Körülöttem minden sűrű, szürke ködben úszik, mintha egy sűrű, gomolygó felhőben lebegnék. A levegő nehéz és nyomasztó, mintha valami láthatatlan erő húzna lefelé, a föld felé. Ahogy próbálok tájékozódni, a lábam alatt megjelenik egy padló, kemény, hideg kő, amelyen mezítláb állok. Próbálok lépni, de valami visszatart, mintha a lábam a földhöz ragadt volna. Egy pislákoló fény jelenik meg előttem, éppen csak ahhoz elég, hogy körvonalakat lássak.

 Magam előtt látom saját alakom, egy fiatal nő szigorú, mégis rejtélyes vonásokkal. Az arca sápadt, finoman szeplős, a bőr tónusa enyhe árnyalatokkal tarkított, mintha a Nap csak ritkán érte volna. A hosszú, sötét haját szoros fonatban viseli, amely vadul kunkorodik és tapad a nedves homlokához. A szemei mélyek és élettel teliek, egy különleges zöld árnyalatú szempár, amely mintha átlátna mindenen és mindenkin. A tekintete éles és figyelmes, mintha folyamatosan keresné a válaszokat, amik a világ elől rejtve maradnak. A fény lassan kitisztul, és látom, ahogy egy sarokban gubbaszt a hasonmásom.

A ruhája sötét, szinte fekete bőrből készült, feszesen simul a testére, kihangsúlyozva karcsú alakját. Az anyag megviselt, apró karcolások és foltok árulkodnak a viszontagságokról, amelyeken keresztülment.  A lenge ruha a sötét környezetben szinte eggyé válik a háttérrel, ám a szemei és a vonásai kiemelkednek, élesen megvilágítva a lényét.

A haja kócosan omlik le a vállára, egy-egy szál lázadóan szabadul ki a fonatból, mintha nem akarna engedelmeskedni semmiféle rendnek. A tekintete teli van fájdalommal és kitartással, tükrözve mindazt, amit átélt. Azt érzem, amit most ő érez, valahogy annyira ismerősek ezek az érzések, mégsem mondhatom az enyémnek ezeket...

Ott vagyok,  és külső szemszögből látom az eseményeket, térdre rogyva, arcomat a kezembe temetve sírok. A könnyek végigfolynak az arcomon, sós csíkokat hagyva maguk után, ahogy a számba is beletévednek. Hallom a saját zokogásomat, mélyről jövő, szaggatott hang, ami minden egyes lélegzetvétellel élesebb lesz. Az egész olyan valódi, de mégis olyan, mintha valami távolból figyelném az egészet.

Sylvianna, anyám hangja tölti be a teret. Jéghideg, érzéketlen szavak, amelyek most az egész elmémet kitöltik, a mély üresség visszaveri azokat amiket mond.

 – „Amint felnő, kifogom dobni innen. Nem fog hiányozni!" - Sylvianna hangja pedig élesen cseng, minden egyes szó újabb ütés a gyomromba. 

A szobában a levegő megfagy, és látom a szemeimmel, ahogy felpillantok a semmibe, könnyektől homályosan, az arcom teljesen besüppedt az alvás hiányától. Próbálom megérteni, hogy mi történik, de a szobában valami változni kezd. A falak mintha megmozdulnának, hullámzanak, majd eldeformálódnak, mintha egy tükör lenne, ami lassan megolvad.

A kép lassan változik, mintha egy festmény víz alá kerülne, és a színek elkezdenének szétfolyni. A hideg kőpadló eltűnik a lábam alól, és egy új térben találom magam. Egy sötét szoba, láncok lógnak a mennyezetről, a fém hidegen csillan a gyér fényben. Látom magam, újra, de most láncok fogják össze a kezeimet és lábaimat, mintha egy szörnyeteg tartana fogva. Próbálok kiszabadulni, de a láncok szorosak, és minden mozdulatomra csak egyre jobban szorulnak.

Körülöttem szürke alakok állnak, arcuk üres, jellegtelen, mintha egy másik világból figyelnének. Ahogy jobban megnézem őket, felfogom, hogy mindegyikük az én arcommal rendelkezik. Az én arcom, de eltorzult, groteszk változatban, mintha a legrosszabb rémálmaim kivetülései lennének. Az én hangomon szólalnak meg, de torz, torzító visszhangként. 

–„Vesztes."  – „Senkiházi." – „Semmit sem érsz." – mondták a hangok. 

Az ujjaikkal rám mutatnak, a tekintetük üres, de a szavaik tele vannak megvetéssel. Próbálok elfordulni, menekülni a szavaik elől, de a láncok nem engednek, kivagyok rögzítve, mintha direkt valaki megrendezte volna ezt az egészet, hogy megalázzanak. A nevetésük egyre hangosabbá válik, egy monoton zaj, ami szétfeszíti a fejemet.

A szoba hirtelen újra elkezd formálódni, mintha minden darabokra hullana körülöttem. Érzem, hogy valami szétpattan bennem, egy hangos, éles reccsenés, és látom magam szilánkokra törni, ahogy a testem apró darabokban hullik szét, mintha egy tükör robbanna darabokra. A föld eltűnik a lábam alól, és most zuhanni kezdek. A szél az arcomba csap, a zuhanás egyre gyorsabbá válik, és a gyomromban érzem a súlytalanság ijesztő érzését. Nézek lefelé, de a föld csak messze, messze van, egy végtelen mélység, ami mintha soha nem érne véget.

A távolban egy alakot látok meg, aki felém néz. Próbálom fókuszálni a tekintetem, és felismerem, hogy ő az, akit a legkevésbé vártam volna itt. Delilah, a barátnőm. Az arcát a világos, szinte jeges kék szemei és fehér haja egyedivé teszi, de most mindezek a tulajdonságok sötét árnyalatot kaptak. Az eredetileg vállig érő, puha haja most kócos és mocskos, zsíros csomókban lógnak, és a bőre sápadt, szinte már szellemszerűen fehér. Úgy néz ki, mint amikor legelőször találkoztunk, de most mégis horror szerűbb az egész. Delilah arca most rideg, hideg, és a szemében nincsen egy árva cseppnyi empátia sem.

Ő az, akivel a legszörnyűbb pillanataim osztottam meg, most pedig az, aki olyan hangosan és gúnyosan nevetett. Látom, ahogy keze, most véres, amely egykor koszos sár terítette be, felemeli, és egy mozdulattal lelök erről az ismeretlen épületről. Nem emlékszem erre a helyre... A nevetése olyan erős lett, hogy szinte megremegteti a világot körülöttem. Az arcán eltorzuló, gúnyos mosolyt látok, és ez az örömteli hollók károgása minden egyes pillanatomat körbefogja, a zuhanásomnak. Ez a pillanatot elfelejthetetlenné tette számomra!

A szívem egy pillanatra olyan volt mintha leállt volna a pillanatnyi sokkos állapottól, a zuhanás új erőre kap, még gyorsabban süvítek lefelé. A fülemben hangos nevetések csendülnek fel, ismerős, éles kacajok, amik körülölelnek, minden irányból. A nevetés egyre hangosabb, és az ismerős hangok összemosódnak egyetlen, rémült kórussá. Olyan volt, mint egy oriási élőszereplős zenekar...

Zuhanok, egyedül, a magányosan soha véget nem ér, és várom a pillanatot, amikor végre becsapódok, de az csak nem érkezik meg. A sötétség elnyel, és a gúnyos nevetés visszhangzik tovább a fejemben, mintha soha nem akarna elhallgatni.

A zuhanás végül egy ismeretlen erő hatására hirtelen megszakad. A föld brutálisan fogad, mintha egy láthatatlan falba csapódnék, ami minden levegőt kiszorít belőlem. A sötét, végtelen mélység helyett most a kemény, hideg talaj érintését érzem, amely úgy tűnik, mintha érezni akarná minden egyes kínzó pillanatomat.

Az elöntő fájdalom, ami az ütközésből adódik, lassan árad szét az egész testemben, mintha láthatatlan, éles pengék szurkálnának minden egyes porcikámban. Minden egyes légvétel, amit megpróbálok venni, újabb szenvedést okoz, mintha a légzőszervem minden egyes pumpálásával fájdalmat szívnék magamba. Az ismeretlen táj lassan kirajzolódik a szemem előtt, de mozdulatlanul heverek a földön, a testem mintha teljesen elárasztották volna a fájdalom hullámai.

A földből, ami most engem körülölel, kiszögellő növények kezdik el borítani a testemet. Az első ágak, mint szoros gyűrűk, a szájam köré tekerednek, és a növények finom, de rendkívül erős gyökerei mélyen hatolnak a száj körüli bőrbe. Az érintésük hideg és szúrós, mintha jéghideg tüskék lennének, amik nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is elzárják a lehetőséget, hogy hangot adjak ki. Még ha próbálkozni tudnék is, ezek a növények visszatartanak minden egyes kísérletet, hogy segítséget kérjek, mintha a szavakat is leplombálták volna.

A növények közelében érzem, ahogy az életenergia egyre jobban elpárolog belőlem. A vér lassan csordogál a földön, egy vörös tócsát képezve, ami tovább terjed, jelezve a külvilágnak az én gyötrelmemet. A szenvedés olyan intenzív, hogy szinte hallom a fájdalmamat, ahogy egy mély, belső hang, amit a külvilág nem hallhat meg, minden egyes szívverésemben visszhangzik. A vér az egyetlen, ami valóban kapcsolatot teremt a külvilággal, mintha az áramlása egy utolsó, kétségbeesett kiáltás lenne, ami a szenvedésemet próbálja kifejezni.

A fájdalom minden egyes szövetben, minden egyes idegszálban mélyen végigkúszik, egy fojtogató, égő érzés, ami minden egyes mozdulattal egyre fokozódik. A világ egyre homályosabbá válik, és úgy érzem, mintha az egész lényem, a lelkem is magába szívná ezt a rettenetes gyötrelmet. A körülöttem lévő világ egyre távolibbá válik, mintha a fájdalom minden egyes pillanattal tovább távolítana engem attól, ami egykor az én világom volt. A szenvedés minden egyes cseppje, ami a földre kerül, csak tovább növeli a körülöttem lévő sötétséget, ami mintha soha nem akarna elengedni.

A földet éréskor az ütközés minden fájdalmát érzem, mintha a testem minden porcikája egyszerre törne darabokra. Aztán egy halk, visszhangzó hang üti meg a fülem, először csak tompán, távoli zúgásként, mintha víz alól próbálnék valami értelmet kihámozni. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de a fájdalom mindent elhomályosít. A hang továbbra is suttog, egyre tisztábban hallom, ahogy egy gyengéd, mégis hideg hang átszivárog az elmémbe.

– Látod, gyermekem, az utadon amin haladsz megakadt jónéhány ember, de a poklot mégis egyedül járod!

A szavak úgy visszhangzanak bennem, mint egy végzetes ítélet, ami alól nincs menekvés. A hang tulajdonosa elmosódott árnyként áll előttem, alig kivehető a kavargó ködben. Próbálok fókuszálni, látni az arcát, de mielőtt megérthetném, ki az, hirtelen eltűnik a semmibe, mintha soha nem is létezett volna. A helyén maradó köd lassan körbefonja az alakját, és magával viszi a hangját, eltűntetve minden nyomát.

Körülnézek, és lassan kirajzolódnak a körülöttem álló alakok. Mind ismerősek valahonnan, de az arcok elmosódottak, mint egy rosszul megőrzött emlék foszlányai. A tekintetükben megvetést látok, hideg, éles megvetést, amely égeti a bőrömet, mintha ítéletet mondanának felettem. Az emberek mind távolodnak, arcukon közöny és undor ül, ahogy egyre messzebbre húzódnak tőlem. Hiába próbálok megmozdulni, szólni hozzájuk, segítséget kérni, de a hangom megreked a torkomban, elfojtva minden szándékot, hogy kinyújtsam a kezem.

A földből kinövő növények melyek eddig csak lefogtak, hogy ne tudjak megszólalni vagy megmozdulni most tovább kúsznak testemet körül ölelve. A gyötrelmes fájdalom újabb hulláma vág végig a testemen, a növények szorosabbra zárják a fogságukat, és minden egyes levegővétel egyre nehezebb, egyre kétségbeejtőbb. A sűrű köd tovább gomolyog, és én érzem, ahogy a természet ereje lassan élve temet el, körülöttem pedig csak a távolodó emberek hátát látom, ahogy nem törődnek velem, mintha már nem is léteznék számukra. A világ szűkül, és csak a fájdalom marad, a vér tócsája alattam hidegen tükrözi vissza a nyomorúságomat. Szenvedek, és senki sem figyel.

Megfogok fulladni! Ez az egész ami történik túl intenzív ahhoz, hogy a szervezetem ennél többet elbírjon viselni... Az utolsó amit a teljes elsötétedés előtt látok, egy egyszerű éjsötét színű Draxia pillangó volt. Kecsesen leszállt szemeim helyére, mire már én eszméletemet vesztett állapotba feküdtem.