Reggeli után rögtön rohantam a bálterembe, ahol siettem folytatni abbahagyott munkám. Három nap telt el a lorddal való fogadásunk óta, és körülbelül a freskó egynegyedével készültem el. Ha így folytatom, könnyűszerrel megnyerem a fogadást. Mint minden nap, most is reggelitől észen vacsoráig dolgoztam a festményen, kisebb-nagyobb szünetekkel. Megengedhettem volna magamnak egy nap szabadságot, de a cél előtt nem fogok megállni, csak végső esetekben. Hadd lássa Carter, hogy másfél hét elég volt egy olyan munkára, amire eredetileg egy hónapot szánt volna nekem. Mivel a lord nem mondta mi témában fessek, ezért a freskó Anglia térképét ábrázolja, megjelölve a főbb csaták helyszíneivel, élethűen tájképileg ábrázolva. Megjelenik rajta Yorkshire megye határvonala, a főnemesi és az uralkodói vár, és minden, ami az országhoz kötődik. Nekem személy szerint nagyon tetszett a kép, az ötletet Scott adta egy hanyagul a szobámban felejtett térképpel.

Épp hozzáláttam volna a fal tetejének festéséhez, amikor ráeszméltem, hogy bizony nem érem majd azt el, tehát elhoztam a széket, amely a bálterem ajtaját támasztotta, és annak segítségével festettem. A százhatvanöt centimmel és a szék fél méteres magasságával sem sikerült elérnem a fal legtetejét, ezért gondoltam egyet, egyik lábam a szék háttámlája tetejére tettem, majd kissé megemelve ezzel magam, festettem a magasan lévő részletet. Az egyik nagyobb ugrásom közepette két tenyeret éreztem derekam oldalain, ami fantasztikusan segített volna, ha nem lennék csiklandós. Sikítva ugrottam egy hatalmasat, ezzel felborítva az alattam álló széket, és sajnos nem volt akkora szerencsém, hogy a két tenyér tulajdonosa karjai közé kapjon, tehát roppant kecsesen ráestem. Jajgatva vánszorogtam le a leterített fiúról, akit egyből felismertem hidrogén szőke hajáról.

- Ha tudom, hogy egyből rám veted magad, inkább nem segítek – közölte mosollyal arcán, majd végigterült a bálterem padlóján.

- Egy hölgytől illik megkérdezni előbb, hogy segíthet-e – mosolyogtam. Egyből lefagyott a kezdetleges mosoly arcomról, amikor végignéztem kiterült testén. A hasa szélén éktelenkedett egy hatalmas vörös folt, ami teljesen eláztatta hófehér ingjét. – Szent Isten! Te vérzel! - Rögvest letérdeltem mellé, és aggódva vizslattam érzelemmentes arcát. Felemelte ingje alját, így láthatóvá vált enyhén kockás hasa. Sebhelynek sehol nem volt nyoma.

- Ez csak festék – mondta nevetve. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd tenyerembe temettem arcomat, ami nem volt túl jó döntés, mivel az egész kézfejem festékes volt. Fájdalmasan leemeltem kezeim arcom elől, mire ő jóízűen elnevette magát. – Cody Sott vagyok.

- Rose Orwell, a lord új festője.

- Nos Rose, örülök az intim találkozásnak, de nekem sajnos mennem kell. A lord fejemet véteti, ha nem lesz kész délre az ebéd. – mondta, majd a kezét nyújtva felsegített, elővette ezer wattos mosolyát, és eltávozott. Én felállítottam a széket, és immár óvatosabban, figyelve az eltévedt kezekre, folytattam a festést egészen addig, míg öt órát ütött az óra. Épp kezdtem egy helyre pakolni a szétszóródott festékeimet, amikor cipőkopogást hallottam a terem másik végéből.

- Lassíthatnál a tempón, különben tényleg el fogom veszteni a fogadást – ért be mellém mosolyogva Carter.

- Azt lesheted – mondtam, majd rettentő felnőttesen kiöltöttem rá nyelvem. Levettem festékes köpenyem, ráakasztottam a szék szélére, majd a festmény felé fordultam, ami fantasztikusan festett.

- Azt hiszem jó ötlet volt felvenni festőnek – nézett végig elismerően a festményen, majd rám mosolygott és gesztenyebarna szemeit enyéimbe fúrta. Közelebb lépett hozzám, így testünk majdnem összeért. Értetlenül néztem fel rá, fogalmam sincs mit akart csinálni. Egyik kezét felemelte, egyik kósza tincsem a fülem mögé tűrte, majd letörölte a festéket a homlokomról. Gyermetegen felnevettem, mire neki is megvillantak hófehér fogai. Pillanatunkat Flora rontotta el, aki a nevem kiabálva tört be a bálterembe, majd mikor meglátta, hogy nem vagyok egyedül, elnémult és bocsánatkérőn nézett rám. Carter hátrébb lépett, megköszörülte a torkát, biccentett, majd sietősen elrobogott.

- Ne kérdezz semmit- kértem barátnőm. Nem tudom hova tenni az előbbi egy percet.

- Scott üzeni, hogy holnap reggel vár az önvédelem oktatáson – mondta, majd szintén letörölt egy csepp festéket az arcomról. Mégis mennyi festék lehet még az arcomon?

Vacsora után úgy döntöttem, kimegyek sétálni a belső várfalra, mert igazából fogalmam sem volt, mit csinálhatnék. Florát ismét valami rettentő fontos ügyben elkérették, ezért az egyetlen társasági forrásom is elfoglaltatta magát valami érdekessel. Vagyis, ha nem is az egyetlen, de a legkedvesebb. A második megtett körömnél –a körülbelül egy kilométer hosszú várfalon- meguntam a sétálást, és úgy döntöttem, lemegyek inkább a várkertbe, leülök egy padra és rajzolgatok a félhomályban. Gyorsan felszaladtam a szobámban hagyott füzetemért, majd sietős léptekben közelítettem meg a kert bejáratát, és úgy terveztem, hogy a kerti tóhoz legközelebb eső padra ülök le. Letelepedtem a kiválasztott ülőhelyre, és elkezdtem rajzolni valami számomra még ismeretlen mintát. Mikor teljes sötétség telepedett ránk, úgy döntöttem ideje lenne visszamennem a szobámba, és eltenni magam holnapra, elvégre álmosan nem hiszem, hogy sok értelme lenne hozzálátni a festéshez, mert biztosan elrontanék valamit. Épp, hogy kiértem a várkertből, nekiláttam a futáshoz, ugyanis nem tagadom, nem éreztem magam túl biztonságban egy számomra még idegen várban, a sötétben. Nem is én lettem volna, ha nem történik valami szerencsétlenség velem. Amikor elsiettem egy ajtó előtt, az hirtelen kicsapódott, ezzel a földre lökve engem.

- Minden rendben? – kérdezte egy ismerős hang, majd leguggolt mellém és úgy nézett szemeimbe. Bár az orrom hegyéig sem láttam el, az ő szőke haja szinte gyertyaként világított a sötétben.

- Igen, csak ma valahogy jobban vonzódom a talajhoz, mint máskor – közöltem mosolyogva, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Gyere, felkísérlek a szobádba – segített fel a földről. Igazából teljesen meglepett, hogy tudja, pontosan hol található a szobám. Mikor az ajtóm elé értünk, elköszöntem tőle, majd bementem az új otthonomba, és az ágyra lefekvés után körülbelül tizenöt másodperccel el is nyomott az álom.

Hatalmas szerencsém volt, hogy este ilyen korán lefeküdtem, ugyanis Scott reggel előszeretettel keltett fel hat órakor, hogy öltözzek és induljak az önvédelmi órájára. Őszinte leszek, teljesen kiment a fejemből, hogy nekem reggel a barátom fog adni leckéket, hogyan védjem meg magam. Miután Scott szépen mondva kiráncigált az ágyból, felöltöztem, majd indultunk ki a vár előtt elterülő hatalmas erdőbe. Fogalmam sincs miért nem lehetett a váron belül tartani ezeket az edzéseket, de mivel nem volt választásom, kilovagoltam vele.

Az edzés szépen szólva, elég erős volt. Mivel Scott tudta, hogy milyen tapasztalataim vannak a fegyverekkel, rögtön a 3. önvédelmi óra anyagával kezdte, amire annyira azért mégsem voltam felkészülve. Ahol tudott, ott keresztbe tett nekem támadásaim során, és azt mondogatta, hogy ,,Egy merénylő nem kegyelmez", amivel tisztában is voltam, csak éppen a futás közbeni kigáncsolás majd leterítés nem volt túl korrekt az első három percben, értesítés nélkül. Mikor visszaértünk a várba, találkoztam Cody-val, aki sétálni hívott a várkertbe ebéd után, és most épp oda készültem.

A lépcsőházban erősen visszhangzott, ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábam a második és az első emelet között. Lesiettem a földszintre, majd onnan ki a kert bejáratához, ahol a kapunak támaszkodott Cody-t találtam. Ahogy egyre közeledtem hozzá, árnyékom beesett a látóterébe, és ahogy felém kapta fejét mosolyra húzta száját. Udvariasan üdvözölt, majd bementünk a kertbe, ahol végig beszélgettünk mindenféle dolgokról. Barátok, kedvenc könyvek, és még sorolhatnám.

- Kedvellek, Rose – közölte mosolyogva.

- Én is kedvellek – mondtam mélyen a szemeibe nézve, és széles mosolyra húztam számat. Egy ideig néztünk egymás szemébe, majd a kezdeti jókedve komorsággá formálta magát, és idegesen kezdte forgatni ujjain gyűrűjét. Kérdőn néztem rá, mire egy fájdalmas tekintettel jutalmazott.

- Tudod, a szemed annyira emlékeztet édesapáméra. Ugyan ilyen jég kék szemei voltak. Tőle kaptam ezt a gyűrűt – mutatta felém a tömör ezüstből készült rubin kővel díszített gyűrűt, melyet megviseltek már az évek. – Generációk óta öröklődik a családomban ez az ékszer, apám halála után lehetett csak az enyém. Kiskoromban mindennél jobban, és minél hamarabb akartam ezt a gyűrűt, de most, hogy megtudtam mi az ára a gyűrű átadásának, bárcsak sosem lett volna enyém.

- Annyira sajnálom – szorítottam meg kezét, szembe fordultam vele, és bíztatóan rámosolyogtam.

- Apám volt a példaképem. Mindig ő mondta meg nekem, mit hogyan csináljak, kijavította a hibáimat, azt akarta, hogy a legjobban teljesítsek és véghez tudjam vinni azt, amire ő nem volt képes. Én képes leszek rá. Érte bármit megtennék – mondta elszántsággal a hangjában. Fogalmam sem volt, hogy mi az, amire az apja nem volt képes, de nem is akartam rákérdezni. Ott álltunk, vészesen közel egymáshoz, fogtuk egymás kezét, és mélyen egymás szemeibe néztünk.

- Bocsánat, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot, de Rose, a lord hívat – közölte Scott. Megforgattam szemeim, majd egy bocsánatkérő pillantást vetettem Codyra, mire bólintott, hogy mehetek. Megfordultam, és megpillantottam az erkélyének támaszkodó Cartert. Most komolyan végig miket bámult? Dühösen szedtem a lépteimet felfelé, a lord hálótermébe. Flora szerint kevesek járnak oda. Csak a tábornokok, az inasok és persze a nemesi írnok. Kettőt kopogtam, mire egy hangos ,,igen" után benyitottam. A lord szobája megfelelt Flora körülírásának: hatalmas, és telis tele van értékkel. Kisétáltam a hatalmas erkélyre, ahol még mindig háttal állt nekem, szemeit a várkertre meresztve.

- Mostanában sokat jársz a várkertbe – mondta rám sem nézve.

- Mostanában sokat figyelsz engem – vágtam vissza, de még így sem volt hajlandó szemeimbe nézni.

- Szemmel kell tartanom az embereimet.

- Hogy hogyan végzik a munkájukat, nem pedig, hogy mivel töltik a szabadidejüket– mondtam kissé flegmán, mire sikerült elérnem, hogy megtalálja szemeimet.

- Ha meg akarod nyerni a fogadást, igyekezned kell a munkával – mondta teljesen érzelemmentes arccal.

- Tényleg? Eddig még azzal volt bajod, hogy túl gyorsan haladok, most pedig azzal, hogy lassan? Különben is, az neked csak jó, ha nem fejezem be időben az alkotást.

- Én csak azt akarom, hogy kész legyen a festmény a bálra, de ha minden alkalmazottal leállsz sétálgatni a várkertben negyedóránként, akkor sosem készül el.

- Mégis honnan tudod, hogy mindenkivel leállok sétálni a várkertben? Én is meg szeretném nyerni a fogadást és az, hogy egy nap szabadnapot adtam magamnak, még nem azt jelenti, hogy leálltam a munkával és majd pár nap múlva folytatom. Ezzel te is tisztában vagy, ezek csak ürügyek. Ha ennyire érdekel a magánéletem, legközelebb kérdezd meg, hogy ,,Szia Rosy, milyen napod volt? Mit csináltál egész nap?", ne leselkedéssel derítsd ki, kivel mit csinálok. Talán normális kapcsolat is alakulhatna ki köztünk, és kérdés nélkül is elmondanám, milyen napom volt, és mit csináltam. De ez így nem járja, Carter. – mondtam, vagyis már kiabáltam kiakadva.

- Végeztél? – kérdezte flegmán.

- Ezt nem hiszem el – néztem rá hitetlenül. – Végeztem – hatalmas gőggel indultam ki a hálójából, majd erőteljesen becsaptam magam mögött az ajtót, és egyenesen Flora szobájába vezetett az utam, akinek kiöntöttem a lelkem. Megőrjít ez a férfi. Az egyik pillanatban kedvelem, a másikban pedig meg tudnám fojtani. Normális, hogy vegyes érzelmeim vannak iránta?