- Nem! Ez nagyon-nagyon rossz ötlet - jelentettem ki elszántan. - Inkább keressük még egy kicsit! Itt kell lennie valahol - mondtam még mindig az iskolai egyenruhám után kutatva.
   Kamil hosszú szőkésbarna haja zöld szemébe hullott, ahogy épp a fejét csóválta. Persze neki könnyű, hisz nekem veszett el a matrózblúzom.
   A legjobb barátnőm sóhajtva lerogyott a kanapéra. Mostanra már rájött, hogy én javíthatatlan optimista vagyok. De persze nekem sincs mindig igazam. Sajnos. Meg ez inkább, hát… az ő reszortja. Erre akkor jöttem rá, mikor már vagy tízszer átkutattam a lakást, de még mindig semmi nyoma nem volt annak a vacak iskolai blúznak.
- Mi lenne, ha most az egyszer kivételesen rám hallgatnál? - tette fel a kérdést már vagy huszadjára Kamil.
- Katasztrófa - vetettem oda, majd lehuppantam mellé. Az egyenruhám valószínűleg szublimált. Nincs más magyarázat. Egyszerűen sehol sincs. Átkutattam a szobám minden egyes apró zugát. Nem volt a szekrényben ahol lennie kellett volna. Az ágy alatt se találtam többet pár porcicánál. Kipakoltam az íróasztalom összes fiókját, bár fogalmam sincs, hogy hogyan kerülhetett volna oda. Megnéztem a szőnyeg alatt, áttúrtam a tankönyveim. Semmi.
   Ezután a nappali következett. Kamil segítségével arrébb toltam a szekrényt, ami erre hatalmas robajjal felborult és az összes könyv lezuhant róla. Mondanom sem kell nem volt ott a blúzom. Se ott, se a kanapé alatt, se a csilláron, se a tévé mögött, se sehol. A konyhában sem találtuk, pedig még a hűtőben is megnéztük.
   Így jutottunk el idáig. Negyed óra múlva kezdődik a ballagásunk és még mindig az eltűnt tárgyak listáján szerepel az iskolai blúzom. De optimista vagyok. Szóval annak azért örültem, hogy a térdig érő, ünneplős szoknyám és a magas sarkú cipőm - amiben folyton orra esek - megvolt. Vivát! De más jó hírrel nem szolgálhattam.
- Esetleg nincs a mosatlanok között? - kérdezte ezt is már vagy huszadjára Kamil. Már nyitottam volna a számat, hogy „Nincs”, de a legjobb barátnőm a szavamba vágott. - Nézd meg!
- Jó - morogtam majd bementem a kék-fehér fürdőszobánkba és megnéztem. Ott volt. Lehet, hogy hamarabb kellett volna Kamilra hallgatnom. - Mit is mondtál arról a B tervről? - kérdeztem feszengve.
- Esetleg ha a kék ingedet vennéd fel, akkor nem lenne annyira feltűnő, hogy hát… tudod, nem az egyenruhában vagy.
- Rendben - adtam meg magam.

Ω     Ω     Ω

   Csak egy percen múlt, hogy nem késtünk el. Bár Vilma néni így is eléggé rondán nézett ránk. De persze kire nem néz rondán?
   Az említett tanár középkorú nő volt, és már néhány ősz szál vegyült szorosan összefont barna hajába. Csaknem állandóan szürke kosztümöt hordott egy hozzá passzoló azonos színű cipővel. Egyszer még az iskolai farsangra is abba jött! A szemét szinte mindig összehúzta, mégpedig úgy, hogy egy átlagember semmit se látott volna. De nem így ő! Bármi is történt mindig tudott róla. Elsőként értesült mindenről. Ha a Kovács Pisti kitörte az ablakot? Alig telt egy perc máris ott volt leszidni. Ha verekedés készülődött? Még az első ütés sem csattant el máris ott volt és csak úgy osztotta az egyeseket. Mindenhol beépített emberei voltak. Soha nem lehetett tudni ki dolgozik neki és ki nem. Ez főleg akkor volt probléma, ha puskáztál egy dolgozatnál, kikotyogtad és a következő pillanatban már azt vetted észre, hogy ott állsz Vilma néni előtt és arról motyogsz valamit, hogy te, soha de soha nem puskáznál a történelem dolgozatnál. A tanár pedig átlát rajtad és már kapod is a szaktanárit. Mellesleg a szigora messze földön híres.
   Ja, és Vilma néni folyamatosan rondán nézett. Mégpedig, mindenkire. De jelen pillanatban legfőképp rám, mivel eléggé könnyű volt észrevennie, hogy nem az egyenruha van rajtam. Az egész osztály matrózblúzt viselt, csak én feszítettem kék ingben. Fú, ez nem lesz jó!
   Huh! Szerencsére nem tudott leszidni, mert annyira kicentiztük Kamillal az érkezést, hogy majdhogynem azonnal felharsant a zene és kezdetét vette a ballagás. Megfogtuk egymás vállát, majd szép lassan elkezdtünk vonulni az iskola folyosóján. Úgy ötször estem majdnem orra, röpke másfél méter alatt. Már csak egy órát kell kibírnom ebbe a vacakba és megmenekültem. Feltéve, ha nem hasalok el.
   A folyosót idefele jövet érthető okokból nem volt elég időm megszemlélni, most viszont ámulattal töltött el az egész. Halvány rózsa illat lengett körül minket. A fehér falakat csodálatosan feldíszítették kanyargózó, gyönyörű borostyánnal. A bézs csempék ragyogtak a tisztaságtól, pont úgy, mint az ablakok, ahova kardvirágokat és zöld leveleket tettek. A fogasokon pedig ott virított a rengeteg gyönyörű vörös rózsa. Mámorító, édes illatuk táncra kelt a levegőben ott virított, tündökölt…
   Állj! Azt hiszem rosszul láttam. A vörös rózsák közt ott fénylik egy éjfekete.
   Egyre közelebb értünk. Megbabonázta a tekintetemet. Nem tudtam levenni róla a szememet. Valami egyszerűen nem engedte. Ahogy egyre közeledtünk, úgy futott ki a testemből minden erő. Éreztem, hogy szédülök. Mindjárt összesek.
   Közvetlen a rózsa előtt vagyunk. Már tényleg mindjárt… Puff! Na, most estem össze. De legalább a folyosón, ahol nem volt nézőközönségem. Vagy legalábbis nem akkora.
- Szigeti Jázmin! - harsant Vilma néni hangja.
   A sor elég hamar felbomlott. Mindenki körém gyűlt. Természetesen Vilma nénivel az élen.
- Szigeti Jázmin - kezdte elölről. Már szinte vártam, hogy leszidjon, amiért elájultam, de legnagyobb döbbenetemre így folytatta. - Jól érzed magad?
   Nem tudtam megszólalni. És nem csak a döbbenettől. Úgy éreztem magam, mintha az előbb dübörgött volna át rajtam egy egész rinocérosz csorda. Minden egyes porcikám sajgott, és még a fejemet sem tudtam megmozdítani.
   Ezen okok miatt Vilma néni kérdésére csak egy nyögéssel tudtam felelni.
- Kamil, Judit! Kísérjétek be a tanáriba Jázmint, majd gyertek vissza! - adta ki az utasítást a tanárnő.
   A két említett - a legjobb barátnőm és az ősellenségem - odajöttek hozzám, majd felsegítettek és kikísértek az ajtón. Addig egy szót sem szóltak. De utána! Az valami katasztrófa!
- Ez meg mivolt?- fordult felém Judit, mihelyst kiléptünk az ajtón. Tekintete azt sugallta, válaszoljak, azonban én meg sem szólaltam. Főleg azért, mert nem tudtam. De nem csak beszélni. Még a kisujjam mozgatására sem volt elég erőm.
- Hagyjad már! - szólt rá Kamil. Judit válaszképp morgott valamit.
   Nem is kellett sokáig mennünk, hamarosan odaértünk a tanári fehér ajtajához.
   A két osztálytársam bekísért a fehér falú eléggé nagy terembe, melynek a közepét egy hatalmas asztal és jó sok szék foglalta el. Az előbbin rengeteg papírhalom kapott helyet, mind szép rendezetten. A falon volt egy hatalmas naptár és pár csendélet, ami rám, hát hogy is mondjam… elég álmosítóan hatott. Az egyik sarokban pedig három fekete bőrfotel állt. Az egyik ilyenbe ültettek bele.
   Judit ezután szó nélkül elviharzott és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Minden rendben lesz? - kérdezte Kamil felém fordulva. Én alig láthatóan bólintottam. A legjobb barátnőm sóhajtott egyet, majd ő is elhagyta a tanárit.
   Egyedül maradtam, és egy perc múlva már halálosan untam magam. Arról pedig jobb, ha nem is beszélünk, hogy egyre álmosabb és álmosabb lettem. A szemem pedig szép lassan lecsukódott.
   Maradjunk annyiban, hogy nagyon különös álmom volt. Azt álmodtam, hogy felébredek, de meg sem tudok moccanni. A tanáriban pedig volt még valaki rajtam kívül. Egy vörös hajú lány kezében a fekete rózsával. Szép lassan lépdelt előre felém, az arcán negédes mosollyal.
   Mikor már közvetlenül előttem állt hirtelen megtorpant, majd hátranézett. Követtem a tekintetét. Egy fekete köpenybe burkolózott alak lépett be a tanáriba. A fején csuklya pihent mélyen a szemébe húzva. Az arcát pedig egy különös mintákkal díszített ezüst maszk takarta.
- A mester beleegyezett - szólt oda a vörös hajú lánynak. A hangja halk és szenvtelen volt. Semmilyen érzelmet nem tükrözött.
   Az újonnan érkezett is elindult felém, azonban váratlanul egy hatalmas robaj hallatszott és berobbant a tanári ajtaja! Óriási porfelhő örvénylett körülötte, majd kilépett belőle… Vilma néni kezében egy karddal. Ha tudtam volna mozogni most biztos tátott szájjal bámultam volna ezt a jelenetet. Ez az álom egyre furább és furább lesz.
   Vilma néni után Szálen a keresztapám lépett be a terembe felajzott íjjal a kezében, amit egyenesen az Ezüst maszkosra szegezett. Azonban ezzel még közel sem volt vége ennek a különös repertoárnak. Utánuk újabb és újabb emberek léptek be a terembe. Mindnyájan fehér, arany szegélyes köpenyt viseltek és a kezükben a legkülönbözőbb fegyverek voltak. Szablya, dárda, pisztoly, számszeríj, ninjucu…
- Azt ajánlom, hordjátok el magatokat, de gyorsan! - küldött egy gyilkos pillantást Vilma néni a vörös hajú lány és az Ezüst maszkos felé.
- Jaj, kedves Vilma ezt azért te sem gondoltad komolyan? - mosolygott a vörös hajú lány. - Hisz miért is tennénk ezt? Talán mert a Szövetség ezt akarja? Hát idefigyelj, már nincs hatalmatok felettünk! A sötétség új erőre kapott! A fény már nem parancsol neki! - kiáltotta, majd felkacagott. Igazi őrült, gonosz kacaj volt ez. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz, amik a filmekben voltak. Ebből csak úgy sütött rosszindulat, a gyűlölet…
- A játszma újra kezdetét vette és ezúttal mi nyerünk - jelentette ki az Ezüst maszkos.
- Blablabla… Én ezt már kezdem unni - osztotta meg Szálen is a véleményét. - Ha nem takarodtok el innen most, azonnal akkor sajnos kénytelenek leszünk megtámadni titeket és abból nem lesz köszönet. Szóval mondjátok „Pápá!” és tünés!
- Talán félsz, hogy esetleg legyőzünk titeket? Hogy mondjuk egy sötét mágus fél kézzel elintéz? - kacagott a vörös hajú lány.
   Szálen megvonta a vállát, majd felemelte az íját, célzott és lőtt. Szíven találta a hencegőt. Az azonban ahelyett, hogy összeesett volna újra felkacagott, majd elhajította a fekete rózsát a kezéből, ami ezer apró darabra hullott a terem közepén.
- Szép álmokat! - mondta miközben kihúzta magából a nyílvesszőt.
   Szálen szeme kikerekedett, majd - remélhetőleg - ájultan rogyott össze a többiekkel együtt.
   Az Ezüst maszkos ezután felém fordult. Csak most vettem észre, hogy álarcát nem akármilyen minták borították. Félelmetes szörnyek, rettenetes faragványai fedték minden egyes négyzetcentiméterét.
- Most pedig te következel - mondta azon a szenvtelen hangján, és én ekkor jöttem rá, hogy mindez nem csak álom volt csupán.