Mikor kinyitottam szemeimet, a késő reggeli órák között lehetett. A nap vadul sütött át a vörös sötétítőn, ezzel narancssárgává téve az egész szobát. Átfordultam másik oldalamra, majd megpillantottam Flora lábait, aki minden bizonnyal fordítva alhatott el az ágyon. Felültem, kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat, majd Florát kezdtem keltegetni, többnyire sikertelenül. Eltartott néhány percig, míg képes volt kinyitni szemeit, de miután ezt megtette, több életet véltem felfedezni benne, mint magamban egész életemben együttvéve. Kikászálódtunk az ágyból, felöltöztünk, majd indultunk le az étkezőbe, hogy megreggelizhessünk. Amikor leértünk, nem találtunk ott senkit, ami érthető volt az időt tekintően. Háromnegyed tizenegy. Fantasztikus. Kimentünk az udvarra, onnan pedig, - mint tegnap - egy ajtóhoz vezetett az utunk, ami a konyhába adott bemenetelt számunkra. Míg Flora kért egy kis ételt egy, az ötvenes éveiben járó hölgytől, nekem addig más terelte el a figyelmem. Mikor beértünk a konyhába egy furcsa, jellegzetes érzést éreztem, ami értelmet nyert mikor szétnéztem és megláttam, hogy egy világos, szinte már hidrogén szőke hajú fiú engem fürkész igézően kék szemeivel. Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, és magam sem értem hogyan, de nem pirultam el. Pedig nekem aztán jellemzőm, hogy bármikor, bárhol elpirulok. Az egy ideje tartó bámulásomból Flora enyhe lökése riasztott fel, amely felért egy kisebb szívinfarktussal. Ijedten kaptam szívemhez, és szaporán vettem a levegőt, miközben Flora az arcomba nevetett. Milyen kedves. Fejével intett, hogy induljak el előre, de mivel a konyha egy labirintusnak tűnt számomra, néhány lépés után előreengedtem, merthogy a nagyszerű navigálási képességeimnek köszönhetően egykönnyen nem találok el oda, ahová menni akar. Otthonosan mozgott a szobában, ha nem mondta volna is észrevettem volna, hogy egy ideje a lordnál szolgál. Elvezetett a konyha végébe, ahol egy asztalra letette a kezében hordozott tálcát, és hozzálátott a rajta lévő ételek elfogyasztásához. Lepattantam mellé, elvettem egy kakaós csigát, majd elkezdtem enni. Evés közben végig a konyhában lévő fiúra gondoltam. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, szinte beleégette természetfelettien kék szemeit az elmémbe.  Florának elege lehetett, hogy több, mint öt percig nem szóltunk egymáshoz, ezért megtörte a csendet.

- Észrevettem ám, hogy kivel szemeztél a konyhában – nézett rám gyanús mosollyal – Cody nem sokkal utánam került a kastélyba, de még sosem láttam, hogy beszélgetett volna valakivel. Tudod, afféle magányos farkas.

- Ugyan már, nem történt semmi. – mondtam két harapás között – Azt sem tudom miféle, és kizárt, hogy tetszem neki.

- Figyeltél rá egyáltalán? – csapott az asztalra Flora, de nem idegesen, hanem inkább elképedten – Úgy bámult téged, mintha meztelen lennél, de komolyan.

- Teljesen mindegy hogyan bámult rám. Nemsokára indulok haza, és valószínűleg soha többé nem látom. – Újdonsült barátnőm arcáról lefagyott a mosoly, és az arca is lesápadt. Olyan arcot vágott, mint aki most jött rá, hogy a fogtündér nem létezik. Ijedten felálltam és a széke mellé guggoltam.

- Minden rendben?

- Azt mondtad... – kezdte remegve – Tényleg itt akarsz hagyni? – Néhány másodperc után tudatosult bennem, mire is gondolt pontosan. Szorosan átöleltem és hagytam, hogy fejét a vállamba fúrva adjon utat könnyeinek. Annyira érzékeny és törékeny lány.

Miután megnyugodott, kivezetett a konyhából, és felkísért a vendégszobában hagyott értékeimért. Hamar összeszedtem a holmim, betettem őket a hátizsákomba, majd indultam az udvarra megkeresni Scottot. Ekkor már Flora nem volt velem, tőle a folyosón elbúcsúztam, ugyanis a lord kérette valamiféle levelet íratni az egyik tábornokának, akik Északon táboroznak. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis mikor kiértem az udvarra rögtön megpillantottam Scottot, aki Ariellával az oldalán állt és várt engem. Mikor megpillantott, egy őszinte mosolyt lövellt felém, majd köszönésképp kezével intett.

- Indulhatunk? – kérdezte.

- Kész vagyok. – mondtam határozottan. Nem terveztem bárki mástól elköszönni a várból, végtére is nem ismerek innen senkit. Scotton és Florán kívül a lord van, akitől esetleg elbúcsúzhattam volna, de mivel őt sem ismerem igazán, és valószínűleg a barátnőmnek diktál valami parancsot, ezért nem is volt lehetőségem semmi ilyesmire.

Barátom elállt Ariella elől, ezzel utat adva nekem a nyeregbe szállásra, majd elsétált az istállóig, ahonnan egy éjben fekete lovat kéretett elő. Mikor ellovagolt mellettem immár a csodálatos jószágon, én már nyeregben ültem, és vártam a menetiránynak megfelelő irányban. Utána indultam, majd a várkapuban való ellenőrzés után leengedték nekünk a hidat, és útra kelhettünk. Én még a hídon való átkelés előtt utoljára visszapillantottam a várba, ahol az egyik erkélykorlátot támasztva pillantottam meg Cartert, aki meredten bámult minket. Nem sokat foglalkozva vele, továbbvezettem a tekintetem a bent lévőkön, majd Scott után indultam.

Azt mondják, a haza vezető út mindig gyorsabban telik. Hát, ezt a mondást teljességgel meg kell cáfolnom. Mintha egy fél napig tartott volna, míg elértük Kettlewell kapuit, pedig nem volt több másfél óra intenzív lovaglásnál. Habár talán azért telt ilyen lassan az idő, mert Scott egyetlen egyszer sem próbált beszélgetésbe elegyedni velem. Párszor hozzá szóltam, de mint akit nem érdekel, válaszolt két szóval, majd megelőzött, hogy semmiképp ne beszélhessek hozzá újból. Fogalmam sincs, mi baja van velem újonnan. Ha úgy érzi, majd szóvá teszi.

Mikor beértünk a városba, mindenki vadul integetni kezdett nekünk – voltaképp csak Scottnak –, mindenki kijött a házából, és,,örültek, hogy láttak". Eltartott körülbelül negyed óráig, míg sikerült elérnünk apám műhelyének ajtaját, mivel Scottot minden második lépésnél elhívták beszélgetni, én pedig voltam olyan nagylelkű, és megvártam, mert nélkülem még most sem szabadult volna a legelső beszélgetésből. Senkinek sem tud nemet mondani.

Mikor leszálltuk a lovakról, hirtelen édesanyám rohant ki könnyes szemekkel a műhelyből, és sietett üdvözölni minket. Azaz, főként Scottot. Pedig azt hittem aggódik majd értem, hogy nem jöttem haza az éjjel, de mindegy. Miután egy gyors öleléssel letudott engem, nagyjából öt hosszú percig csüngött Scott nyakán, és talán még most is csüngene, ha édesapám nem jön ki üdvözölni Scottot, és természetesen engem. Bár, őt már valamivel jobban érdekeltem. Miután beértünk a műhelybe, onnan pedig a házba, apám egy jókora fejmosással jutalmazott, és a lelkemre kötötte, hogyha még egyszer megkísérelek egy ilyen akciót, akkor negyven éves koromig nem enged el sehová egyedül. Köszönöm, hogy törődsz velem, apa. Miután biztosítottam szüleimet, hogy nincs szükségem semmire, és Scott is elmesélt minden egyes apró mozzanatot a francia csatából, elkísértem őt a szüleihez. A szülei háza körülbelül tizenöt háznyira fekhetett a miénktől, ezért nem telt sokba, mire megérkeztünk a cukrászda elé. Mikor beértünk az üzletbe, Scott édesanyja háttal állt nekünk, és épp számlát írt egy bent lévő vevőnek.

- Egy csokoládés brownie-t, legyen szíves. – kérte kaján vigyorral arcán a barátom. Édesanyja erre felegyenesedett, lassan megfordult, és könnyekben kitörve rohant ki a pultból egyenesen fiához. Kiáltott kettőt, egyet férjének, egyet Oliviának, Scott húgának, majd tovább zokogott fia nyakában. Kicsivel később megjelent az ajtóban Olivia és Mr. Russel, majd ők is elérzékenyülve rohantak barátomhoz, akit ezen tettükkel palacsintává formáltak őt. Álltak ott néhány percig, némán, ölelkezve, majd mind leültünk a bolt egyik asztalához, újra kifaggatni Scottot.

Késő estig maradtam a Russel házban, és ennek voltaképpen az volt az oka, hogy Martha – Scott édesanyja – semmiképp nem akart hazaengedni egyedül. Barátom természetesen elmondta azt, amit én a szüleimnek nem: a tegnap délelőtt történt eseményeket. Ezért azt a tizenöt köztünk lévő házat sem hagyta megtennem egyedül, elkísértetett Scottal. Mikor hazaértem, a jelentés után, amit a szüleimnek adtam arról, hogy épségben hazaértem, felmentem, megfürödtem, majd egyből elnyomott az álom. Nem volt túl pihentető az elmúlt két napom.

*

Pontosan egy hét telt el a várban való látogatásom óta. Azóta nincs energiám semmihez, nem is festettem. A füzetem valószínűleg már valamelyik állat odújában pihen, tele a gondolataimmal, én pedig azt gyászolva fekszem az ágyamban nap, mint nap semmit téve. Scott három nappal ezelőtt visszament a várba valami megbeszélésre, ami szerintem teljességgel szükségtelen, de ha lehet, inkább nem szólnék bele a nagyon dolgába. Két nap múlva újhold, és alig van kész festményem a kiállításra. Ha most nem állok hozzá a festéshez, apám elbúcsúzhat néhány kuncsaftjától. Így hát, mint egy élőholt, teljes kedvtelenséggel vettem elő a festéshez szükséges szerszámaimat, majd vetettem magamra a köpenyem, és nekiláttam festeni. Egész délelőtt festettem, sőt még a délután egy szerves részét is a festésnek szenteltem, és szánalommal mondhatom, hogy két festményt sikerült befejeznem. Nem hármat, nem is négyet, kettőt. A kiállításra pedig minimum hárommal kell még előállnom. Menni fog, Rose, gyerünk! De nem ma. Dühösen vettem le köpenyem, majd ledobtam a szoba egyik üres sarkába, és idegesen az ágyra feküdtem, majd el kezdtem püfölni azt. Roppant felnőttes, Rose. Mikor kellőképpen kifáradtam a matrac ütésében, zihálva terültem végig az ágyon, és gondolkodni kezdtem. A héten meg fogom látogatni Florát. A képzelgéseimből, miszerint Flora az egyik hétvégét nálunk töltené, két egymás utáni gyors kopogás riasztott fel. Felálltam, megigazítottam ágytakarómat, majd egy hangos 'igen' után vártam, hogy belépjen valaki a szobám ajtaján. De aki belépett, rá sohasem számítottam.

- Szép estét, Rosy! – kezdte Carter, mire én kikerekedett szemekkel, szájtátva, sokkos állapotban biccentettem egyet – Örülök, hogy látlak.

- Maga... mégis mit keres itt?- kérdeztem döbbenten.

- Kérlek, hadd tegeződjünk. –Carter elővette legönteltebb mosolyát, majd a háta mögül előrehúzta kezeit, melyben ott pihent az én szeretett kis füzetkém. Ha számokban kellene kifejeznem meglepődöttségemet, az a szám valahová ezermilliárd és végtelen közé esne. - Miután elmentél a kastélyból, az embereimmel a patak környékén vadásztunk, és az egyik fatuskó tövében találtam rá a könyvre. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a Te füzetedről van szó.

- Az 6 napja volt, Carter. Elolvastad? – kérdeztem fájdalommal az arcomon, és mintha némi dühöt is lehetett volna felfedezni tekintetemen.

- Természetesen el, és Rosy, fantasztikusan rajzolsz! Ezzel kapcsolatban lenne feléd egy ajánlatom.

- Mégpedig? – kérdeztem hitetlenséggel, és megbújt kíváncsisággal a hangomban. Valamiért eldöntöttem, hogy haragudni fogok rá azért, mert elolvasta a füzetem, egyébként pedig legszívesebben a nyakába ugrottam volna azért, mert visszahozta nekem.

- Állást ajánlanék neked a kastélyomban, festőként. Régóta szerettem volna egy saját festőt, de nem találtam megfelelő alanyt ennek a munkának betöltésére. Egy ideje már itt vagyok, beszéltem a szüleiddel, és rábólintottak, hogy velem jöhess. Nos, mit mondasz?

- Nem is tudom, Carter. – mondtam némi félelemmel a hangomban. Tudtam, hogy hatalmas lehetőség lenne ez számomra, és egyébként örültem is volna, hogy Flora mellett kell legyek majd nap, mint nap.

- Kérlek, jól fontold meg. Hatalmas szükségem lenne egy festőre, és aranyat is kapnál a munkádért. Atyád nyugodt szívvel elengedne, mert tudja, hogy vigyáznék rád. – kérlelt, majd közelebb lépett hozzám egy lépést. Csupán fél méter választott el minket egymástól, én hirtelen nagyszerű szórakozásnak véltem a lábaim vizslatását, míg ő próbálta felvenni velem a szemkontaktust, sikertelenül. Álltam némán egy darabig, majd párszor átfuttattam a gondolatot az agyamon, és arra a döntésre jutottam, hogy miért is ne.

- Rendben, legyen.

- Nagyszerű! – jelent meg újra a kaján vigyor arcán – Amint összepakoltál, kocsit küldenék érted, és az elhozna a kastélyba. Mit szólnál, mondjuk a csütörtökhöz?

- Megfelel. – mondtam, majd nekem is megjelent egy viszonylag széles mosoly az arcomon. Mélyen egymás szemébe néztünk, ami egy idő után kissé zavarba hozott, ezért teljesen egyszerűen elvörösödtem. Mintha belelátna a lelkembe. Nem sokkal később arra lettünk figyelmesek, hogy édesanyám kinyitja szobám ajtaját, Carter pedig erre a tettére távolabb ugrott tőlem, háta mögé tette kezét, majd úgy fordult felé.

- Nos, Rose, mit mondasz? – kérdezte megbújt mosollyal az arcán. Egyszerűen bólintottam, majd széles mosoly ült ki az arcomra, mire anyám egy sokatmondó hálálkodó pillantást vetett a lord felé, odalépett hozzám, majd karjai közé vont.