Adél fel-alá járkált azon a két négyzetméteren, amit nem lepett el egy halom újság, rajz, vagy üres papír a szobájában. Mellkasát félelem szorította, torkát érdes gombóc kaparta, gondolatai áradó folyóként feszítették ép elméje gátját. Az elmúlt pár nap eseményei kihúzták a lába alól a talajt, ő pedig egyensúlyát vesztve próbált talpon maradni, miközben úgy érezte, megbolondul.

A beszervezés okozta sokk és a lábon kihordott idegösszeroppanás nyomai ott voltak mindenhol, amerre járt. Nyomot hagyott munkáján, amit csak az utóbbi pár napban nem lehetett tökéletesnek mondani. Ott volt lépteiben, amikor minden megtett mozdulat után rátört az érzés, nézzen a háta mögé. Befészkelte magát kapcsolataiba, hiszen alig szólt bárkihez is azóta.

Azonban mindennél jobban felzaklatta a hadnagy hirtelen felbukkanása. Miért pont akkor kellett odaállítania, amikor az a szemét Fürst így megalázta, és ő miért érzett kellemes megnyugvást mikor a férfi szemébe nézett? Hogy lehetett rá ilyen hatással, amikor inkább rettegnie kéne tőle? Nem lehet kérdés, megfigyelni jött erre, ezért a titkos üzenet átadását – így szökési tervét – talán el kéne halasztania. De ha a férfi mégis igazat mondott, és a véletlen sodorta végül arra? Hiszen egy barátjával érkezett, elképzelhető, hogy hozzá igyekeztek…

Gondolatai olyannyira összekuszálódtak, hogy a karácsonyi égősort hozzá képest gyerekjáték kibogozni. Mintha egy óriási labirintusba érkezett volna, ahol a racionalitás megborul, a kiutat pedig nem találja. Egyszerre akart bosszút állni Fürstön és felkeresni a hadnagyot, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nem éri semmi baj szegény Ferkót. És megmondani neki, hogy többé ne merészelje befogni a száját, pláne bármilyen hatást gyakorolni rá. Keserűen felnevetett a gondolatra, hogy a hadnagy direkt próbált volna bármi pozitív érzelmet kiváltani belőle. 

Fel kell keresnie barátnőjét, mielőtt teljesen megőrül. Talán önző dolog ilyen vészterhes titkot akasztani a másik nyakába, de már a két napja tartó titkolózás is teljesen kikezdte a gyomrát, muszáj megbeszélnie valakivel ezt az abszurd helyzetet. És ő, Adél is azt akarta volna fordított esetben, hogy Gitka beavassa az életét érintő, hasonlóan nagy horderejű változásba. De mielőtt bármibe is beavatná, kerek-perec rákérdez, titkolnak-e előtte akármit is.

Bár fél tíz is elmúlt, Adél mégis villámgyorsan összekapta a holmiját, és nem sokkal később rácsukta az ajtót Zsuzsa mama horkolására. A szomszéd lakásból halk duruzsolás hallatszott; Ferkó énekelt, robosztus alakja átsejlett a vastag tejüvegen. Csupán egy-egy szót lehetett tisztán érteni, ennek ellenére Adél szerette hallgatni ezt az artikulálatlan dalolászást, amitől rendszerint összeszorult a szíve tehetetlen fájdalmában, amiért a élet ilyen sorsot szánt szegény férfinak. 

Enyhe féltékenységgel vegyített önzőséggel dőlt az ajtófélfának. Milyen könnyű lenne csupán annyit ismerni a világból, amennyit Ferkó felfog. Fürstön kívül nem ismer más gonoszt, őt meg rendszerint elkerüli. Boldog az ő korlátozott világában, ahol a nap mindig ragyog, béke van és a kommunizmus nem létezik. Nem ropognak fegyverek, nincs füle a falnak és besúgók sincsenek. Ahol az önkifejezési formákat nem fojtják el erőszakkal, ahol bátran hihetsz az Istenben, és a Télapót is lehet Mikulásnak hívni.

Adél sosem élte meg a békét. Sem a lelkében, sem a külvilágban…

Megrázta magát. Mire felocsúdott, a dal is véget ért, ő pedig futva tette meg azt a pár sarkot, amivel barátnője arrébb lakott. A bérház kapuját zárva találta, de a Gitka szobájából derengő narancsos fényből arra lehetett következtetni, hogy még ébren van. Adél előhalászott pár gombot a kabátja zsebéből, hunyorogva célozta meg velük az üveget.

– Gitka! Gitka! Nyisd ki, hallod? – A gombok apró koppanások kíséretében pattantak vissza az ablakról a földre. Reakció hiányában Adél kénytelen volt hangosabban kiabálni, és nagyobb erővel dobálni a gombokat! – Gitka!

Elmosolyodott, amikor meghallotta az ismerős nyikorgást, amit barátnője felháborodott hangvételű kérdése kísért.

– Mi a franc van már megint, Adél? Már majdnem aludtam!

Gitka kinézete azonban megcáfolta állítását. Adél jól tudta, barátnője sokkal hiúbb annál, minthogy sminkben térjen nyugovóra, megkockáztatva azt, hogy ránctalan, zsenge arcbőrén a kelleténél hamarabb fogjon az idő. Haja a késői óra ellenére is feltupírozva tündökölt feje tetején, nyakában a nagymamájától örökölt gyöngysor lógott. Mindez két dolgot jelenthetett: Gitka vagy valamelyik álomszerepét próbálta a tükör előtt, vagy volt nála valaki.

– Jó színésznő vagy, Gitkám, de korábban kell felkelned, hogy engem átverj. Egy frászt aludtál te majdnem. Romy Schneider nem volt ekkora puccba vágva a Sissi forgatásán, mint most te!

– Ne is emlegesd nekem Romyt! – szipogta Gitka. – Egy évvel fiatalabb, mint mi, és a világ a lábai előtt hever… Olyan irigy vagyok, hogy legszívesebben kivetném magam innen!

– Te szebb vagy nála – hízelgett barátnőjének –, és legalább annyira tehetséges. – Csak rossz helyre születtél, tette hozzá magában.

– Inkább azt mondd, hogy mi van! – szólt végül keserűen.

– Engedj fel! – Adél türelmetlenül toporzékolt, közben jobbra-balra pislogott, figyeli-e őket valaki.

– Nem várhat holnapig? Én – Gitka bepillantott a szobába –, nem igazán érek rá.

– Rendben, de ha reggel nem megyek dolgozni, akkor tudd, hogy szétrobbant a fejem a sok gondolattól!

Úgy látszott ez hatott. Gitka hatalmasat sóhajtott, és visszahúzódott az ablakból. Adél elvigyorodott, amikor az Öltözz! felszólítást hallotta kiszűrődni bentről, majd a következő pillanatban ismerősen nyikordult meg az ablakrács. A legördülő kötél tompán puffant neki a ház falának, Adél pedig macskaügyességgel felkapaszkodott rajta. Nem érte túl nagy meglepetés, amikor odafenn egy félmeztelen fiú köszöntötte. Ruhája cipőjével egyetemben hevert az ágy mellett.

– Ha stresszes vagy, jobb módot is tudnék a levezetésére, mint a beszélgetés. Gitkával már épp belemelegedtünk a dolgokba, mi lenne ha hármas…

– Ha jót akarsz magadnak, ezt a mondatot nem fejezed be – torkollta le Adél.

– Ne már, lányok! Egy kis kaland belefér, nem igaz?

– Nem – zárta rövidre Gitka, és a srác kezébe nyomta  maradék ruháit.

– Komolyan ezért hívtál át? – váltott a fiú hangszíne kedélyesből haragosba. – Hogy aztán lekoptass a havibajos barátnőd miatt?

– Ki neked a havibajos? – kérdezte Adél. Mellkasában kitörni készülő indulat fortyogott.

– Ki az az elmebeteg, aki ilyenkor állít át a másikhoz?

– Kopj le, te barom! – Gitka az ablak felé taszigálta a fiút, aki egy Hülye kurvák! kíséretében végül kimászott rajta.

– Ezt a kretént meg hol szedted össze?

Gitka bezárta az ablakot. 

– Egy párszor összefutottunk a közértben. Ma délután is. Meghívott egy kávéra, tök jól eldumáltunk. A fene gondolta, hogy ekkora paraszt – huppant le az ágyra. 

– Mikor szoksz már le arról, hogy mindenféle jöttmentet felhozz magadhoz?

– Miért jöttél? – terelte el a szót, mire Adél megcsóválta a fejét. Gitka szeretetéhsége még az övén is jócskán túltett, kacérságban is mérföldekkel előtte járt, a kettő pedig meglehetősen veszélyes kombinációt alkotott. Szeretett kikezdeni fiúkkal, belebonyolódni az ehhez hasonlóan felszínes viszonyokba, ugyanakkor Gitka reménytelenül vágyott rá, hogy valaki – aki lehetőleg sármos és jól szituált –, a csinos külső mögé nézve elérjen a lelkéig. Csak hát, amíg könnyen adta magát, addig könnyen át is léptek rajta… – Várj, azt hiszem, van még pár deci bor a hűtőben.

– Egy valamit, muszáj most azonnal tudnom – szólt Gitka után, aki nyomban szembefordult vele. Kérdő tekintettel bámult rá, Adél pedig jobbnak látta nem húzni az időt.

– Titkoltok előlem valamit a többiekkel? – Kimondva teljesen abszurdnak hatott a kérdés, Adél gyomrában mégis mintha egy nehéz kő kezdett volna süllyedni, míg a válaszra vált.

– Mi van? – hitetlenkedett Gitka. – Dehogy? Mégis mit titkolnánk?

– Nem tudom, olyan furcsa mindenki – törtek fel Adélból a a szavak. – Néha mintha kibeszélnének a többiek a hátam mögött vagy épp nem vesznek tudomást rólam. Vagy egy új MUK-ra készültök vagy tudom is én!

– Nem értem, miért érzel így, a szokásos dolgokat csináljuk, akkor is, amikor nem vagy ott. Összejövünk, szidjuk a rendszert meg Kádárt, Márait olvasunk, a Szabad Európára hangolódunk meg ilyenek. Igaz a múltkor túllőttek a célon, mikor a kocsmában kezdtek hangoskodni, és mindenféle rendszerellenes szöveget nyomtak, alig bírtam lecsitítani őket, de végül csak kiraktak minket. Semmire nem készül senki, vagy engem is kihagynak belőle… Mi ez az egész?

– Ottó és Ábel sem készül valami hülyeségre?

Gitka a homlokát ráncolta.

– Szerinted képes volnék eltitkolni előled, ha valamire készülnének? – tárta szét a karját Gitka, mire Adél mellkasába kellemetlenül szúrt bele a bűntudat. Hogy gondolhatott bármi ilyesmire is? – Na, mondd már, mi van?

– Előbb hozd azt a bort. Kelleni fog.

Gitka bólintott, és kirobogott a szobából. Adél, amíg várt, törökülésben elhelyezkedett az ágyon. 

Az éjjeliszekrényen álló lámpa fénye félhomályba vonta a szobát. Adél a kezével lassú táncot járt a búra felett, mire különös árnyak keltek életre a zöld tapétán. Az árnyjáték ezernyi emléket ébresztett benne, és mosolyognia kellett, ha eszébe jutott, hányszor ültek már együtt, hol itt, hol az ő szobájában. Ennyi év távlatából nevetségesnek tűntek az első titkok, amiket megosztottak egymással: hogy Gitka titokban megette az öccsének szánt cukorkát, hogy  a spájz legfelső polcára dugta el előle a cipőjét, vagy hogy Adél pénzt lopott el az apja táskájából, hogy színes gombokat vegyen rajta.

Aztán ahogy nőttek, a titkaik is úgy lettek egyre súlyosabbak. Gitka kihallgatta, hogy a szülei a válásról beszélgettek, és Adél sosem felejti el barátnője kétségbeesett zokogását, amin aztán az a másik alkalom tudott túltenni, mikor az anyja valóban elhagyta őket. A takaró alatt beszélték meg, hogy Rákosi leginkább egy gibbon és egy disznó kereszteződésére hasonlít, és ott rettegtek át számtalan éjszakát, amikor arra vártak, őket is beviszik a forradalomban való részvételért.

Gitka, kezében a két poharat és a palackot egyensúlyozva tért vissza. Az egyiket megtartotta magának, a másikat Adélnak nyújtotta, aki most élete legsúlyosabb titkát készült előadni, ám a torkában nőtt gombóctól alig tudott megszólalni. Nagyot kortyolt a borból.

– Szóval az van – kezdte idegesen –, hogy a portrés pasas… 

– A Jóképű, hogy kerül a képbe?

– Ajj, hallgass – intette le barátnőjét, majd amilyen gyorsan csak tudta, elhadarta a mondanivalóját. – Az van, hogy a fickó nem az, akinek kiadta magát. Vagyis ő egy állambiztonsági nyomozó és beszerveztek, hogy jelentsek Pallagról és azokról, akik őt segítik, mert állítólag szervezkedik az állam ellen.

– Ma a francos búbánatról beszélsz? – kiáltott fel Gitka rémülten. Már épp kényelembe helyezte magát ő is az ágyon, de most hirtelen megugrott. – Hogy mi…? Hogy te… Hogy…?

– Hétfőn ketten vártak rám a hotelben, és…

– Nemet mondtál, ugye? Ugye? – Gitka szavait alig lehetett érteni, úgy remegett a hangja. Keze is vele szinkronban reszketett, sőt még foga is a pohárnak koccant, ahogy inni próbált belőle.

Adél a tenyerébe temette az arcát.

– Tudtak a csalásaimról. Náluk volt az összes hamis kiviteli engedély. Azt mondták elengedik a felelősségre vonást, ha jelentek Pallagról. De hazudni fogok, Gitka. Nem fogok beárulni senkit sem!

Kétségbeesetten morzsolgatta a takaró szélét, miközben Gitka döbbent arcát figyelte. Barátnője kiszállt az ágyból, letette a poharát a földre, majd visszaült. Aztán újra felállt, de szólni nem szólt egy árva szót sem. Mikor már percek óta ezeket a kényszeres mozdulatokat ismételgette, Adél is felpattant.

– Gitka, most már mondj valamit!

Gitka úgy riadt fel, mintha arcon ütötték volna. Végre megállt egy helyben, de a következő pillanatban Adél karjaiba vetette magát. Adél tétován ölelte őt vissza, de lelke végre megnyugodott; Gitka nem fog elfordulni tőle.

– Bántottak?

Adél nemet intett a fejével. Pontosan tudta, miért kérdezte tőle ezt Gitka. Hallottak és tapasztaltak nem egy történetet, hogyan viseltettek a forradalmárokkal szemben, amikor elkapták őket. Hogy vallattak, hogyan kényszerítettek ki beismerő vallomásokat. Egyik sem volt szép történet, igaz volt már vagy egy éve is a hasonló híreknek. És ha a hadnagy barátságos tekintetére gondolt, és az elnéző kedvességre, ahogyan vele bánt, az összes addigi híresztelés mintha csupán elnagyolt pletyka lett volna.

– Egy ujjal sem nyúltak hozzám, bár az Uhu elég nagy seggarcnak néz ki.

– Uhu?

– Úgy néz ki, mint egy bagoly. A rondábbik fajtából – hagyta rá Adél. – Gyere – Adél visszahúzta barátnőjét az ágyba –, mindent elmesélek.

Töviről hegyire beszámolt az első találkozásról, majd a beszervezésről, a két pasasról, még a hadnagy aznapi felbukkanását is megemlítette. Elmondta, mit tudott meg eddig Pallag Ottóról, és hogy a Képzőművészeti Egyetemet is belengették számára.

Míg beszélt, érzelmek egész sora hullámzott át Gitka arcán. Meglepettség, düh, megrökönyödés, kíváncsiság. Látszott rajta, hogy többször is közbeszólt volna, sokszor nyílt szólásra a szája, ám végül mégis türelmesen hallgatott, és csak akkor tette fel első kérdését, mikor Adél már vagy egy perce hallgatott.

– Mondd csak, ez a hadnagy… Nős?

– Gratulálok, drága Gitkám! A tengernyi kérdés közül, amit fel lehetne tenni, te megtaláltad a legfontosabbat! – hitetlenkedett Adél. – Ki a frászkarikát érdekel, hogy nős-e?

– Hmm… – Gitka nem törődött Adél felháborodásával. Homlokát halvány ráncok szőtték keresztül, ahogy gyártotta az elméleteit. – Arra gondoltam, ha esetleg facér, akkor megpróbálhatnád elcsábítani. 

Adél úgy érezte muszáj innia, a nevetséges ötlet hallatán, és legszívesebben kupán vágta volna barátnőjét, hogy térjen észhez.

– Te aztán nagy segítség vagy a bajban! Áruld már el, hogy ezt mégis, hogy képzeled? Ő sarokba szorít, börtönnel fenyegetőzik, majd ezek után én elcsábítom, belém szeret és én is belé, majd ő rájön, hogy egész életében tévedésben élt, hogy a kommunizmus átverés, engem felment, ő otthagyja az állását és együtt vonatozunk át a határon túlra, ahol új életet kezdünk majd. Így gondoltad? – Gitka sértődötten fonta keresztbe a karját, amiért Adél így kifigurázta az ötletét. –  Ez nem valami olcsó ponyva, amit olvasni szoktál! Ez a kicseszett valóság!

– Tulajdonképpen arra gondoltam, hátha megtudsz te is valami kompromittálót róla, amivel tőrbe lehetne csalni, de a te verziód jobban tetszik.

– Ó – Adél meg sem hallotta barátnője utolsó fél mondatát. Egy pillanatra elgondolkodott. Hisz mindenkinek van egy gyenge pontja, ha már kémkednie kell, miért ne tehetné meg a hadnaggyal is?

– Egyébként meg – fűzte tovább a szót Gitka –, még az is elképzelhető, hogy beléd szeret.

– Pff, ja persze. Belém ugyan ne szeressen egy ilyen pribék!

– Ne légy már ilyen! Az emberek változhatnak, és képesek lehetünk nagy hatást gyakorolni másokra. Akár olyat is, ami az egész életét megváltoztatja.

– Megint naiv vagy. Lehet, neked kéne elcsábítanod. Neked egyből összejönne a dolog.

– És szerinted nem látna át egyből a szitán?

– Mert, ha én próbálkozom?!

– Te fogsz vele egyébként is találkozni, de ha én keresném, az feltűnő lenne! Ha megfigyeltek téged, azt is tudják, hogy én ki vagyok!

– Nonszensz az egész! – Adél kiitta az utolsó kortyot is. – Abban benne vagyok, hogy megpróbálok kicsit a bizalmába férkőzni, rájönni, van-e valami titkolnivalója, elvégre, ha ő megfigyelhet engem, én is őt, nem igaz?

– Így van! – helyeselt Gitka, majd halkan megkérdezte: – szerinted tényleg börtönbe záratna, ha nem vállalod a besúgást? Ha a mai viselkedésed után nem csukatott le sem téged sem a Ferkót, akkor lehet egyébként sem tenné meg.

Adél elmerengett egy pillanatra, és felidézte magában a beszervezés estéjét. Egyetlen fél pillanat villant be neki, amikor komolyan elhitte, hogy a hadnagy tényleg börtönbe küldené. Mi van, ha Gitkának igaza van, és az egész csak egy hatalmas blöff volt? Mi van, ha nem is váltaná be a fenyegetést? Egy szívdobbanásnyi időre remény gyúlt Adél szívében, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovaillant.

– Mégha a hadnagy nem is csukatna le - amit nem tudhatunk biztosan - akkor is ott van az Uhu, aki szerintem gondolkodás nélkül elzárna a legsötétebb börtöncellába.  Meg ki tudja, hányan tudnak az esetről, fogalmam sincs, hogy mennek ott a dolgok. Aztán meg az a baj… – folytatta csüggedten, miután kortyolt egyet –, hogy én azt a hamisítást elkövettem, a rohadt életbe! Nem az lenne igazságos, hogy megfizetek érte?

– Pár rongy, meg leselejtezett alkatrész volt az egész – simított végig Adél haján Gitka. – Ezért nem járhat börtön. Nem lehet.

– Ne felejtsd el, hogy árultam is őket…

– Erre már nem akartalak emlékeztetni – nevetett fel Gitka, mire Adél is elmosolyodott. 

– Már nagyon bánom ezt az egészet. A fenébe is, minek kellett elkezdenem. Inkább kértem volna pénzt Zsuzsa mamától. Szegény, milyen csalódott lenne, ha kiderülne. Túlságosan is hisz bennem, én meg rendszerint eljátszom a bizalmát.

– Elhiszem, hogy bánod – sóhajtott Gitka  – Nem is kérlek meg, hogy készíts új olvasókártyát a régi helyett – kuncogott, és ő is ivott a borból, ami pírt festett az arcára. Tekintete a semmibe révedt pár pillanatra, profilja olyan volt, mint a legszebb görög festmény. Sima arcára most ráncot rajzolt az aggodalom, ami hangszálaiba is befészkelte magát. – És mit fogsz ezután csinálni? A többieknek elmondod? Ábelnek?

– Még csak azt kéne! – Adél felpattant az ágyból, és ideges köröket kezdett el róni a szobában. – A múltkori után főleg nem! Különben sem értené meg. Azt mondaná, hogy vállalnom kellett volna a tetteim következményét. Aztán meg papolna egy sort, hogy minek hamisítottam, arról volt szó, hogy nem csinálok több hülyeséget, bla bla bla… Nem, Gitka. Erről egyedül mi ketten tudunk, előtted is épp elég kínos ez az egész. És majd valamit összehazudok a jelentésekben. Holnap kiderül pontosan mit is várnak tőlem. Aztán meglátjuk. Mindenesetre azt én is szeretném tudni, miben sántikálnak Ottóval. 

– De nem avatod be őket.

– Így van. Ahhoz, hogy okosan tudjak hazudni, tudnom kell, pontosan mi a helyzet kettejükkel, tényleg terveznek-e valamit.

– Elképzelhető – tanakodott Gitka. – De ha megtudok valamit, elmondom és segítek kitalálni, mi legyen, ne aggódj.

Adél nem tudta szavakba önteni a háláját, ezért inkább kiitta az utolsó kortyot is. Hatalmas szikla gördült le a szívéről, hogy ezt az egészet nem egyedül kell végigcsinálnia. Nem azért, mert ne tudott volna egyedül is összerakni egy hihető hazugságot. Ebben igazán nem volt szüksége senki másra. 

Barátnője hozzáállása megmelengette a szívét. Kevés ember akadt, akire igazán számíthatott, talán csak Zsuzsa mama, Gitka és Joci voltak ilyenek. Régebben Ábel is ezek közé tartozott, viszont minden elromlott, mikor Adél beleszeretett, és évek alatt sem kapta meg a várva várt viszonzást. Aztán a viszonzatlanság kiölte belőle a túlzott ragaszkodást, ahhoz viszont túl sok mindenen mentek együtt keresztül, hogy végleg megszakítsák a kapcsolatot.

– Nem haragszol, hogy egy ekkora terhet róttam a nyakadba? – kérdezte végül.

– Dehogy is, te hülye – nevetett Gitka, de olyan őszintén, hogy Adél tényleg elhitte. – De most màr ülj le! Elszédülök tőled – tette hozzá, mire Adél leült. – Akkor haragudnék, ha ezt mind egyedül akarnád cipelni. 

– Én meg beleőrülnék.

– És figyelj csak. Szerinted ki nyomott fel a gyárban? Az iratokkal.

Adél nagyot sóhajtott.

– Sokat gondolkodtam rajta, de igazából bárki lehetett, akinek a kezei között átment a papír. A portások, a raktárosok, az irodáról valaki.

– Az nem lehet, hogy Gátiék is benne vannak? Hogy tudnak mindenről?

– Nem tudom, lehet. – Adél még nem járta körbe ezt az eshetőséget, de el kellett ismernie, lehetett benne valami. Annyi bizonyos, megfigyelték a gyárban is, lehet a plusz levonást is azért kapta, hogy a kivitt anyagokat ily módon téríttessék meg vele. Lehet Gátiék is olyan besúgók, mint amilyen ő lett, csak ők puszta hűségből szolgálják az állambiztonságot. – Biztosan nem tudhatjuk. Lehet, olyasvalaki volt, akinek eladtam egyet, vagy az elmondta valakinek, aki köpött. Bárki lehetett az. Bárki. És ostoba voltam, amikor azt hittem, nem fog kiderülni.

– Ezen már kár keseregni – bölcselkedett barátnője. 

– Túl sok mindent kell bánnom a múltamban. – Adél a falnak vetette a hátát, térdét a mellkasához húzva. 

– És van valami ötleted a jövőre?

Adél habozott, kicsit szédült is a bortól. Egyetlen dolgot nem említett eddig Gitkának: a titkos üzenetet. És egyelőre jobbnak látta, ha nem is hozakodik elő vele. Felvenni a kapcsolatot Jakab atyával, igencsak kockázatos lépésnek számított, hiszen a papot nagy valószínűséggel ugyanúgy megfigyelték, mint Pallag Ottót vagy mint őt. De egyedül őt tartotta alkalmasnak arra, hogy találjon olyan embert, aki segíthet átjutnia a határon. Okos, vannak – vagy legalábbis voltak – kapcsolatai, és a titkos kódrendszer is az ő ötlete volt. Értené, mit jelképez a baba, hisz ugyanolyan felemás a szeme, mint neki. 

Gitkára nézett, aki kiitta az utolsó korty borát, és Adél fejében megfordult, hogy őt is rábeszélje a szökésre, azonban egyelőre úgy döntött, inkább kivár. Nem szeretett volna hiú reményeket kelteni benne, ezért úgy határozott, előbb megvárja az atya válaszát.

– Lehet, átúszom a Drávát Jugoszlávia felé – válaszolta meg végül barátnője kérdését.

– Nem is tudsz úszni.

– Megtanulok – nevetett fel keserűen, majd elfeküdt az ágyon. – Vagy lehet inkább azt csinálom, hogy halálra idegesítem a fickót. Az agyára fogok menni. Megbánja még, hogy engem választott erre a feladatra és hamarosan könyörögni fog, hogy hagyjam őt békén, inkább vesszen el az ország, de nem tart többé igényt a szolgálataimra.

Gitka kuncogott.

– Ez beválhat. Néha tényleg elég nehéz veled. 

Adél torka összeszorult. Igazat kellett adnia Gitkának; alapjáraton sem volt egy egyszerű természet, és senki más nem akadt a földön, aki hosszútávon képes lett volna elviselni őt, a hibáit, a hülyeségeit, a sokszor bántó és ingerült természetét, csak barátnője és Zsuzsa mama. Már ezért a két emberért hálás lehetett, amiért szerették őt önmaga helyett is. A nagy szökési elhatározásában bele sem gondolt igazán, hogy mi lesz vele nélkülük. Rajtuk kívül senkije sem volt, újabb, mély kapcsolatok kialakítására meg képtelen. 

De talán egy új környezetben, az ő elégedetlensége is csillapodna, akár még kiegyensúlyozottabbá is válhatna.

Miközben megöli a magány.

– Nem akartalak megbántani – szólt Gitka csendesen.

– Nem bántottál meg.

– Csak úgy elhallgattál, azt hittem…

– Azon gondolkodtam, hogy nem tudnál-e összejönni valakivel, aki tud útlevelet készíteni?

Gitka felnevetett, és játékosan összeborzolta Adél haját.

– Sajnos ez nincs az emberek homlokára írva. Te figyi. A forradalomról akkor nem is tudnak semmit? Hogy ott ugráltál két lábbal a levert Sztálin utcatáblán? – nevetgélt Gitka. – Jó, ez nem vicces, attól tartok megártott a bor.

– Nem hiszem.

– Hát persze, nem lenne logikus. Egy forradalmár, miért nyomná fel a másikat?

– Kényszerből – dörgölte meg fáradtan a szemét Adél. – Zsarolásra.

– Igaz, hogy a fene essen beléjük! ‐ szontyolodott el Gitka. – Itt alszol?

– Ha nem bánod.

– Megszoktam már – ásított Gitka, majd a szekrényéből előkotort egy hálóinget Adélnak és magának is. – De reggel pattanjon ám ki a szemed, mert nem foglak órákig keltegetni!

Dehogynem fogsz, mosolygott magában Adél, miközben átöltözött. Gitka néha egy bátor nővér volt, néha egy tapasztalatlan kishúg, olykor odaadó édesanya, sokszor egy kacér barátnő. És Adél legnagyobb boldogsága, hogy maga mellett tudhatta őt.

Míg Gitka a fürdőszobában megszabadította magát a sminktől, addig Adél bebújt a paplan alá. Egészen a falhoz simult, ilyenkor jól jött, hogy olyan sovány. Legalább még mindig elfértek - ha némileg kényelmetlenül is - az egyszemélyes ágyon. Bőrét szúrta az érdes falvédő, de enélkül nem is lett volna igazi a hangulat. Egy pillanatra újra kislánynak érezte magát, ahogy magába szívta Gitka párnájának citrus illatát, és szeretett volna újra gyermeki problémákat magáénak tudni a meglévők helyett.

– Sajnálom, hogy végre tetszett valaki és ez lett a vége – riasztotta fel Gitka a gondolatai közül, mikor visszatért.

– Nem tetszett – morogta Adél. A fal felé fordult inkább, hogy ne lássa barátnője szánakozó arckifejezését.

– Aztán ki tudja, lehet tényleg beléd szeret.

– Jaj, Gitka. Felejtsd el ezt a hülye ötletet. Nem lesz itt semmi csábítás. Csak kémkedés.

– Csak kémkedés – ismételte ásítva Gitka, miközben bebújt Adél mellé az ágyba. – Azért vigyázz, ha te nem is csábítod el őt, ő még elcsavarhatja a te fejedet.

– Aludj már, Margit! – vágta Gitka fejéhez a kispárnát.

Mélyen legbelül örült, hogy barátnője igyekezett viccesre venni a történések alakulását, ezerszer nehezebb lett volna elviselni a létezést, ha Gitka csak sopánkodik és retteg. Irigyelte naiv optimizmusát, ahogy a lehetetlen teóriáiról próbálja őt meggyőzni. Magában felnevetett; mégis, hogyan illene össze egy volt forradalmár és egy állambiztonsági tartótiszt?

Megjegyzés: Bár a Sissi című filmsorozat első része 1957-ben készült el, nem sikerült bizonyítékot szereznem rá, hogy Magyarországon a történet kezdetéig leadták volna a magyar mozikban (ettől függetlenül lehetséges), de annyira jól esett, hogy Gitka drámázhat kicsit :D Ami viszont bizonyos, hogy pl Tel-Avivban adták magyarul :)

A MUK, a Márciusban ÚjraKezdjük rövidítése. Az '56-os forradalom utáni időszak jelszava, amiket előszeretettel mázoltak házfalak dalára.  Ha szívesen olvasnál bővebben róla, és arról, hogy mi volt az ehhez kapcsolódó HUKUK, akkor kövesd az insta profilom! ;)

Köszönöm, hogy olvastad a fejezetez!