Reggel, mikor kinyitottam a szememet, egyszerre villantak be a tegnap este történtek. Ijedten kaptam a csuklómhoz, amiken a tegnapihoz hasonlóan, vörösen rajzolódtak körbe Carter ujjainak nyomai. Egy erősen égető érzés kerített hatalmába, majd mikor megpróbáltam hozzá érni másik kezemmel, felszisszentem. Fájt, amikor rátámaszkodtam, miközben felültem az ágyon, ahogy forgattam, és az is fájt, ha mozgatni próbáltam az ujjaim. Vörösre beduzzadt szemekkel néztem körbe a szobámban, majd az ágyam mellett, az éjjeliszekrényre döntött fejjel találtam meg az épp szunyókáló lordomat. Amikor megláttam, hogy lehunyt szemeit eltakarják világosbarna tincsei, késztetést éreztem arra, hogy kisimítsam őket arcából. Óvakodva homlokához nyúltam, majd ahogy bőrünk egymáshoz ért, összehúzta szemöldökét, kinyitotta szemeit, majd mikor álmos szemekkel megpillantott, mosolyra húzta száját.

- Jó reggelt! – üdvözölt, majd ülő helyzetbe tornázta magát, és megtörölte szemeit.

- Jó reggelt! – kezdtem én is. – Hogyhogy a földön aludtál?

- Nem lett volna túl jó ötlet, ha az ágyadban alszok – közölte. – Mikor elaludtál, többször is indultam volna vissza a saját lakrészembe, de akárhányszor felálltam, elkezdtél nyöszörögni, ezért azt láttam a legjobbnak, ha itt maradok - ahogy kimondta a szavakat, talpig elpirultam. Nem rémlett, hogy ennyire ragaszkodó típus lennék. Ahogy megpillantotta arcom, halkan elnevette magát, majd kezeibe temette arcát, és ujjai közül mosolyogva kukucskált.

- Mi az? – kérdeztem.

- Annyira könnyen elpirulsz – közölte a nyilvánvalót.

- Tudok róla – mosolyogtam. Mélyen égkék szemeimbe nézett, én pedig az ő gesztenyebarnáit vizslattam. Egy pillanatra számra vezette tekintetét, de mikor fülem mögé tűztem egy tincsem, és megpillantotta az ő okozta sebhelyemet, aggódó tekintettel felállt, majd leült mellém az ágyra. Óvakodva keze közé vette az enyémet, majd mikor hozzáért a fájó ponthoz, felszisszentem. Megbánó tekintettel nézett hol arcomra, hol pedig a kezemre, majd pedig idegesen kezdte masszírozni orrnyergét.

- Még most sem tudom, mi ütött belém – mondta, miközben állkapcsa megfeszült, és ökölbe szorította kezét.

- Hé – raktam rá kezem övéire, ezzel elérve, hogy lazítson szorításán –, nem nagydolog. Idővel elmúlik – néztem ismét mélyen szemeibe.

- Felemészt a tudat, hogy fájdalmat okoztam neked – kezdte vizslatni a szoba sarkában ácsorgó festőállványt. – Hogy fogsz így festeni?

- Egy időre hanyagolom – közöltem.

- Észre fogják venni, hogy van valami a kezeddel.

- Nem fogják. Köré csavarok egy kendőt, és senki nem fogja látni, hogy ott van. De ha mégis észreveszi valaki, majd azt mondom, hogy az önvédelmi gyakorlat közben sérültem meg. Ne aggódj emiatt – mosolyogtam rá biztatóan, majd felálltam, és körbekötöttem egy a fiókomban talált vérvörös kendővel. Felé nyújtottam a kezem, mire óvatosan megfogta azt, és hüvelykujjával gyengéden végigsimított rajta. A fájdalmas érzés miatt erőteljesen az ajkamba haraptam, és próbáltam hozzászokni a fájdalom létezéséhez. Carter kezemről rám vezette tekintetét, majd mikor látta, hogy nem épp kellemes az, hogy ujja nehezékként pihen csuklómon, szájához emelte, majd mélyen a szemembe nézve apró csókot lehelt rá. Gyengéden elmosolyodtam, és szinte biztos voltam benne, hogy a jellemvonásszerű pír most is kint ült az arcomon. Hosszú percekig csak néztük egymást, majd mikor az ajtó felett levő órára vándorolt a tekintetem, ami háromnegyed tizenkettőt mutatott, a lordé követte azt, és mikor sikerült leolvasnia a jelenlegi időt, villámcsapásszerűen felpattant.

- Az Istenit! – mondta, majd az ajtó irányába gyorsította lépteit. – Negyed órája lent kellene lennem – nyitotta az ajtót, majd egy biccentés után kiment a szobából. A folyosóról visszhangzott cipőinek hangja, ahogy lesiet a lépcsőn, majd kicsivel később elnémult, és más lépteinek hangja vette át helyét. Szobám ajtaja felé erősödtek léptei, majd három kopogást követően benyitott.

- Szia! – üdvözölt.

- Szia, Scott – köszöntem mosolyogva. – Mit keresel itt?

- Már nem is látogathatom meg csak úgy a barátomat? – kérdezte felvont szemöldökkel. Mivel tudtam, hogy nem erről van szó, egy követelő pillantást lövelltem felé, mire megadta magát. – Rendben, Flora küldött fel hozzád azzal az indokkal, hogy mostanában alig beszélünk, és elmesélhetnéd nekem, amiről még nem volt időtök beszélni, vagy valami hasonló. Az utóbbi egy hétben jó, ha három mondatot váltottunk egymással, mert téged mindig lefoglalt valami. Hiányzik a barátom, Rose. Azt hittem, ha ideköltözöl a kastélyba sokkal többet fogunk beszélni, de az önvédelmi gyakorlatokon kívül egyáltalán nem is társalgunk.

- Tudom, de mostanában annyi minden összejött nekem. Annyira sajnálom – mondtam, és zavaromban a földet kezdtem pásztázni. Sosem voltam az a fajta, aki könnyedén képes bocsánatot kérni az emberektől. Mindig is nehezemre esett kibökni azt a nyolc betűs szócskát, még akkor is, ha tisztában voltam azzal, hogy bűnt követtem el, és a minimum lenne ezt megtenni. A nem létező büszkeségem falait ostromoltam ezzel. Scott ismerte ezt a jellemzőm, ezért lehetett az, hogy halkan fölnevetve a karjai közé vont. Kezét a hátamról felvezette a fejemre, ahol, mint mindig, összeborzolta sötétbarna hajkoronámat.

- Na, hadd halljam, mi az, amit nem volt időtök megbeszélni Florával? – kérdezte, majd leült az ágyam szélére, megveregetve a mellette tátongó helyet. Nagyon sóhajtottam, majd leültem mellé, és hosszas mesélésbe kezdtem. Scott homlokráncolva, ökölbe szorított kézzel és megfeszült állkapoccsal hallgatta végig az egész történetem, majd amikor végeztem, idegesen tépte le kezemről az odakötött kendőt. Dühtől fortyogó tekintettel nézett rám, és bár tudtam, hogy nem kifejezetten nekem szól, mégis nagyon megijedtem tőle.

- Nincs semmi baj, majd elmúlik – nyugtattam őt is.

- Hogy voltál képes ezek után megbocsájtani neki? Nézd, mit tett veled, Rose! – emelte meg kezem a felkarom aljánál fogva. – Ha ezt a környékbéli nemesek megtudják, egyből leváltatják.

- Épp ez az, amit nem akarok. Ha én el tudom felejteni azt, amit tett, akkor neked is képesnek kell lenned erre – mondtam végig a szembe nézve. Láttam rajta, hogy dühös, és azt is, hogy képzeletben már legalább tizenötször széttépte a lordot, de igyekezett uralkodni magán. Tudtam, hogy mindenben mellettem áll, és ez nekem teljesen elég volt. Csak azt remélem, hogy a későbbiekben nem fogja emiatt csípős megjegyzésekkel illetni a munkáltatóját. A letépett kendőt visszakötötte a kezemre, majd mélyen a szemembe nézve megszólalt.

- Én csak nem akarom, hogy bármi bajod essen. Csak szólnod kell, és pár másodperc alatt elintézem a lordot.

- Te is tudod, hogy a fejedet vétetnék, ha ezt megtennéd.

- Érted nem számít – mondta, majd könnyekkel telt szemekkel karjaiba vetettem magam.

- Annyira szeretlek, Scott – mondtam, miközben néhány könnycseppet morzsoltam el.

- Én is téged, Rose.

Még beszélgettünk egy keveset Scottal, majd, mivel lemaradtunk az ebédről, lekísért a konyhába, és megkért egy tőlem néhány évvel idősebb lányt, hogy adjon egy kevés ételt számunkra. Barátom vágytól csillogó szemekkel követte a lány minden egyes mozdulatát, majd amikor kezünkbe nyomott két étellel telt tányért, indultunk a konyha végén levő asztalhoz étkezni. Gyanús mosollyal vizslattam barátom, mire egy afféle „Mi az?" pillantással illetett meg.

- Láttam, hogy néztél rá – hangsúlyoztam utolsó szavam.

- Nem néztem sehogy, senkire – mondta durcásan Scott, és még csak véletlenül sem nézett a szemembe.

- Scott Russel, sosem tudtál nekem hazudni – mondtam, mire egy nagyot sóhajtott, és egy mosoly közbeni szemforgatás után válaszolt.

- Adeline a neve. Kedves lány.

- És gyönyörű – folytattam, mire egy kevés pír jelent meg az arcán. – Szerintem tetszel neki.

- Miből gondolod? – csillantak fel a szemei.

- Amikor meglátott, egyből elmosolyodott, és akarva-akaratlanul, a szádra tévedt a tekintete akárhányszor rád nézett – mondtam mosolyogva. – Egyébként, nem láttad Cody-t? Beszélnem kellene vele.

- Nem nagyon. Nézd meg a szobájában.

Miután befejeztük Scottal az evést, elmagyarázta, merre találom Cody szobáját, én pedig miután elköszöntem tőle - ugyanis a katonáknak erősítésképpen kellett menniük egy néhány mérföldre található nemesi várhoz -, indultam is megkeresni őt. Cody nem tartozott a várban dolgozók azon tagjai közé, akikre a legnagyobb szükség volt, tehát a kastélyon kívül helyezkedett el a szobája, a többi konyhában dolgozóéval egyetemben. Mivel Scott azt nem tudta megmondani, pontosan melyik az ő szobája, ezért megkérdeztem pár embert, akik közvetlenül megmutatták, hol találom azt. A szobája egy hosszú, jelenleg kihalt folyosó végén volt megtalálható. Szobája ajtaja nyitva volt, és kihallottam, ahogy néhány férfival beszélget a szobájában.

- A lord emberei öt órakor indulnak a várból, csupán két tucat őr marad a várban, rajtunk kívül. A célpontunk este nyolc és kilenc óra között egyedül lesz a szobájában, akkora időzítjük a támadást – mondta egy számomra teljesen ismeretlen hang. Amikor felfogtam a szavakat, földbe gyökerezett a lábam. Szám elé kaptam a kezem, ezzel eltompítva egyenleten légzésem. A szívem kiugrani készült a helyéről, olyan gyorsan vert, hogy a pulzusom szerintem megugrotta a kétszázötvenet is percenként.

- Akkor, ahogy megbeszéltük – lépett ki az ajtón az egyik, majd megpillantott engem. Gondolkodás nélkül futni kezdtem, de nem jártam túl nagy sikerrel, mivel néhány méter után egy erős kéz megragadta a kendős kezem, ezzel a földre rántva engem. Befogta a számat, majd úgy hurcolt be a szobába. Bárhogy próbáltam kiszabadulni, csak magamban tettem kárt, benne sehogy sem sikerült. Arcát rövid szakáll tette mogorvává, mellkasán ott virított a Wellington vár címere. Mikor beért a szobába, magunkra zárta az ajtót, majd magához szorított és kést fogott a torkomhoz. – Mi legyen a kis jómadárral? – kérdezte. A szobában rajta kívül körülbelül tíz ember volt jelen, Cody-val együtt.

- Szórakozzunk vele egy kicsit – nézett árgus szemekkel az egyik.

- Szerintem vágd el a torkát – mondta egy másik. A szívem végig ott dobogott a fülemben, és tulajdonképpen még én sem fogtam fel, mi történik velem.

- Cody, mit javasolsz? – kérdezte a szakállas rápillantva.

- Üssétek le – jelentette ki érzelemmentes arccal. Amint kimondta, pár másodperc múlva már éreztem is a kemény tárgy okozta ütést a fejemen, majd szememben a könnyek helyét átvette a teljes sötétség.

Sziasztok! Ezennel még egyszer meg szeretném köszönni a Demigod Criticsnek, azaz főként Apollonia Cartellnek, hogy elkészítette nekem ezt a meseszép borítót. Emellett természetesen nektek is meg szeretném köszönni a vote-okat és a rengeteg pozitív visszajelzést, mint komment, mint pedig privát üzenet formájában. :) Nagyon sokat jelent nekem, hogy van, aki olvassa ezt az irományomat, elvégre elég hosszú idő után ültem újra a blogolás nyergébe. 

Millió puszi nektek. <3