Sziasztok!
Hirtelen felindulásból elkövetett történetfeltöltésnek lehettek tanúi, hátha jobban halandék vele, ha jönne egy kis ösztönzés. Pár fejezet már készen van, de a feltöltések elég rendszertelenek lesznek, ha ez nem tántorít el, várlak szeretettel!

☆☆☆

Budapest, 1958. február 24., hétfő

Folyami Adél fogcsikorgatva ült főnökével szemben, és hirtelen nagyon sajnálta, hogy az apjától örökölt pisztolya nem lapul a zsebében. Nem mintha értett volna a revolver használatához, csak érdekesnek találta a gondolatot, hogy a pasas térdkalácsába repítsen egy golyót. Állítólag baromira fáj. Legalább annyira, mint neki az, hogy mondvacsinált okokra hivatkozva, fél éven belül már másodjára vonnak le szívszorítóan magas összeget a fizetéséből. Ismét kezdhet azon gondolkodni, kire sózza rá félkész rajzait, kiüljön-e a Városligetbe karikatúrázni, vagy kivigye-e felesleges kacatjait a bolhapiacra. Többször is próbálkozott, de a háromból eddig egyik sem bizonyult jövedelmező vállalkozásnak. Esetleg egy rövid időre visszatérhetne a engedély-hamisításhoz, mert hát bankot mégsem rabolhatott. Habár ott a fegyvere...

- Figyel maga egyáltalán? - Gáti Tibor - vagy, ahogy mindenki emlegette, a Medve - hangja visszazökkentette Adélt a valóságba.

- Nem érzem jogosnak a levonást. Pusztán véletlen, hogy épp nálam romlott el a gép.

- Már második alkalommal?

- Úgy tűnik, nem túl strapabíróak ezek a varrógépek - vont vállat Adél.

- Ezek orosz gyártmányok, elhiheti, ha mondom, hogy egy tank sem lenne képes kárt okozni bennük, ha áthajtana rajtuk. Ellenben magának már a második motorját sikerült elfüstölnie, mióta itt dolgozik.

- De hát ez nevetséges!

- Valóban elég erőszakosan bánik a gépekkel - szólt közbe az eddig Adél mellett némán ácsorgó Gátiné.

- Egyszer én is a saját szememmel láttam.

Adél még jobban összeszorította a fogát. Rá nem jellemző bölcsességgel láthatatlan csomót kötött nyelvére, nehogy az ordas hazugságra olyat találjon mondani, ami miatt akár ki is rúghatják. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor találkozott Gáti Tiborral, mióta a ruhagyárban dolgozott. Először az első munkanapján történt, amikor bemutatták őket egymásnak. Másodjára pedig pontosan négy hónappal ezelőtt, amikor szintén hasonló ok miatt ült a termelésvezető irodájában. Gáti Tibor soha nem merészkedett le az üzem területére, ahhoz túl sokat kellett volna lépcsőznie. Elég volt neki napi egyszer felküzdenie magát az első szintre, hiszen finoman fogalmazva sem volt az az alkat, aki mérgezett egér módjára rohangászik az emeletek között. A testére rakódott jelentős mennyiségű zsírpárna tanúskodott arról, hogy egy ideje már szorgalmasan kanalazza a pártvezetés mézesbödönét. Ezért ülhetett most abban a székben, amibe szemmel láthatóan fizikálisan is beleszorult. Szerencséjére felesége a varrodai részleg csoportvezetőjeként mindent intézett helyette.

- Amit erőszakolásnak hívnak, az az én álláspontom szerint egyszerűen gyorsaság. Mindig normán felül teljesítek, emellett precíz vagyok és pontos. Nem mintha pályáznék a legjobb dolgozó címre, de a részlegen igenis én vagyok a leghatékonyabb.

- Az érdemeit nem vitatjuk, Adél... - kezdte Gátiné, de férje közbevágott.

- Amíg ilyen károkat csinál, inkább ne emlegesse a hatékonyságot. - A Medve bajsza remegett az indulattól, csakúgy, mint Adél keze. - Arról nem is beszélve, hogy jelentették az anyagmozgatók, hogy nem tudják már hova rakni a maga túlteljesítését. Sem a ragasztósoknál, sem a vasalóknál nincs elég hely.

- Miféle árulkodó kisfiúk dolgoznak az anyagmozgatóknál? - dohogott Adél, miközben izzadt-remegő tenyerét a köpenyébe törölte. - Már az is baj, ha gyorsan dolgozok?

- Vegyen vissza a tempóból, és ne tegye tönkre a gépeket. A norma ettől függetlenül meglegyen. - Gáti előkotort zakója zsebéből egy doboz cigarettát, és rágyújtott. - A múltkorinál most száz forinttal többet vonok le, hátha abból tanul.

- Száz forinttal?! Ezt jelenteni fogom a szakszervezet felé!

- Csak nyugodtan, elvtársnő. - Gáti elmosolyodott, amitől Adélnak a hideg futkosott a hátán. Az a fajta mosoly volt, amit azok ejtenek meg, akik tisztában vannak helyzeti fölényükkel. Adél a lábába markolt, ujjaiból kifutott az erő, és helyébe zsibbadás költözött. Hogy ne kelljen főnöke önelégült képébe néznie, inkább a szemközti falra kiakasztott Lenin portréra pillantott. Még az az átkozott kép is olyan gúnyosan mosolygott rá, amiből rögtön tudta, a csatát azelőtt elvesztette, hogy érdemben elkezdődött volna; Gáti szolgálja a pártot, a párt pedig irányítja a szakszervezetet. És neki el kell fogadnia az igazságtalanságot. Már megint. Viszont nyíltan nem fog megfutamodni.

- Meg is teszem! - Utoljára végigtörölte nyirkos tenyerét köpenyén, majd felállt. - Most viszont vár a munka. Mielőtt azt is rám fogják, hogy lógós vagyok.

- Igaza van, menjen csak, úgy sincs mit tovább beszélni ezen - tette hozzá Gátiné, miközben elfoglalta Adél helyét férjével szemben. - Tíz perc múlva megyek én is. A hármas soron a második gép szabad.

- Ne feledje, elvtársnő, mi a Május 1. Ruhagyárban minden nap a munkát ünnepeljük - búcsúzott Gáti egy elégedett vigyor kíséretében.

Amiről neked fogalmad sincs, te barom, gondolta dühösen Adél, és szó nélkül húzta be maga után az ajtót. A folyosó magányában csak magának szajkózhatta szidalmait, amikkel Gátit illette. Egyetlen dolog nyújtott neki némi keserédes elégtételt; hogy főnökei nem jöttek rá, mennyi anyagot kivitt már a gyárból, a saját maga készített, hamis kiviteli engedélyekkel.

Sietős léptekkel robogott el az irodaajtók előtt, léptei zaját elnyelte a homokszín linóleum. A hideg, dísztelen falak mintha csak a lelkében kongó ürességet tükrözték volna, amit ha néha ki is tudott tölteni szívének kedves dolgokkal, azt a mostanihoz hasonló igazságtalanságok egy szempillantás alatt összezúzták. És ő újra csak egy perifériára taszított senki volt, akit a rendszer szépen bedarált.

Gyorsan szelte a lépcsőfokokat, a földszintről felszűrődő hangok elnyomták szíve heves zakatolásának zaját. Az üzem, mint egy hatalmas, felbolydult méhkas zsongott, jelezve, hogy a szorgos dolgozók keze alatt úgy ég a munka, ahogy az egy szocialista országban elvárható. Az ablakokon beáramló napfény arany ruhát kölcsönzött a csarnok egyetlen vörös csillagának, ami mindent látó szemként őrködött a munkások felett.

Adél lobogó köpennyel sietett keresztül a sorok között, magán érezte kollégái kíváncsi pillantását. A kiszabott anyagokat és saját holmiját felkapta régi helyéről, majd a Gátiné által említett új varrógéphez lépett velük. Ledobott mindent a kezéből, és elkezdte megtömni zsebeit az asztalfiókok tartalmával, mit sem törődve azzal, hogy bárki megláthatja. Elvégre, ilyen szempontból a többiek sem voltak jobbak nála. Gombok, cérnák, fonalak, ragasztók tűntek el zsebei mélyén, ráadásul még egy újnak tűnő ollót is a táskájába rejtett.

- Mi a fenét csinálsz? - lépett hozzá legjobb barátnője, Gitka, aki a lebukástól tartva előbb lopva körülpillantott.

- Kompenzálok.

- A Medve? Megint levont? Vagy rájöttek, hogy...?

- Csss! - pisszegte le nyomban barátnőjét Adél, miközben ő is szétnézett, figyeli-e őket valaki. - Inkább hólyagnak kéne hívni! Száz forinttal többel húzott le, mint a múltkor! Legszívesebben bevertem volna azt az arrogáns pofáját! - csattant fel hirtelen. Felháborodott válasza az üzem zajában halk suttogásnak hatott. Idegesen nyálazta meg még mindig enyhén reszkető ujja hegyét, hogy megpödörve a cérna végét könnyebben be tudja fűzni a tűbe. - Azt mondják, az én hibám, mert agresszív vagyok és megerőszakolom a gépeket. - Azzal lendületesen beillesztette az anyagot a tű alá, majd erőteljesen rálépett a pedálra.

- Tényleg lehetnél finomabb - jegyezte meg nyakát behúzva, de arcán széles vigyorral Gitka.

- Jaj, hagyjál már te is! Van épp elég bajom. Még szerencse, hogy végre jelentkezett valaki a hirdetésemre.

- De jó, nem is mondtad! Mire kértek fel?

- Egy régi fényképről kéne újrafestenem az pasas szüleit. Munka után találkozunk. - Adél állított a gépen.

- Pasassal? - kuncogott Gitka, és Adél le merte volna fogadni, hogy a legpiszkosabb fantáziája indult be. Nem is tévedett, Gitka nem hazudtolta meg magát, mikor újra megszólalt. - Csak nehogy azt kérje, hogy az ő ecsetével fess valamit.

- Nem vagyok ostoba. Megmondtam a telefonban, hogy nem megyek lakásra. A Duna szálló bárjában találkozunk este hatkor.

- Így is lesz a közelben pár üres szoba - ütötte tovább a vasat Gitka. - Ha már úgy is italozni hív.

- Nem italozni hív, és fejezd be most már a kombinálásaidat!

- Jól van na - legyintett Gitka, és kissé közelebb hajolt hozzá. - Nekem is vannak híreim.

Adél rákapta tekintetét barátnőjére. Annak lágy vonású, nőies arcán huncut mosoly jelent meg. Mielőtt azonban rákérdezhetett volna nála, mik azok az új hírek, meghallotta Gátiné hangját a hátuk mögül.

- Margit! Adél! A trécselést hagyják a szünetre!

Gitka ugyan elhúzta a száját, de szeme elégedetten csillogott. Valami elnézés-félét intett Gátiné felé, majd visszaült a helyére. Mindkét fiatal nő munkához látott, de Adél félpercenként pislogott az üzem hátsó falára felszögelt hatalmas órára. Az idő még lassabban telt, ha nem saját ütemében végezte a munkát, alig bírta fékezni végtagjait, hogy lassabban dolgozzanak. Olyan vagyok, mint egy ostoba sztahanovista, korholta magát. A csapból is a munka mindenek felett álló fontossága folyt, az ő hibátlan munkáját mégsem értékelte a világon senki. Kommunizmus, ideák, eszmék, Marx és Engels, a történtek fényében hamis vetülete volt csupán a valóságnak, amit a saját bőrén tapasztalt meg újra.

Adél keze az asztallap felett, a lába pedig alatta járt serényen, könnyítve belső frusztrációján. Hiába vánszorogtak a percek csigalassúsággal, legalább a feszültség az idő múlásával egyenesen arányosan egyre kevésbé emésztette belülről.

Az óra elütötte végre a delet, a szünetet jelző csengő berregése gyönyörű szimfóniaként kúszott a fülébe. A gépek zakatolását felváltotta a munkások jókedvű beszélgetése. Adél felpattant a helyéről, és az éppen táskájában kotorászó Gitkához lépett, majd a szünetre távozó tömegtől kissé lemaradva együtt sétáltak a dohányzó felé.

- Szóval, mi az újság? - kérdezte Adél, ahogy félrevonultak egy csendes sarokba.

- Sikerült megszervezni a koncertet a Krajcárosba.

- Zseni vagy, Gitkám! Elég népszerű és forgalmas hely, nem gondoltam volna, hogy összejön. De mondd csak, mégis kivel kellett lefeküdnöd érte?

- Hé! - Gitka kezéből majdnem kiesett a cigaretta, Adél pedig egy pillanatra minden baját elfelejtette, és jót derült barátnője felháborodott tekintetén. - Az a két hülye is ezt kérdezte először. Mind szemetek vagytok.

- Ez azt jelenti, hogy...

- Na jó, csókolóztam az üzletvezetővel - vallotta be. Adél egyszerre nevetett és köhögött a félrenyelt füsttől. - Ne röhögj már, tényleg csak ennyi volt!

Adél megadóan emelte fel mindkét kezét, viszont szája még mindig egyik fülétől a másikig ért, tudomást sem véve Gitka ál-sértődött arckifejezéséről.

- Én elhiszem. Örülök, hogy nem kellett akkora áldozatot hoznod. És legalább nekem sem kell átírni a helyszínt a plakátokon. Elég gányul nézne ki.

- Minek csináltad meg, míg nem volt biztos, hol lesz? - csóválta a fejét Gitka.

- Mert Pallag annyira erősködött, hogy legyen meg. - Adél körbenézett, hátha megpillantja az említett férfit, de sehol sem látta. - Elég jó pénzt fizetett érte, szóval úgy voltam vele, mit érdekel, ha át kell rajta húzni a helyszínt.

- Nekem bezzeg senki sem fizet! Hol itt az igazság? - kérdezte enyhe színpadiassággal Gitka, és Adél szívesen felvilágisította volna, minek neveznék, ha pénzt fogadna el az ilyen akciói után. De barátnője választ sem várva folytatta: - Olyan csodás, hogy pont a Színművészeti közelében van, állítólag sokan járnak oda az egyetemről is. - Gitka mosolya olyan szélesre nyúlt, mintha épp megnyerte volna a lottó főnyereményt. Sugárzott lényéből a boldogsággal vegyített elégedettség, ami nem egy férfi tekintetet magára vonzott.

- Abban reménykedsz, hogy felfedez egy színművészetis?

- Miért ne? - folytatta gyermeki ártatlansággal. - Ha már egyikünknek sem adatott meg az egyetem, csak ilyesmiben reménykedhetünk.

Adél szíve összefacsarodott. Óriási vágya volt bekerülni a Képzőművészeti Egyetemre, azonban a jelentkezését két egymás utáni évben is elutasították. Ha egykori gimnáziumi rajztanára nem áradozik a tehetségéről, és nem állította volna teljes meggyőződéssel, hogy neki ott a helye, talán kevésbé éli bele magát, hogy felveszik, és azt tanulhat, ami igazán érdekli. De a csalódás, hogy mégsem nyert felvételt, legalább akkora ütést mért a lelkére, mint a gumibot az orrára, azon a kegyetlen éjjelen, ami rémálmaiban még mindig gyakran kísértette.

- Nem hiszek a mesékben - válaszolta végül, de Márkus Margit lelkesedését nem lehetett ennyivel letörni.

- Ugyan, Adél. Lehet, egyszer a te plakátjaidra vagy rajzaidra is felfigyel valaki. Meglátják benne a tehetséget...

- Mi a többi hír? - Adél nem akart a képzőművészeti sikertelenségeire gondolni. Egy csomó pénze ment rá a Népszabadság-beli hirdetésekre, aminek a negyede sem térült meg. Senkit nem érdekelnek az ő alkotásai.

Gitka nagyot sóhajtott.

- Na jó. Meghívtam pár srácot a szabászatról. Műszak előtt ismerkedtem meg velük, irtó aranyosak és helyesek, és ami a legszebb - Gitka pár pillanatnyi hatásszünetet tartott -, képzeld, mind nőtlen! Na, ne vágj már ilyen képet.

Adél valóban csak grimaszolni tudott, mialatt keresztbefont karral bámult kifelé a dohányzó ablakán. Barátnője minden társaságok legszebbike volt, eredeti rókavörös haja és kék szeme a legtöbb srácot megbolondította. Ennek tudatában Gitka mindig is egy művelt, kifinomult férfit szeretett volna férjének, aki minimum ügyvéd, de leginkább orvos, és semmiképpen sem szabászfiú. Már előre hallotta az összetört férfiszívek üveges csörömpölését.

- Kellemetlen lesz együtt dolgozni velük, miután dobtad őket.

- Teljesen más részleg - legyintett Gitka. - Egyébként sem tervezek összejönni egyikükkel sem. És nem is én vagyok a lényeg. Inkább neked kéne valaki, hogy végre elfeledd azt az idióta Csetnekyt.

- Már rég elfelejtettem.

- Nekem ne hazudj! - Gitka megragadta Adél vállát, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzen. - Vártam, hogy talán magadtól elmondod, de ha már így szóba került... Tudom, a múltkor is együtt voltatok...

- Hiba volt. Ábel és én nem vagyunk egymáshoz valók, ez újra bebizonyosodott. És amúgy sem voltunk úgy igazán együtt sosem. - Adél elnyomta a csikket a hamutartóban. - Mindegy, vége és kész. - Ábel csak egy újabb botlás volt az életében, amire nem lehet büszke. A fiú sosem vállalta fel őt a barátnőjeként, sosem udvarolt neki, csak akkor kereste, ha valami miatt vigasztalásra szorult és nem akadt más társasága. Sokáig hitte, Ábel egyszer majd értékelni fogja őt, de csalódnia kellett. Bár az önbecsülése nem emelkedett pátoszi magasságokba, Adél mégis tudta, ennél többet érdemel. És többre is vágyik.

Gitka nem firtatta tovább az Ábel-ügyet, de túlzottan mégsem távolodott el a fiú-témától:

- Most legalább lesz alkalmad megismerni valaki mást. Kicsit fentebb varrjuk a szoknyádat, és meglátod, annyi fiú fog dögleni utánad, hogy...

- Én nem te vagyok, Gitka. Egy sokat mutató szoknya rajtam nem segít. Ismered már a görbe orrom, ugye? Vagy újra bemutassalak neki? - mutatott valóban enyhén ferde orrára, de Gitka csak legyintett. - És elöl deszka, hátul léc vagyok, Ábel is megmondta, nincs mit fogni rajtam.

- Én meg megmondtam, hogy ő egy idióta. A feneked bárki megirigyelné, az orroddal meg az a helyzet, hogy te sokkal rosszabbnak látod, mint amilyen valójában. A maga hibáit mindenki felnagyítva látja.

- Akkor sincs kedvem semmi ilyesmihez. - Adél akár igazat is adhatott volna barátnőjének, hiszen Gitka is többször elnagyolja saját hibáit. De hiába, ő mindig úgy érzi, hogy az a kis hupli az orrában maga a Mount Everest. - Van még valami más?

- Aha. Jön még az öcsém pár egyetemi haverja, plusz a raktárosok közül is a Jóska, vagy lehet, Jánosnak hívják, az irodáról pedig a Gyöngyi. Ő nagyon kedves, nem olyan, mint a többiek.

- Nem sok ez egy kicsit?

- Miért? Minél többen vagyunk, annál jobb.

- Én csak nem akarom, hogy spiclik keveredjenek közénk - halkította le a hangját, és közelebb húzódott Gitkához.

- Már megint az üldözési mániád!

- Ez nem mánia!

- Figyelj! A Maglódi Csaba meg, tudod, aki már vagy kétszer benézett a próbákra, azt hiszem, a Jociék szomszédja. Na, ők is simán hazajöttek, mert Kádár amnesztiát hirdetett a disszidenseknek. Joci említette, hogy aggódtak egy kicsit, valóban megkapják-e, de végül, látod. Már vagy egy év is eltelt, és semmi sem történt, pedig le is csukhatták volna őket. Ez már nem a Rákosi-korszak. Hinnünk kell, hogy így is javulni fog a helyzet.

- Naiv vagy. - Adél már-már olyan halkan beszélt, hogy csodálkozott, Gitka hallja őt. - És ha valaki rájön, hogy mi is... - Adél hangja megremegett. - Hogy mi is...

- De hiszen sosem mondtuk senkinek! Egymást meg nem köpjük be! Bízunk egymásban, igaz, Adél? Ugye bízunk? Mert, ha nem, akkor inkább küldjenek a bitófára, mert azt már egyszerűen nem tudnám elviselni!

Gitka tekintete elhomályosodott, és Adél szeme is égett belülről. Nem emlékezett, mikor engedett könnyeinek utat utoljára, talán hat éve is volt már annak. Tudta jól, mindketten az '56-os eseményekre és az azt követő megpróbáltatásokra gondolnak.

- Rendben - nyugtázta végül Adél. - Ha a többiek sem bánják, ki lennék én, hogy megvétózzam? Tőlem jöjjenek.

Gitka elmosolyodott, arcáról egy szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a bánat, és újfent vidám csicsergésbe kezdett. A hétvége remélt izgalmairól fecsegett, miközben visszatértek a részlegükre. Az egyik ablakban folytatták a diskurzust, közben Adél elmajszolt egy vajas kiflit. Rövid ideig figyelt csak Gitkára, gondolatai elkalandoztak, ahogy az Orczy-kertre eső kilátást figyelte. Felhők úsztak a nap elé, eltüntetve a flaszteren lustán elnyúló árnyakat, ezzel egy sötétebb tónust adva a tájnak. A bimbózó fák balerina módjára, kecsesen hajladoztak a lanyha szélben, Adélnak pedig eszébe jutott róla az egyetlen balettelőadás, amit még apjával látott az Operában. Akkor viselte élete legcsinosabb ruháját, amit apja varratott neki, és ami azon kevés tárgyak egyike volt, amik azokból az időkből maradtak meg neki, mikor apja még élt. Folyami Nándor igazi fess úriember volt világ életében, az elegáns frakkjában a női szemek úgy tapadtak rá, mint ávós kezéhez a vér.

A hirtelen felberrenő hang ezúttal kellemetlenül csengett Adél fülébe, megszakítva apja utáni szűnni nem akaró vágyakozását. Visszasétáltak asztalaikhoz, hogy ott folytassák a munkát, ahol abbahagyták.

A nap további része szünet nélkül telt. Az anyagmozgatók hozták-vitték a varrni való, és a már megvarrt ruhadarabokat, Gátiné a sorok között járőrözött. Adél egy pillantásra sem méltatta, őrá is legalább annyira haragudott, mint a férjére. Pedig Márta asszony rendes nő volt, a csoportvezetői állás igazán passzolt hozzá, szerette is minden alkalmazott. Ezért is fájt Adélnak, hogy Gátiné meg sem próbált kiállni mellette. Gondolatai a nap végig ide-oda cikáztak keresete kiegészítése, a hétvége és apja körül.

Délután két órakor ismét megszólalt a csengő, a műszak végét jelezve. Adél és Gitka együtt lépdeltek a tömeggel a gyárépület kijárata felé. A több száz dolgozó élettel töltötte meg az udvart és az Elnök utcát, egy részük hazasietett, míg mások legurítottak még egy fröccsöt valamelyik közeli csehóban. Adélt hirtelen átkarolta valaki, és egy ismerős hang suttogott a fülébe.

- Március tizenötödikén összejönnénk kicsit. Hozd a rajzaidat. Főleg a karikatúrákat.

"Postás" Joci puszit nyomott Adél halántékára, majd Gitka fülébe is belesúgta mondandóját. A lányokra kacsintott, és már el is tűnt a forgatagban. Adél és Gitka sokatmondó pillantást váltottak, de egyikük sem hozta szóba az üzenetet, ahhoz túl sokan voltak. A szabászatról pár ismerős hozzájuk csapódott, a kis társaság - Adél kivételével - úgy döntött, iszik még valamit a sarki presszóban.

- Miért nem jössz? Hatig van még egy csomó idő - kíváncsiskodott Gitka.

- Kiragasztok pár lapot, meg még össze kell szednem otthon a dolgaimat. Valamit csak mutatnom kell, hogy hogy dolgozom.

Adél elbúcsúzott a társaságtól, rágyújtott, majd oldaltáskájából elővett pár koncert-plakátot. Annyi ideje még éppen akadt, hogy egyet kiragasszon a porta faliújságjára, egy másikat meg az Elnök utcai villamosmegállóba. Célba vett még pár reklámtáblát a környéken, amikre szintén kitűzött pár szórólapot. A Keleti pályaudvarnál, az egyik oszlopon poszter hirdette: Légy fegyelmezett, ne hagyd el a munkahelyed! Jó munkával építsd néped országát! Adél felhorkantott. Körülkémlelt, és mivel egy lélek sem figyelt rá a közelben, letépte a teliszájjal vigyorgó kőműveseket ábrázoló plakátot, hogy helyébe a sajátját ragassza. Elégedetten szemlélte alkotását, majd felkapaszkodott a 67-es villamosra, és Zugló felé robogott.

Az út nem volt hosszú, a megszokott utcai látvány már annyira az agyába égett, hogy nem egy kész vagy félkész festménye ábrázolja a kerület valamelyik utcáját, vagy neves épületét. Alkotott már képet a szombat reggeli piaci forgatagról, a Rákos-patakot elkísérő zöld parkokról, vagy a villamosról fürtökben lógó emberekről. Sokkal több kép élt a fejében, mint amennyit egy élet leforgása alatt meg lehet festeni, ráadásul a művei iránti érdektelenség miatt, mind a szobájában tornyosul, épphogy ki nem folyik az ablakon. Csak azokat rejtette el jobban, amikről tudta, ha illetéktelen kezekbe kerülne, akár baja is lehetne belőle.

A Korong utcai bérházban kevesen lézengtek, ennek egyik oka pedig az lehetett, hogy a zsémbes házmester éppen felmosott, a hipó erős bűze megülte a belső udvar levegőjét, és marta Adél torkát. Átszökdécselt az árkád alatt, hogy minél kisebb felületet járkáljon össze, de így sem tudta elkerülni Fürst Pista csípős megjegyzését.

- Oszt nem tudott volna öt percet várni? - A házmester a felmosó nyelére támaszkodva állta el Adél útját. Összehúzott szemöldökkel vizslatta őt, szeme kidülledt, mély ráncai megkétszereződtek, amitől úgy nézett ki, mint a szomszéd, Gizi néni palotapincsije. - Most biztos örül, hogy kezdhetem elölről. - Foga, mint a jól megérett sajt, sárgán tündökölt szájában.

- Miért nem akkor mos fel, mikor már elcsendesedett a ház? Most végez mindenki a munkával. Ilyenkor járkálnak a legtöbben.

- Ki az a mindenki? - nézett körül Fürst. - Nincs itt senki magát kivéve. Különben se mondja meg, hogy végezzem a dolgom, Folyami!

- Akkor vessen magára! Nincs nekem időm a hülyeségeit hallgatni! Tőlem aztán fel is fordulhat! - Adél fürgén kikerülte a gondnokot, és felszökkent a második emeletre, de a zsörtölődést még onnan is hallotta.

- Tudom, mennyire örülne neki, ha elpatkolnék, de azt az örömet nem szerzem meg magának!

Adél nem figyelt rá tovább, benyitott Zsuzsa mamával közös otthonukba, ahol rögtön kellemesebb illatok fogadták: mirha és zsálya füstölő égett az étkezőasztal közepén. Az idős asszony Adélnak háttal állt a konyha ajtajában és korát meghazudtoló hajlékonysággal hadonászott maga körül.

- Mi a fenét csinál? Ha nem tudnám, hogy zsidó, azt hinném épp most vetett vagy harminc keresztet. - Adél lehúzta a cipőjét, kabátját és sapkáját a fogasra akasztotta.

- Te meg a vicceid, Adélka - zsörtölődött Zsuzsa mama. - Egy pók mászott a vállamon, és sehol sem találom.

- Biztos már rég bemászott az ágyába - ugratta tovább Adél a gyámanyját, majd szeme egyből kiszúrta az említett állatot az asszony bal könyökén. Adél elhúzta a csipkézett szegélyű függönyt, és kirakta a pókot az ablakon.

- Jól zárd be azt az ablakot - kérte Zsuzsa mama. - A szobádat is kipóktalaníthatnád.

- Nyugi, mama! Itt nem tud visszajönni. - Adél eleresztette a füle mellett a szobája állapotára vonatkozó megjegyzést. A kredenc feletti vitrines szekrényből kávét vett elő, hogy főzzön egyet maguknak. - Hamarosan el kell mennem. Ne várjon meg, nem tudom, mikor jövök.

- Hová mész? Ugye nem valami bajba készülsz keveredni?

- Úgy ismer?

Adél nevetett. Zsuzsa mama még a szemét is olyan kecsesen tudta forgatni, mint teát inni Herendi porcelánból. Hiába, úriasszony volt, és ezt még az auschwitzi tábor sem tudta elvenni tőle. Gyámanyja hozzá lépett, és finoman megsimogatta a haját. Adél megdermedt a mozdulatban. Lehunyta a szemét, szerette ezt a gyengéd mozdulatot. A soha át nem élt anyai szeretetet némileg pótolni lehetett vele. Melegséggel töltötte el zsigereit, és ha csak pár pillanatra is, de elhitte, minden gondja megoldódott. Az asszonynak azonban sosem kötötte az orrára, mennyire vágyik a néma törődésére, bár biztosra vette, Zsuzsa mama pontosan tudja ezt.

- Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra. - Zsuzsa mama csak ennyit mondott, és Adél rendkívül értékelte benne, hogy sosem faggatózott. Nem szólt bele a dolgaiba, csak ha ő kifejezetten kérte. Az asszony bízott benne, néha jobban is, mint kiérdemelte volna. - Mi volt a gyárban?

Adél kezéből majdnem kiesett a csésze, mikor eszébe jutott a pénzlevonás. Elmesélte Zsuzsa mamának a történteket, és együtt szidták Gátit a kávé mellett.

- Adélka - kezdte az asszony. Adél nagyot sóhajtott, pontosan tudta, mi következik. - Még mindig nem akarod otthagyni azt a gyárat? Okosabb vagy, mint az ott dolgozók összessége, nyelveket beszélsz... Bárki lehetnél.

- Nem akarom ezt a beszélgetést újrakezdeni. - Adél felállt, hogy elöblítetse a poharakat.

- Nem menekülhetsz folyton a kellemetlen témák elől.

- Nem menekülök, dolgom van - szögezte le határozottan. Már ezerszer elmondta neki, hogy szereti a varrást, és az üzemben legalább senki nem szólt hozzá, nyugodtan a gondolataiba mélyedhetett. Különben is, hogy festene a ferde orrával, valami komoly pozícióban? Ez a világ nem az volt, ahol akart volna bárki is lenni. Az egyetlen dolog, amire lecserélte volna a munkahelyét, az az egyetem volt. - Talán felkérnek egy portrérajzra. Most különösen kell a pénz.

- Tudod, hogy nem kell a pénz miatt aggódnod... - Zsuzsa mama a táskájában kezdett kotorászni, majd elővette a tárcáját. - Odaadom a levonásodat.

- Dehogy adja! Boldogulok egyedül is. - Adél megsimította az asszony árkokkal barázdált arcát. - Az kell magának. Szeretem a csillogó, fekete szemét nézni, mikor új csecsebecsét vesz magának. - Adél sóhatott. - Vagy vegyen végre egy olyan szemüveget, ami kisebbíti az orrát!

- Szemtelen gyerek! - kiáltott Zsuzsa mama a nevető Adél után, de ő is jóízűen kacagott.

Adél a szobájába sietett elpakolni a dolgait. Fél órába is beletelt, mire összeszedte legszebb portréit a papírhalmokból. Átnézte a szekrénye legmélyén megbúvókat, az íróasztal fiókjában lapulókat és az írógép mellett tornyosulókat. Elrakott pár üres papírt és ceruzát, ha a fickó esetleg tesztelni akarná rajztudását. Átöltözött, fehér blúzt vett fel egy vékony blézerrel, nyakába kötötte apja régi csokornyakkendőjét, és fejébe nyomta svájci sapkáját. Igazán művésznek érezte magát.

***

A Duna Hotel, nevéhez hűen a Duna pesti oldalán feküdt, nem messze a rakparttól, aminek nagysága meg sem közelítette a Hotel Nemzetiét, vagy az Astóriáét. Már besötétedett, az idő is kellemetlenül hidegre fordult, a szél esőfelhőket fújt Pest felé. Az est, a helyenként omladozó vakolat és csak a süvítő szél által megtört csend olyan megmagyarázhatatlan, vészjósló hangulatot kölcsönzött az épületnek, hogy Adélnak felállt a karján a szőr. Nagyot nyelt. Legalább a lenti ablakokból szűrődött ki némi meleg fény, jelezve, nem egy siralomházba érkezett. Megfordult a fejében, hogy hagynia kéne mindent a francba, és hazamenni. De kellett neki a pénz, főleg az aznap történtek fényében. A szálló bejáratához pár lépcső vezetett fel, és mikor egy férfi kilépett az ajtón, Adél fülét megcsapta a bentről kihallatszódó beszélgetés és üvegek csörömpölése.

Felfelé indult a lépcsőn, szíve egyre vadabbul kalapált. Furcsa érzés kezdett elhatalmasodni rajta, mintha egy sötét árny lopakodna felfelé a testén, elnehezítve először lábát, majd a karjába is kellemetlen zsibbadást hozott. Félve pillantott az alak felé, és mikor elhaladt volna mellette, a férfi megszólította.

- Folyami Adél?

Adélnak ismerős volt a hang, kellemesen csengett a zord szélzúgásban. Megnyugtatóan kúszott felé, mint egy meleg sál tekeredett köréje, mégsem sikerült levetkőznie azt az érzést, hogy nagy bajban van.

☆☆☆

Köszönöm, hogy olvastad! Ha tetszett a fejezet, ne felejts el csillagozni és/vagy kommentelni, kíváncsian várom a véleményeket. Ha pedig plusz tartalmakra is kíváncsi vagy, kövess itt vagy akár instán is!♡