Táskámmal a kezemben siettem le a lépcsőn, ahol egyre szaporábban szedtem a lábaim. Fél órája érkezett meg a kocsi értem, hogy a kastélyba vigyen. A kocsis körülbelül tizenötször jegyezte meg az itt töltött 30 perc alatt, hogy ha nem sietek, akkor itt hagy, de tudtam, úgy sem lesz így, ezért eddig viszonylag ráérősen pakoltam fel a szükséges dolgaim a járműre. Már kezdett elegem lenni az állandó fel-lejárkálásból a lépcsőnkön, ezért teljes egyszerűséggel csak lecsúsztattam rajta fentről az egyik nagyobb táskám, majd utána pár kisebbet, és siettem ki, mielőtt tényleg elhajt nélkülem az egyre dühösebb kocsis. A házunk előtt már kint vártak a szüleim – Isten ments, hogy bármiben is segítettek volna-, és búcsúzásra készen lestek engem, ahogy – mint egy málhás szamár – fennakadok a rettentő keskenynek bizonyult bejárati ajtónkon. Egy nagyobb rántás után sikerült kiszabadulnom az átjárást biztosító tárgyból, majd büszkén adtam át kezemben lévő holmimat édesapámnak, aki felsegítette a kocsira. Zihálva kisimítottam egy kósza hajtincset az arcomból, mely egyre inkább verejtékes homlokomhoz tapadt. Érzelmes búcsút vettem szüleimtől, mely nagyjából 15 másodpercig tartott fejenként, a kocsi sürgetésének köszönhetően. Édesanyám kezembe adott néhány aranyat, hogy az első fizetségem előtt is boldogulni tudjak. Megköszöntem azt, majd a kocsi ajtajából még egy utolsót intettem, majd magamra zártam az ajtót, és beültem a kényelmes járműbe, ami nem sokkal a helyem elfoglalása után elhajtott velem a Wellington kastély felé.

Az út egy nagyobb részét végigrajzoltam, amitől elég jelentősen elkezdett fájni a fejem, de miután eltettem füzetem, és szemem az elénk tárulkozó tájra szegeztem, egyből abba is maradt ez a kellemetlen érzés. Megpillantottam azt a tisztást, ami az erdő előtt tátongott. Az előtt az erdő előtt, amiben megtámadott a farkas másfél hete. A szemem elidőzött a látványon, és már észre sem vettem, hogy vészesen közeledünk a várhoz. A kocsis megállt a vizesárok előtt, majd miután közölte a kapuőrökkel, hogy a lord új festőjét hozta, leengedték a fahidat, és áthajtottunk rajta. A külső udvar elején megálltunk, ugyanis a belső várfal kapuja jelenleg nem biztosított átjárást lovas kocsival. Kiszálltam a járműből, és épp, hogy körbe néztem volna, hátulról nagy erővel belém csapódtak, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem terültem el a földön

- Amikor azt mondták, új festőt hoznak Kettlewell-ből egyből tudtam, hogy Te leszel az – mondta a barátnőm fülig érő mosollyal arcán. – Annyira örülök neked, Rose.

- Én is nagyon örülök, csak engedj már el, mert a végén megfulladok – kérleltem nevetve. Egy kis ideig még beszélgettünk, ameddig két férfi felhordta a holmim a leendőbeli szobámba, aztán mikor kész lettek, a lord társaságában visszatértek, és felvezettek az új lakórészembe. A kastély felosztásának megfelelően abba a szárnyba helyezkedett el a szobám, ahol a lord jobb kezeinek – tehát Florának, a tábornokoknak, és a főbb embereknek-, jobbra, a kastély legfelső emeletén. Egy szűk folyosó vezetett az ott található lakásokba, az enyém a legvégén helyezkedett el szintén jobbra. A szobám elrendezése hasonlított a vendégszobáéhoz, de nem volt teljesen ugyan az. Az ajtótól jobbra helyezkedett el a hatalmas ágyam, melynek lábai felfelé magasan megnyújtva lehetőséget adtak az ágyfüggöny felszerelésére, tőle balra a fürdőhelység bejárata. Az ággyal szemben egy nagy –tényleg hatalmas- ruhásszekrényt illesztettek el, majd tőle jobbra a vendégszobához hasonlóan, egy hatalmas ablaksor, honnan teljes kilátásom nyúlt a várra, szemben a főbejárattal. Az ablak előtt északra nyúlt az erkély, melynek ajtaja az ablaksorom mellett található. A szoba keleti falához illeszkedett egy komód, egy íróasztal, majd tőle balra, az északi és a keleti fal sarkában egy hatalmas festőállvány. El sem hiszem, hogy mostantól itt fogok lakni.

- Remélem, hogy tetszik – közölte Carter, miközben egy újabb ellenállhatatlan mosolyt lövellt felém. – Mielőtt elkezdene csomagolni, tájékoztatnám egy-két biztonsági dologról, amit nem ártana tudnia. – Tehát mások előtt nem tegez. Értem én.

- Mégpedig? – kérdeztem, mire egy sokatmondó pillantást vetett a két férfira, akik felhozták a dolgaim, majd Florára. Elsőre vették a lapot, majd kettesben hagytak minket a szobában a lorddal, és ránk zárták az ajtót.

- Tudod Rosy, mivel én vagyok Yorkshire megye irányítója, az északon élő főnemesek nagy része féltékeny arra, hogy engem választottak meg irányítónak. Évenként történik egy-két merénylet ellenem, amit sorozatosan megúsztam. Eddig. A tábornokaim mindent megtesznek, hogy a legjobban kiképzett emberek vegyenek körbe engem, és a kastélyban élőket, ezzel szemben valahogy mindig sikerült kijátszaniuk a rendszert, amiért mérges is vagyok magamra – mondta, majd ökölbe szorította a kezét, és kihangsúlyosodott eleve erősen kirajzolódott állkapcsa. – Mivel nem kockáztathatom az itt élők biztonságát, ezért az egész várban fegyverek tömkelege található, az esetleges belső támadások visszaverése ellen. Mindenhol ott vannak, csak épp az eszünket kell használni, ami a támadóknak, ha szerencsénk van, nincs. Ablakpárkányok és asztallapok alatt, ajtórésekben, képek hátoldalán és még sorolhatnám. Egyszóval mindenhol, a szem előtt, mégsem közvetlenül ott. A Te szobádban az ágyad alatt, az ágyrács tetejéhez rögzítve van egy tőr, és kint az erkélyajtótól jobbra, a virágosláda hátoldalán is egy. Ezeket kizárólag akkor használd, amikor úgy érzed, veszélyben van az életed. Mindenkinek, aki a várban szolgál, kötelezően át kell esnie egy önvédelmi tanfolyamon, amit az embereim tartanak. Azt pedig majd megbeszélem a tábornokkal, melyik időpontban lenne az első önvédelmi órád, és értesítelek a fejleményekről. Érthető?

- Tisztán és világosan – mondtam magabiztosan. Mivel apám fegyverekkel foglalkozik, ezért már egészen kicsi koromban megtanított a használatukra. Tudom a különféle elnevezéseket, hogy mit hogyan kell használni, és mivel a várban kizárólag édesapám fegyverei vannak, könnyűszerrel fogom őket használni. Fogtam már el tolvajt, aki a műhelyből lopott, habár az nem jól kiképzett merénylő volt, csupán egy elszánt falusi, akink nem volt pénze kenyérre. Mindenesetre, én bízok magamban.

- Nem ijedtél meg túlságosan. – közölte mosolyogva.

- Fegyverek között nőttem fel. Ha elfelejtetted volna, a szüleimnek fegyverboltjuk van, és értenek a fegyverforgatáshoz – közöltem én is büszkén, mire egy elismerő pillantással jutalmazott.

- Áttérve a festészetre. Nagyon régóta szeretnék egy falfreskót a bálterembe, és örülnék, ha mihamarabb hozzálátnál, és kész lenne egy hónapon belül, a bálra.

- Egy hónap? Addig húszszor ennyi festményt is el tudok készíteni.

- Nem hinném. Egy öt méter széles freskóról lenne szó. – mikor kimondta azt a bizonyos számot, teljesen lefagytam. Mégis mit kellene egy öt méter széles "vászonra" festenem? Sosem festettem még ekkora területre, és bár biztos vagyok benne, hogy ezt is kitűnően meg tudnám csinálni, mégis kissé megrémisztett ez a méret.

- Vállalom – mondtam egyszerűen. Carter felhúzott szemöldökkel nézett rám, de mikor lövelltem felé egy "Na, mégsem hittél bennem?" pillantást, azonnal visszaestek szemöldökei alaphelyzetbe, majd hitetlenül rám mosolygott. Majd meglátjuk, ki nevet a végén. – Azt hitted, majd egy kis méretkülönbségtől visszariadok? Nagyon félreismert, Lord Carter Wellington. Két hét alatt kész leszek. – mondtam ki megvetettséggel a nevét, gúnyos mosollyal az arcomon.

- Fogadjunk, hogy nem lesz kész két hét alatt.

- Fogadni csak a kocsmabéli férfiak szoktak, Carter.

- Talán félsz? - játékosság csillogott meg szemeiben, majd kihívóan nézett rám és kezét nyújtotta. Megráztam kezét, és olyan erősen, ahogy tudtam, megszorítottam. Arca orbitális fájdalmat tükrözött, majd utána átváltott normális arckifejezésre, azaz nagyképűen rám mosolygott, miközben a szájával eltátogta, hogy „Ez most komoly?".

- Aki veszít?

- Mondjuk... - vakarta meg állát – a vesztes két teljes napig a nyertes kívánságait lesi.

- Ez tetszik – mondtam ravasz mosollyal arcomon.

- Akkor holnaptól számítva 14 teljes nap. Már gondolkodom is, mit kell majd megtenned nekem – mondta, és újra elővette rettentően magabiztos és nagyképű mosolyát. Ez a férfi egyszer az őrületbe kerget az arckifejezéseivel.

- Ne becsülj alá Carter. Nyerni fogok – jelentettem ki magabiztosan.

- Nem hinném – vágott vissza, majd mielőtt megvárhatta volna válaszomat kiperdült a szobából, ezzel magamra hagyva a szoba közepén hagyott értékeimmel. Igazán kedves tőled, Carter. Néhány másodpercre rá, Flora tört be a szobába, és egyből faggatni kezdett.

- Na, milyen volt a fegyvertájékoztató lord ellenállhatatlannal?

- Fantasztikus. Egyébként már van egy teljesítendő feladatom.

- Mégpedig? – fürkészte kíváncsian arcom a barátnőm.

- Készítenem kell egy freskót a bálterembe. Fogadtam a lorddal, hogy két hét alatt végzek vele.

- Ez nem tűnik nagy kihívásnak.

- Egy öt méter széles freskót – mondtam összepréselt ajkakkal, majd vártam a kiborulására.

- Te megvesztél – közölte a nyilvánvalót. – Mit kap a győztes?

- A nyertes két napig utasíthatja a másikat, hogy megtegye amit kíván, és a vesztesnek feltétel nélkül meg kell tennie azt.

- Szerintem jobb lesz, ha felkészülsz, Rose. – Remek, ő sem bízik bennem. Legyintettem a kezemmel, majd szóltam neki, hogy segítsen kicsomagolni. Eleinte húzta a száját, de aztán belement, mikor felhoztam, hogy a ruháimat kellene elrendeznie a szekrényben. Valahogy éreztem, hogy van érzéke a ruhákhoz, és ez ügyben szívesen is segítene.

Ameddig ő felfedezte az elhozott táskáim tartalmát, addig én elhelyeztem a festékhez szükséges eszközeimet a festékes ládámban, amit magammal hoztam, majd a komódot és az íróasztalt is megtöltöttem, néhány mindennap használatos tárggyal. Mire szépen eltűnt minden hozott holmim a szoba közepéről, már kezdett lemenni a nap, de Flora még mindig a szekrényem rendezgette, ráadásul azt sem engedte, hogy segítsek neki ebben a gyorsabb haladás érdekében. Ameddig bajlódott a ruháimmal, addig én végigfeküdtem az ágyamon, és addig forogtam, míg minden egyes rajta lévő tárgy le nem esett róla, majd visszarendeztem őket. Mikor kész lettem, és az ágytakarón egyetlen gyűrődés sem volt, a barátnőm értesített, hogy készen lett a szekrényem rendezésével. A ruháimat színek és évszakok szerint rendszerezte, és átláthatóbb volt, mint valaha. Egy elismerő pillantással jutalmaztam őt, majd megkértem vezessen le a bálterembe, hogy fel tudjam mérni, mégis hová kell majd festenem.

A fal pontosan ugyan akkora volt, mint képzeltem.Hatalmas. Talán tényleg nem kellett volna belemennem ebbe a fogadásba, nemhiszem, hogy két hét alatt kész lennék vele, de még három alatt sem valószínű.Az öt méter az iszonyatosan sok egy olyan festőnek, aki a vékonyszálútusecsethez van hozzászokva.