Mándoki Tamás főhadnagy hasogató fejfájása rögtön megszűnni látszott, amikor megpillantotta a lépcsőn felfelé igyekvő nőt. A sötét és a sapka által árnyékba borult arca ellenére rögtön tudta, hogy a potenciális ügynöke közeledik felé.

- Folyami Adél? - kérdezte, mire a nő hirtelen fordult felé. A pillanatnyi rémületet, mintha a szél fújta volna le az arcáról, amikor büszke tekintettel, egyenesen az ő szemébe nézve válaszolt.

- Fogalmam sincs, ki az.

Tamást nem is érhette volna váratlanabbul a felelet, hiszen épp elégszer tanulmányozta a róla készült fotót ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan tudja, Folyami Adélt látja. Ugyanaz a dactól csillogó szem nézett vissza rá, ugyanaz az enyhén ferde orr tette különlegesen asszimetrikussá az arcát, mint a környezettanulmányához csatolt fényképen. A leírásokból ismerte apró termetét, nem volt idegen számára, hogy Adél csokornyakkendőt és svájci sapkát visel, és a szokásos oldaltáska is ott lógott a vállán. A nő, akit eddig csupán leírt szavak alapján ismert, most elevenen, könnyű léptekkel halad el mellette.

Ugyan nem értette, miért kapott kitérő választ, és nem hagyhatta, hogy Adél csak úgy elsétáljon, de ráijeszteni sem akart azzal, hogy utána indul.

- Nagyszerű! Ezek szerint nekem kell megrajzolnom anyám portréját - szólt lemondóan.

Adél már majdnem felért a lépcsőn, a felkiáltásra azonban megtorpant. Hátrafordult, lassan lentebb lépet két fokot. Tamás felbátorodva lökte el magát a korláttól, majd egészen addig haladt felfelé, míg egy magasságba került a fiatal nővel.

- Honnan tudja, hogy én vagyok az? - szegezte neki a kérdést Adél, miközben fejét oldalra biccentve bizalmatlanul méregette őt.

- A megbeszélt időpontban érkezett, ráadásul papírok lógnak ki a táskájából - adta meg Tamás a választ. - Kalmár Tibor. Velem beszélt telefonon. - Tamás szemrebbenés nélkül ejtette ki a nevet, amin az ügynökei ismerték, miközben Adél felé nyújtotta a kezét. Pillanatnyi habozás után a hideg női kéz a tenyerébe simult, Tamás pedig legyőzte magában azt a furcsa késztetést, hogy megpróbálja felmelegíteni a jégcsappá dermedt ujjakat.

- Folyami Adél.

- Megengedi? - nyúlt a nő táskájáért. - Elég nehéznek tűnik.

- Nem! - mordult rá Adél, arcán pillanatnyi pánik rohant át. - Még a végén meglép vele.

Tamás felnevetett a feltételezésen.

- Ugyan mit kezdenék a rajzaival?

- Honnan tudja, hogy nincs a táska alján egy rúd arany?

- Akkor nem állna itt, hogy pár forintért portrét készítsen nekem.

- Gyújtósnak még használhatná.

- Arra a Népszabadság is jó.

Tamás most először érezte úgy, hogy az Adélt körülvevő feszültség oldódni kezd. Kisimult a két szemöldöke közti haragos ránc, ajkának szigorú vonala mintha egészen halványan, de felfelé görbült volna.

- Legközelebb ne várjon senkit így a sötétben. Ebben a kalapban és ballonkabátban első ránézésre úgy néz ki, mint egy szatír.

A főhadnagy az előbbinél is hangosabban nevetett fel, majd szabaddá tette fejét.

- Nem akartam magára ijeszteni, és fogalmam se volt róla, hogy ilyen rémesen áll a kalap. - Tamás a nő arcát fürkészte, de nem tudta eldönteni, hogy Adél is jól szórakozik, vagy egyszerűen bolondnak tartja őt. Túlzott jókedvében emlékeztetnie kellett magát, miért van itt, ezért hamar rendezte arcvonásait. - Ha meggyőztem, hogy nem vagyok szatír és meglógni sem akarok a maga rajzaival, akkor akár be is mehetünk - lépett az ajtóhoz. - Nem venném a szívemre, ha miattam hűlne meg, kisasszony.

Adél szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy majdnem elbújt piszkosszőke hajában, ám nem tett semmiféle megjegyzést, csupán elhaladva Tamás mellett, belépett a bárba.

Odabent ugyanaz a tömény, dohányfüstös levegő és az annál is idegesítőbb, fülsértő üvegcsörömpölés várta őket, ami elől pár perccel ezelőtt Tamás a szabadba menekült. Amikor a pulthoz léptek, a csapos épp a kiürült szódás szifonokat pakolta a rekeszbe. Kikértek két almafröccsöt, majd Tamás az egyik félreeső asztalhoz vezette Adélt.

- Megengedi? - lépett a nőhöz, hogy lesegítse kabátját. - Megígérem, nem szaladok el vele.

Adél a fejét ingatta, majd maga bújt ki a ruhadarabból.

- Sosem fogad el segítséget?

- Régóta egyedül kell boldogulnom.

- Értem. Akkor térjünk a tárgyra. - Szürke zakójának belső zsebéből egy régi fényképet húzott elő.

A fotó jobb sarka szamárfülesre hajlott, sárga foltok tarkították, egy három centis vonalban pedig megtört az anyag, pont a képen szereplő férfi és nő között. Adél elvette a képet, tenyerével kisimította, de hiába, nem került tőle jobb állapotba. Tamás alig tudta levenni a szemét az apró, finom tónusú kézről és az ujjról, ami milliméterről milliméterre rajzolt át minden vonalat. Pillantása fentebb kúszott Adél kíváncsiságot tükröző arcára. A nő vonásai ellágyultak, már-már szeretetteljesen tanulmányozta a fényképet, és Tamás tökéletesen biztos volt benne, hogy a legjobb kezekbe adta a fotót, arra hogy lemásolják. Nem akarta megzavarni a gondolataiba merült nőt, így arra várt, ő szólaljon meg először.

- Az anyjára hasonlít - jegyezte meg végül Adél, amikor felnézett rá.

- Igen, már mondták.

- Ugyanaz az alacsony homlok, ugyanolyan formájú szemek, és ha tippelnem kéne, a színe is egyforma. Ugyanaz a viszonylag keskeny állkapocs, és ugyanaz a finom formájú arcél. Már-már lányosnak mondanám.

- Lányosnak? Mit ért azalatt, hogy lányos az arcom? - kérdezte Tamás a kelleténél talán valamivel élesebben. Még sosem érte az a vád, hogy túlzottan nőies lenne.

- Na, nehogy felkapja ezen a vizet. - Adél most először mosolyodott el igazán, és Tamás nem tudta nem észrevenni, milyen jól áll neki. Csakúgy, mint a pajkos csillogás a szemében. - Nincsen ezzel semmi baj. Maga jóképű fickó, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a teremben lévő mind a hat nő mind magát figyeli, amióta beléptünk ide, engem meg legszívesebben megfojtanának az almalevemben. Ha az apja vonásait örökölte volna, valószínűleg most szánnának engem, hogy a népszabadságos társkereső hirdetésemre épp maga jelentkezett.

- Most jól leszólta szegény apámat. - felelte Tamás, de ő is elmosolyodott. Gyomra furcsán megrándult; komoly dilemmát okozott neki eldönteni, minek örüljön jobban: annak, hogy Adél jóképűnek látja őt, vagy a nő éleslátásának, ami igencsak hasznos tulajdonság, ha kémkedésről volt szó.

- Nem állt szándékomban.

- Meg tudja csinálni? - mutatott a fényképre.

- Természetesen. Akarja látni a munkáim? - kérdezte. Tamás bólintott, és türelmesen várt, míg Adél egy nagyobb köteg papírt húzott elő a táskájából, amit aztán átnyújtott neki. - Hasonló olajfestmény is van közte, mint amilyet én csinálnék a szüleiről. Bár akkor még elég kezdő voltam, most már jobb vagyok.

Tamás hamar rátalált az említett festményre. Bár a környezettanulmányokból kiderült számára, hogy Adél szépen rajzol, mégis meglepte, mennyire. Szívesen megjegyezte volna, ha ilyen egy kezdő munkája, akkor milyen lehet a profibb. Ám olyannyira ámulatba ejtették a művek, hogy nem volt képes szavakká formálni a gondolatait. Sosem értett a művészethez, otthonában is csak az előző lakó által otthagyott képek lógtak a falon, amikre általában rá sem nézett.

Ahogy lapozott, szeme megakadt az egyik festményen. Mellkasa összeszorult, egyszerre törtek rá a kellemes és gyűlölt emlékek. A tulipános kert és az annak a végében álló épület, mintha a szülőházát ábrázolta volna a Nagykunság tanyavilágában. Egészen kisgyermek korából derengett neki a kicsiny virágágyás, amit anyja oly nagy odaadással gondozott a háború előtt, amikor még tellett tulipánhagymára. Szinte érezte a virágok és a kert végében álló öreg eperfa illatát az orrában. A ház melletti fészer eszébe juttatta azt a több mázsa fát, amit egyedül hasogatott fel. Órákon keresztül darabolta őket, egészen addig, míg a ki nem sercent a vére. Az emlékre most, évekkel később is fájdalmasan égni kezdett a tenyere.

- Jól van? - Adél hangja kizökkentette a gondolatai közül.

- Igen, persze. - Megrázta a fejét, és ivott egy kortyot. - Megvenném ezt magától.

- Pont azt? Elég egyszerű és...

- Igen ezt, pont ezt - vágott Adél szavába.

- Nem épp egy Monet vagy Rembrandt, de maga tudja.

Tamás nem értette az idegen szavakat, de nem is érdekelte. Figyelmét a piros és sárga virágok között felbukkanó fekete tulipán kötötte le. Mintha egy fontos információt vagy talányt rejtene magában, amit neki éppúgy meg kell fejteni, mint felgöngyölíteni egy ügyet a nyomozó főosztályon.

- Kalmár úr - szólt újra Adél. - Akkor megbíz a feladattal?

Tamás felnézett a nőre. Már rég megszokta, hogy az ügynökök más néven ismerik, azonban most először érzett rá késztetést, hogy felfedje az igazságot.

- Maga nagyon tehetséges. Lenyűgöző - felelte inkább. - Szeretném, ha maga készítené el a festményt.

- Köszönöm - bólintott Adél. Kutakodó tekintete az este folyamán már sokadjára vizslatta őt.

- Miért pont az a kép?

- Nem érdekes - tért ki a válaszadás elől, de Adél kitartott.

- Nem szégyen, ha érzéseket vált ki magából egy kép. Tulajdonképpen egy művésznek ez egyfajta elismerés.

- Ez csak - olyan, mint az egykori otthonom, gondolta keserűen Tamás. - Tényleg nem érdekes. Mennyivel tartozom érte?

- Semennyivel. A magáé.

- Ne vicceljen, ingyen nem fogadhatom el.

- Én meg valószínű a Pokolba jutnék, ha pénzt fogadnék el magától azután, ahogy láttam, hogyan néz arra a képre - mosolyodott el Adél.

- Ilyen hozzáállással nem fog meggazdagodni a rajztudásából.

- A művészetből egyébként sem gazdagodott még meg senki - vont vállat, mielőtt meghúzta a poharát.

- Ötven forint elég lesz?

- Mit beszél? - prüszkölte Adél, majd a félrenyelt italtól kisebb köhögőroham fogta el. - Mondom, hogy a magáé lehet, nem olyan nagy szám az a festmény. Azt sem értem, hogy keveredett a többi közé. Rendezze az italokat, a szülei portréjának árazásánál meg egy leheletnyivel vastagabban fog majd a ceruzám, ha úgy akarja.

- Legyen így, a fenébe is - nyújtotta kezét a nő felé, amit Adél határozottan rázott meg, majd szedelőzködni kezdett. - Gondolom, boldogul a kabátjával.

Adél megállt a mozdulatban, hamiskásan elmosolyodott.

- Tudja, mit? Segítsen felvenni, legalább jól szórakozhatunk a sok irigy női pillantáson.

Tamás felvonta a szemöldökét, de nem ellenkezett; a kezébe fogta Adél kabátját, hogy rásegítse.

- Szereti nézni, ha mások bosszankodnak?

- Legkedvesebb szórakozásom - bújt bele a ruhadarabba. - Egyrészt baromi viccesen néz ki olyankor az ember, másrészt szeretem tanulmányozni, miként változik az emberi arc egy-egy érzelemre. - Adél szembe fordult Tamással, zsebéből egy ceruzát húzott elő, amivel megérintette a megdöbbent főhadnagy szeme sarkát. - A legtöbb mimikai ránc itt alakul ki. Aztán itt és itt - húzott egy vonalat Tamás két szemöldöke közé, valamint egy félkörívet az arcára, az orrától a szája sarkán keresztül a füléig.

Tamás a csodálkozástól dermedten állt Adéllal szemben, ha egy egész tömeg kéri, akkor sem tudott volna másra figyelni, mint az előtte ácsorgó nőre.

- Nos, mindenki felháborodva bámul? - kérdezte. Saját hangját végtelenül sutának érezte.

Adél szeme jókedvűen csillant rá.

- Hatból legalább négyen - húzta száját egy félmosolyra. - Számítson rá, hogy ilyen összefirkált képpel még többen fogják bámulni. - Adél elpakolta maradék holmiját. - Akkor két hét múlva ugyanitt - biccentett, és a kijárat felé indult.

Tamás tekintetével követte Adél útját, aki utoljára visszanézett rá, mielőtt kilépett az ajtón. Intett felé, és az a határozott érzés fogta el, hogy akárhogy is, de együtt akar dolgozni ezzel a nővel.

***

Még akkor is a találkozón töprengett, amikor hazaérve kabátjával együtt Kalmár Tibor szerepét is a fogasra akasztotta. Felettese nem fogja megdícsérni, amiért a saját kezébe vette az irányítást, és személyesen kezdte feltérképezni Adél alkalmasságát. Jól tudta, több hibát is vétett a beszélgetés során, ám mégsem bánta tettét. Sürgette az idő, nem akart másokra várni, ha maga is elintézhette a dolgot, és így legalább valamennyire biztos lehetett abban, hogy Adél talpraesett teremtés, aki birtokolja azon képességeket, amik jó besúgóvá tehetik őt. Kutakodhatna még utána, de az idő szorított, a Kakukk-ügy kiemelt fontosságú volt. Az eredményeket hoznia kell, ha előrébb akar lépni. És ő, Tamás előrébb akart.

Levetette cipőjét, majd a legalább három méter magas, kétszárnyú ajtón át a dolgozószobának használt hallba igyekezett. Az ősrégi parketta hangosan recsegett léptei alatt, de valamiért ez a zaj sohasem zavarta. Ideje legjavát a lákás ezen helyiségében töltötte, az íróasztalához tolt kényelmes fotel, ezúttal is csábítóan hívogatta. A lakás többi bútorával ellentétben, az asztalon soha nem ült meg a por, az írógépből áradó tinta illatot kifejezetten szerette.

A hálószobába felszögelte Adél festményét. Egy darabig nézegette, végül ismét arra jutott magában, hogy a fekete színű tulipán olyan, mint maga Adél. Elő is vette a róla szóló iratokat, hogy megbizonyosodjon ezen megállapításáról.

Miután kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, első dolga volt a Festő fedőnevet átírni Tulipánra. Újra áttanulmányozta az iratokat, és Fürst István beszámolójához érve megállt egy pillanatra. A házmester szerint Adél gyerekeket dolgoztat maga helyett, amit ő maga nehezen tudott elképzelni, ugyanakkor Adél ellen szólt az érv, hogy bizonyítottan okirathamisítással tett szert plusz jövedelemre. Tamás örömtelenül nevetett fel. Hogy a fészkes fenébe keveredhet ilyen ügyekbe egy értelmiségi családba született fiatal lány? Úgy gondolta, elképzelhető, hogy rossz társaság vitte bele Adélt a törvényszegésekbe. Gondterhelten szántott keresztül hollófekete haján, majd megnyálazva mutatóujját lapozott egyet az aktákban.

Fürst további leírásain ezúttal is nevethetnékje támadt: "Az elvtársnő nem tiszteli mások áldozatos munkáját, kiváltképp az enyémet. A legutóbbi alkalommal is, mikor az olajkályha állapotát akartam ellenőrizni a szobájában - ahogy tettem ezt minden más lakásban - Folyami egy ecsettel a kezében hadonászva kijelentette, hogy előbb issza meg a kályhába való olajat, minthogy betegyem a szobájába a lábam. Hozzátette még, ha mégis megtudja, nála jártam, - szó szerint idézem: ezt az ecsetet fogom feltolni az orrába és kiszedni vele a minden elmésséget nélkülöző agyát!..."

Tamás tekintete hosszasan elidőzött Adél fényképén. Rá kellett döbbennie, hogy nem a ferde orr az, ami arcát olyan különlegessé tette, hanem a szemében megbújó dacos tűz és kellemes lágyság egyvelege, ami azt sugallta, Adél lelke jóval öregebb a ténylegesen megélt huszonegy événél.

Félretolta a fotót, és maga elé húzta a még kitöltetlen, beszervezési kérelmet és a hatos kartont. Gyomra görcsbe rándult a beszervezés gondolatáta, amit az operatív tiszti munka legkellemetlenebb, egyben legrizikósabb feladatának gondolt.

A forróság hirtelen támadt rá. Torka összeszorult, a levegő alig akart eljutni tüdejébe. Ügyetlenül babrált ingje legfelső gombjaival, hogy szabaddá tegye mellkasát. Mialatt kitántorgott a fürdőbe fehér foltok játszottak szeme előtt, majd a fájdalommal együtt régi emlékképek villantak fel a fejében: sötétség, kiáltások, sikolyok, fegyverropogás... Reszketett, mint a kocsonya, a mosdó szélébe kapaszkodva próbálta megtartani magát, ujjai olyan fehérré váltak a szorítástól, mint maga a fajansz. Keserű epe liftezett a nyelőcsövén, végül kihányta ebédje maradékát. Remegő kezével nyitotta meg a csapot, lelocsolta magát hideg vízzel, majd egész fejét a vízsugár alá hajtotta. Percekig küzdött a pánikkal, aztán térdre rogyott. Homlokát a hűs csempének támasztva, lehunyt szemmel próbált mélyeket lélegezni.

- A hazámat szolgálom - suttogta erőtlenül. - Küzdök a nyugati imperialista kémek és az őket kiszolgáló belső ellenség ellen. A hazámat szolgálom. A hazámat szolgálom.

A szavak imaként gördültek le Tamás ajkáról. Minél többször ismételte, annál könnyebben lélegzett, mintha a szavak elfújták volna a mellkasára telepedő mázsás súlyt. Minden hasonló rohamnál ezeket, a Dzerzsinszkij Tisztiképzőn tanult mondatokat ismételte, amikre felettese, Halmi Dezső alezredes is folyamatosan emlékeztette.

Óráknak tűnő percekig térdelt a fürdő kövezetén, mire összeszedte magát annyira, hogy talpra álljon.. Keze még enyhén remegett, amikor pillantása a vitrin tetején helyet kapó üveg vörösborra esett, amit még a névnapjára kapott két hónappal ezelőtt. Levette, megforgatta ujjai közt a palackot. Milyen egyszerű volna meginni pár pohárral, és elfeledni, elnyomni az érzéseit. Talán jobbat is aludna tőle. A konyhába sietett a bornyitóért, de amint a tenyerébe fogta, újra az elméjébe tolultak a gondolatok: az alkohol nem a nyomozótiszt barátja. Eltompítja az agyat, gátolja a tiszta gondolkodást. A lerészegedés szégyenteljes dolog. Visszadobta a dugóhúzót a fiókba, a bort pedig a konyhaszekrénybe zárta.

Enned kell, valamit, emlékeztette magát. Nem fogyhatsz le, nem válhatsz újra azzá a csontsovány, esetlen fiúvá, aki voltál. Tamás, bár nem kívánt semmilyen ételt, mégis rávette magát, hogy egyen pár falatot. Lekaparta a zöldes penészt a füstölt szalonnáról, vágott egy kis szelet kenyeret, és a már kétszer használt teafilterből harmadjára is lefőzött egy bögre teát.

Vacsora után ismét a papírokhoz ült, és kitöltött minden szükségeset a másnapi leadáshoz, bízva abban, hogy időben megkapja az engedélyt a beszervezéshez.

***

- Főhadnagy elvtárs, ezeket a cenzúrától küldték - lépett belügyminisztériumi irodájába Kováts Árpád, az operatív technikai főosztály futára.

- Köszönöm, Kováts elvtárs - Tamás átvett három levelet, gyors egymásutánban végignézte őket. - Jól telt a hétvége?

- Vásárlósan. A nagyobbik fiamnak új cipő kellett, a kisebbnek új ünneplőnadrág, mert a legutóbb kiszakította. Az az ördögfattya abban focizott, szakadt ruhában meg mégsem mehet az április negyedikei ünnepségre, nem igaz? Hogy nézne az ki, hogy rongyosan ünnepelje hazánk felszabadításának tizennegyedik évfordulóját?

- Messze van az még.

- Lehet, de a múlt héten volt fizetés, így hát jobb volt most megvenni, mintha úgy elkopna addigra a rávaló, mint az a nyüves pantalló. Na meg aztán, itt lesz a március tizenötödike is.

- Igaz. - Tamás elgondolkodott. Néha teljesen összefolytak fejében a napok és a hetek. Ha nem nézné minden nap a naptárat, vagy nem lebegnének határidők a feje felett, tán fogalma sem lenne, mikor milyen nap van. - Maga tisztessége ember és apa, Kováts elvtárs - mosolygott a férfira. - A fiai jó példát vehetnek magáról.

- Igyekszem képességeimhez mérten szolgálni a hazát. - Kováts büszkén húzta ki magát a dicséretre. - Megyek is, mert más alosztályokra is mennem kell. Ne tudja meg, milyen őrület van nálunk mostanában...

Tamás bólintott, ő is pontosan tudta, mekkora fejetlenség uralkodik minden osztályon az ellenforradalom óta és még így is nagyobb a rend az egy évvel ezelőttihez képest. Gyomra újra összerándult, ha a vaktában kiválasztott ügynökök tömeges beszervezésére gondolt, így inkább a borítékoknak szentelte figyelmét.

Az elsőben a Bugris gúnynevű megfigyelt levelének kivonatát találta, amit Zalaegerszegen élő édesanyjának írt. Tamás, a cenzúrával ellentétben semmi figyelemfelkeltő vagy gyanús sort nem látott a levélben, így összehajtotta azt, majd a megfelelő mappába helyezte, hogy később újra elolvassa. A második levél összefoglalója sem ígérkezett izgalmasnak, szintén egy távoli rokonnak címzett, hétköznapi írást olvashatott. A harmadik, a Kakukk fedőnevű megfigyelt levele azonban érdekesnek tűnt. A címzettnél osztrák név és cím szerepelt, ám a levelet magyarul írták. Tamás figyelmesen olvasni kezdte a kimásolt részletet. Az agyában forgó fogaskerekek ráncokat mintáztak homlokára, ahogy a különös bekezdést tanulmányozta.

"A tavasz mindig valamilyen megújulást hoz, a természet újra kinyílik előttünk, ettől az embernek - így nekem is - mindig jobb kedve támad. Hamarosan nyílik a krókusz, majd virágzik az orgona, csak a pipacs, a pipacs ne nyílna újra már! Mezőket beterítve hamisan tündököl a nyár végéig, mint mindig, barátom, de páran várjuk, hogy az utolsó szál, utolsó szirma is elhulljon. Nőne a pipacs helyébe inkább mindenhol szarkaláb, dudva mind a kettő, de mennyivel szebb színe van annak!..."

- Virágnyelven várja a rendszer bukását. Szó szerint - dünnyögte magának.

Bekeretezte a szövegrészletet, mellé firkantotta saját megjegyzéseit, és feljegyezte, hogy a címzettől érkező válaszlevél másolatára is igényt tart. Kakukk ügye kezdett bonyolódni, de az eddig ráállított ügynökök és informátorok nem értek el igazi eredményeket. Ezzel gondolatai vissza is terelődtek Adélhoz, akitől a sikert várta.

Ezúttal a torkában nőtt gombóc nőtt, ha Adél beszervezésére gondolt.

Az anyja jutott eszébe, aki biztosan nem lenne büszke rá, ha tudná, hogy tulajdonképpen egy nőn készül rajtaütni az együttműködés reményében. Még úgy is megróná érte, hogy a nő egyértelműen nem egy szent. Adél, bár megvoltak a maga stiklijei, az ő szemében mégsem volt egy nagybetűs bűnöző, akikre igazából vadászni vágyott. Mennyivel szívesebben nyomozott volna gyilkosok és kábítószer-kereskedők után, holmi rendbontók és hangoskodók helyett. De neki is ki kell járni a szamárlétrát. Ha keményen dolgozik, talán egyszer lesz helye a hírszerzésen is. Csak a fogyatékossága ne derüljön.

Gondolatait fonalát erőteljes kopogás szelte ketté, az érkező választ sem várva nyitott be hozzá. Egy másodperccel később felettese, Halmi Dezső alezredes szikár alakja állt Tamás asztala előtt a maga tiszteletteljes valójában. Bajszát kifogástalanul szabályosra vágta a borbély, sötét hajába megannyi ősz szál is vegyült. Vastag szemöldöke, hegyes orra és az átlagosnál valamivel nagyobb szemei leginkább egy bagolyra emlékeztették Tamást. Ehhez társult még peckes tartása, amitől az ember úgy érezhette, az alezredes mindig éberen őrködik, és bármikor lecsaphat áldozatára. Egyenruháján egy kósza ránc nem sok, annyi sem látszott, cipője fényesebben ragyogott, mint a vörös csillag az Országház tetején.

- Alezredes elvtárs - nyújtott kezet Tamás főnökének. - Épp a Kakukk-ügyön dolgozok, nem rég adtam le egy beszervezési kérelmet. Remélem, még a héten jóváhagyják.

- Megsürgetem neked - szólt Halmi. Mielőtt Tamás megköszönhette volna a közbenjárást, az alezredes folytatta. - Ha kettesben vagyunk, hívj nyugodtan Dezsőnek. Egy éve végzel kimagasló munkát a csoportfőnökségen, az apád egészen biztos büszke lenne rád.

- Megtisztel. - Tamásnak jól esett az elismerés. Sokat köszönhet Halminak, pár évvel apja halála után, ő kezdte egyengetni útját, általa jutott be a pártiskolába és a tisztképzőbe is. Később pedig jelenlegi munkahelyén, a Politikai Nyomozó Főosztályon is számíthatott a támogatására.

- Szabad? - kérdezte Halmi a kezében lévő cigarettára mutatva.

- Hogyne.

- Tegnap egy hetedik kerületi kocsmában zavargást jelentettek egy kisebb csoportosulásról. Ezt találták a helyszínen. - Halmi egy kis névjegykártya méretű papírt nyújtott át neki.

Tamás egy könyvtári olvasókártyára ismert benne. A ráírt név szerint a kártya Márkus Margit tulajdona volt.

- Hamisítvány - tette hozzá az alezredes. Rágyújtott, a hamutartót a kezében tartva fordult Tamással szembe. A beomló napfénytől alakja fekete sziluettnek tűnt csupán. - Ügyes munka, de csak egy hamisítvány. Ha jól tudom, ismerünk valakit, aki ért ilyesmihez, ráadásul kapcsolatban áll ezzel a Margittal.

- Folyami Adél. Tulipán - csóválta meg a fejét Tamás. - Az ő beszervezési kérelmét adtam ma le, két hét múlva találkozom vele újra.

- Újra?

- Muszáj volt magam meggyőződnöm az alkalmasságáról.

- Ez nem a te dolgod. - Tamás közbe akart vágni, de Halmi felé tartotta cigarettás kezét, hogy elnémítsa. - De megértem, hogy így döntöttél. És mire jutottál?

Tamásnak nagy kő esett le a szívéről.
- Megfelel.

- Ennyi? Megfelel?

- Jobb képességei vannak, mint az összes ügynökömnek együttvéve. Kiváló megfigyelő, óvatos, kicsit felvágták ugyan a nyelvét, de nem fecseg meggondolatlanul. Nem iszákos, a hamisításokon túl, igen szorgos munkaerő.

- Hazafias alapon akarod beszervezni?

- Első körben igen. Ha nem működik - Tamás megakadt egy pillanatra -, presszió.

- '56-os szerepe azóta sem ismert?

- Nem.

- Nem - ismételte az alezredes, miközben óriás füstfelhőt fújt Tamás felé, akinek bár bántotta a szemét a dohányfüst, kipislogta a könnyeket.

- Egy listán vagy feljegyzésen sem láttam a nevét, pedig napokat töltöttem a priorálásával.

- Hogy akarod beszervezni?

- Arra gondoltam, hogy két hét múlva este, amikor találkozom vele újra a Duna szállóban. A portás úgyis a mi emberünk, pár órára biztosan tudna szobát intézni, de... - Tamás újból megállt egy másodpercre. Felidézte a beszélgetését Adéllal és tőle kapott festményre gondolt. Ezek után valóban így akarja elrendezni? - de lehet, illőbb lenne napközben behívatni valahová. Találhatnánk rá alibit.

- Illőbb? - nevetett fel kényszeredetten az alezredes. - Mégis mi baj lenne az estével?

- Ami azt illeti, nem szívesen hoznám rá a frászt egy gyenge nőre az esti órákban.

Halmi a fogai közé szorította a cigarettát, ajkai ravasz mosolyra görbültek, szemében zavaros fény csillant.

- Derék ifjú vagy, mindig bántam, hogy sosem született fiam. - Dezső hosszan hallgatott. Lepöckölte a hamut a cigaretta végéről, és kifürkészhetetlen arccal mustrálta Tamást, aki türelmesen várta a folytatást. - Az aggodalmad dicséretes, hiszen egy jövendőbeli ügynöködről van szó... Nőt még sosem szerveztél be, igaz?

- Még nem.

Halmi kifújt egy újabb adag füstöt, a párkányon elnyomta a cigarettát, amit ahelyett, hogy a hamutálba dobott volna, egyszerűen az utcára pöccintett. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Tamásról.

- Ha jól emlékszem, korábban kitértünk rá miért az esti órák a legalkalmasabbak a beszervezésre a pressziósok esetében.

Megfélemlítés, gondolta Tamás.

- Igen, de...

- Figyelj ide, fiam. - A megszólításra Tamás enyhén felhúzta a szemöldökét. Dezső még sosem hívta őt fiamnak, és hirtelen azt sem tudta eldönteni, örüljön-e vagy sem főnöke bizalmaskodó hangnemének. Egyszerre érzett hálát és kellemetlen szúrást a mellkasában. Dezső finoman, mégis határozottan szorította meg a vállát. - Ez a kislány egy piti bűnöző, hamisít és meglopja a gyárat, ami enni ad neki. Ismerem a fajtáját, azt gondolja, ez neki jár. Amit elvesz, arról valamiféle elmebeteg módon elhiszi, hogy jogosan az övé. Nem baj az, ha látja, hogy bár az ÁVH megszűnt, az állambiztonság attól még nem vált szerencsétlen pancserek gyülekezetévé. Bármikor rajtaüt a bűnözőkön, legyen az nappal vagy éjszaka. Tekintélyt kell szereznünk. Aztán, ha aláírta a papírt, onnantól még inkább a markunkban lesz, és a megnevelése már a te feladatod. Tudom, mostanában egyre inkább a babusgatás a módi, és neked is finomabbak a módszereid. Amíg beválnak, nem is szólok érte. Eléred majd, hogy a lány rájöjjön, szívességet teszünk neki. Hogy nem olyan nagy ár kicsit kinyitnia a fülét, és lejegyezni pár sort néhány emberről. Cserébe elnézzük a stiklijeit.

Tamás bólintott. Ellenérzései az akcióval kapcsolatban ugyan nem múltak el maradéktalanul, főnöke szavai mégis segítettek leküzdeni aggodalmát. A feszítő görcs sem kínozta tovább, talán valóban ez lesz a legjobb megoldás. Igaz, Adél nem egy sorozatgyilkos, de mégiscsak vétett a törvény ellen...

- Értem, igaza van. Elnézést, amiért kételkedtem, de tudja, a finomabb módszerek azért válnak be, mert én azt látom, úgy van ez, mint az állattartásban: ahhoz, hogy a tehenet meg lehessen fejni, etetni is kell.

- Hmm - Halmi zsebre dugta a kezét, és komótosan újra az ablakhoz ballagott. Cipője sarka halk és lassú ütemet dobolva kísérte lépteit. - Milyen igaz. Nem rossz taktika az ügynök bizalmába férkőzni, néha engedni neki, hogy megbecsültnek érezze magát, esetleg néha egy kis előnyhöz juttatni... - Az alezredes mintha csak magának beszélt volna, miközben az ablakkeretnek támaszkodott. Elgondolkodhatott Tamás megjegyzésén, mivel hallgatásba burkolózott. Hosszú percek teltek el, mire újra megszólalt. - Ami pedig a kétségeket illeti, sokszor nagyon kínzóak tudnak lenni, nem vitás. Azonban egy valamiben sosem szabad kételkedned: és ez a rendszer. Emlékszem még, milyen tájszólással beszéltél, milyen vézna és rongyos voltál, amikor apád halála után találkoztunk. De ez a rendszer felemelt téged, és nézz magadra! Öltönyben jársz, csónakházat bérelhetsz és ilyen fontos pozíciót kaptál. Mert bizony ez fontos és felelős pozíció. A belső ellenség, az ellenforradalmár kutyák legalább annyira veszélyesek, mint a nyugati imperialisták kémjei.

- Igen, tudom. - Tamás füle égett a szégyentől, mikor régi önmagára gondolt. - Mindent megteszek, hogy minél többet likvidáljunk sikeresen.

- Ez a beszéd, fiam! - Halmi megveregette Tamás hátát. - Intézd azt a beszervezést, én is megteszem, amit tudok. Sűrű hét lesz, ráadásul Borcsa szülinapjára is készülünk, a hétvégére hazajön a kollégiumból. Te emlékszel még rá?

- Halványan. Adja át neki az üdvözletem.

- Meglesz.

Tamás magára maradt a gondolataival, amik a délután további részében nem akartak Adéltól elszakadni. Újra és újra felidézte a találkozójukat, és összeállította a stratégiát, amivel a kis fekete tulipánt próbálja majd együttműködésre bírni.

Sziasztok!
Annyi kérdésem lenne, és nagyon örülnék, ha megválaszolnátok, hogy mennyire volt érthető a fejezet? Nyilván nem kell, hogy minden kiderüljön itt az elején, de érdekelne, hogy maradt-e esetleg homályos rész leginkább Tamás munkájával kapcsolatban. Én értem, miről írok (mert nyilván sokat foglalkoztam vele), és jó lenne tudni, hogy ti olvasók is értitek.