán, mire tettetett sértődöttséggel összehúzta szemöldökét, és durcásan elfordult.

Ismét a gondolataimba mélyülve feküdtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy újra nyitódik az ajtó, aztán belép rajta egy olyasvalaki, akire végképp nem számítottam. Édesanyám közelebb lépett hozzám, a lord ágya előtt meghajolt, majd odasietett hozzám.

- Anya – mosolyogtam, mire megcsókolta a homlokom.

- Gyermekem – nézett rám aggódó tekintettel. – Reggeltől volt valami megmagyarázhatatlan rossz érzésem, majd amikor kidobolták a hírt, hogy egy újabb támadást vertek vissza a kastélyban, azonnal lóra ültem, és siettem hozzád. Mondd, megsérültél?

- Semmi bajom – mosolyogtam felé.

- Azért azt nem mondanám – szólalt meg Carter, mire egy szigorú elhallgattató pillantást vetettem felé, ő pedig erre védekezően felemelte kezeit.

- Rose, miről beszél a lord? – kérdezte, majd testem kezdte vizslatni, hol található rajtam az állítólagos sérülés. Egy sóhaj kíséretében leemeltem lábamról a takarót, ezzel rátekintést engedve a sebhelyemre. Mikor anyám ezt megpillantotta, szája elé kapta kezét, ezzel elfojtva feltörekvő sikolyát. – Kincsem mondd, mi történt? – miután kérdésére csak lesütöttem a szemem, Carter "kénytelen" volt felvázolni neki teljes egészében a történteket.

- De már minden rendben, gyógyul a sebem, és hamarosan újra ugyan úgy használhatom a lábam, mint a támadás előtt.

- Ez engem nem nyugtat meg. Mi lesz, ha még egy támadás történik a lord ellen? Ez túl veszélyes, Rose. Nem maradhatsz itt – jelentette ki, mire Carterrel egy emberként kiáltottuk a "Ne!" szót.

- Nézze, Mrs. Orwell, mindent megteszek, hogy a lánya biztonságban legyen a kastélyban. Ez a támadás egy figyelmeztetés volt, hogy ezentúl jobban kell figyelnem az embereimre, mert senki sem az, aminek látszik. Hatalmas szükségem van Rose-ra, és értse meg, hogy nem engedhetem el – mondta.

- Nem engedhetem, hogy veszélybe sodorja a kislányom életét – ragaszkodott még mindig döntéséhez.

- Nem vagyok már kisgyerek. Ha figyeltél arra, amit a Lord Carter mondott, akkor rájöhettél, hogy tökéletesen feltaláltam magam, és ha én nem segítek, akkor minden teljesen máshogy sülhetett volna el. Anya, képes voltam megölni egy embert csak a lord biztonságáért, és csupán ezt az apróbb sérülést ejtették rajtam. Bármikor képes lennék ugyan ezt megtenni, és ne mondd, hogy alkalmatlan vagyok rá, mert fegyverek közt nőttem fel. Ezt kell tennem, nekem ez van megírva. Kérlek, anyám, hadd maradjak – kérleltem, mire óvó félmosolyra húzta a száját.

- Rendben, legyen – sóhajtott fel, majd még a szuszt is kiszorítottam belőle ölelésemmel.