Aznap a roncstelepre tartottam, mint már annyiszor korábban, hogy fémhulladékokat gyűjtsek az otthonom falainak megerősítéséhez. A nyomornegyed nem kímélt senkit, és az állandó veszély miatt szükségem volt minden védelemre, amit össze tudtam szedni. Az otthonomban sokat bütyköltem, épp egy egyszerű biztonsági rendszert terveztem beszerelni. A fémhulladékok után kutatva lépdeltem a rozsdás és szétszórt alkatrészek között, amikor egy éles sikoly hasított a levegőbe. Megálltam, és az összes szőr felállt a karomon. A sikolyt egy katona hangja követte, majd egy tompa ütés és halk nyüszítés. A szívem a torkomban dobogott, de nem mertem megmoccanni. A bokrok mögül próbáltam kilesni, hogy lássam, mi történik, de inkább beleolvadtam a növényzetbe, igyekeztem csendben maradni.

Hirtelen egy lány lógott fejjel lefelé közvetlenül az arcom elé, mintha az égből pottyant volna. Az arcáról fájdalom és kétségbeesés sugárzott, tekintete némán könyörgött segítségért. Egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben; nem mertem megszólalni, és hátrébb húzódtam, nehogy felhívjam magunkra a figyelmet. Az adrenalin szinte égetett belülről, és tudtam, hogy cselekednem kell. A gondolat, hogy elmeneküljek, azonnal felmerült, de valami megállított. Talán a sajnálat, talán a harag, vagy csak egy szimpla hétfői nap, ami tökéletesnek tűnt egy kis rendszer elleni lázadásra.

Ahogy ott álltam, döntenem kellett. Vagy elmenekülök, és hagyom, hogy a lány elvesszen, vagy megmentem őt, bármi is legyen az ára. Tudtam, hogy engem senki sem fog megmenteni önmagamtól, de talán segíthetek valakin, aki nem ezt érdemelte volna. Ahogy a gondolataim száguldoztak, gyorsan körbenéztem valami után, amivel elterelhetném a katona figyelmét. Végül nem is volt rá szükség. A katona épp beszélgetésbe kezdett egy másik őrrel, és közben letette a lányt és a batyuját. Épp elég távolságra álltak meg tőle ahhoz, hogy ne hallja, miről beszélgetnek.

Ez volt az én pillanatom. Először a batyuhoz rohantam, és gyorsan átkutattam, hátha találok valamit, ami segíthet. Egy gyűrött papírfecni akadt a kezembe, amin az állt, hogy a lányt illetéktelen behatolónak tartják, és már egy ideje a határok között bolyongott. A papíron az is szerepelt, hogy diszkréten ki akarják végezni. Rémült pillantást vetettem a lányra, majd tovább kutattam a batyuban, és egy pisztolyt is találtam. Nem voltam jártas a fegyverekkel, de tudtam, hogy jobb, ha van nálam, mint ha üres kézzel szöknék.

Az agyam zakatolt, de a döntés megszületett. Óvatosan a lányhoz léptem, és halkan suttogtam neki.

– Most kiszabadítalak, de csendben kell maradnunk!

A lány bólintott, szemeiben könnyek csillogtak. Gyorsan eloldoztam a köteleket, amelyekkel fejjel lefelé függött, és óvatosan a földre tettem. Lassan talpra állítottam, és körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak, a katonák még mindig egymással vannak elfoglalva.

Ahogy közelebb értem hozzá, rögtön észrevettem, hogy mennyire legyengült és elgyötört. Delilah csapzott volt, a ruhája szakadt és elnyűtt, lábán csak egyetlen cipő maradt, a másik lábfeje mezítláb érintette a hideg földet. Az arca beesett, szemei alatt sötét karikák húzódtak, mintha hónapok óta nem aludt volna rendesen. A teste remegett a fáradtságtól és az éhségtől; láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy egyáltalán állni tudjon. Tudtam, hogy nem fogunk messzire jutni így, ezért odaléptem hozzá, és habozás nélkül a hátamra vettem. Könnyű volt, szinte súlytalan, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne, amit óvatosan kellett mozgatnom, hogy össze ne törjön.

A menekülés minden lépése óvatosan és megfontoltan történt, de a lány súlya és állapota folyamatosan emlékeztetett arra, hogy minden másodperc számít. Ahogy lépkedtem a rozsdás fémlemezek között, igyekeztem elkerülni a nyikorgást, és halkan mozogni a sűrű, sötétedő sikátorokban. A légzése szaggatott volt, a nyakamat átfogó kezei gyengén kapaszkodtak, mintha bármelyik pillanatban elengedhetné őket. Minden lépés nehezebb volt a vállamon lévő teherrel, de nem adtam fel. Tudtam, hogy muszáj eljuttatnom őt a bunkerig, ahol biztonságban lehetünk.

– Köszönöm. – Suttogta halkan a lány, miközben egy pillanatra megálltunk. Nem tudtam, mit mondjak, csak bólintottam, és elindultunk tovább. 

Aznap megmentettem őt, és nem sejtettem, hogy az életem része lesz. Talán azért tettem, mert tudtam, hogy engem sosem fog megmenteni senki önmagamtól, de ha neki jobb életet biztosíthatok, akkor talán megérte kockáztatni. A fegyvert továbbra is szorosan a kezembe tartottam, készen arra, hogy bármikor használjam, ha szükség lenne rá. Azóta Delilah itt van mellettem, és az a nap volt az első lépés egy olyan úton, amiről tudtam, hogy nincs visszaút. 

Amikor végre megérkeztünk az otthonomul szolgáló bunkerhez, már alig álltam a lábamon. Bevezettem őt abba a sarokba, amit fürdésre alakítottam ki, egy apró helyiség, ahol egy kis víztartályból lehetett fürödni. A lány szinte összeesett, ahogy letettem, én pedig gyorsan előkészítettem a szükséges dolgokat. Langyos vizet, néhány tiszta rongyot és a kevés szappant, amit még találtam.

Óvatosan megmostam az arcát, és próbáltam eltávolítani a koszt és a vért a bőréről. Amikor elkezdtem megmosni a haját, éreztem, ahogy az ujjaim között megtisztul a hosszú tincsek súlya. A sár és por lassan eltűnt, és a hajának aranyló ragyogása előbukkant. Mintha maga a nap lenne bezárva a hajszálak közé. Ahogy tisztább lett, a sötét hajtincsek közül szinte életre kelt a szín, mintha visszatért volna belé az élet. A szemei lassan kinyíltak, és rám nézett, fáradtan, de hálásan.

Miután befejeztem a fürdetést, betakartam egy tiszta pokróccal, amit korábban találtam, és leültettem egy régi, kopott matracra. Láttam rajta, hogy alultáplált és gyenge, de nem volt időnk pihenni; ki kellett találnom, hogyan lássam el a legjobban. Az elkövetkező hetekben folyamatosan gyógynövényeket gyűjtöttem neki, és apránként sikerült jobb állapotba hoznom. A legnehezebb időszakokban szinte mindent megosztottam vele, amit csak tudtam szerezni élelmet, vizet, gyógyszereket.

Miután Delilah-t lefürdettem és tiszta ruhát adtam rá, még mindig szótlanul ült a matracon. Szemeiben ott ragyogott a félelem és a fájdalom, mintha a múltja mélyen beleégett volna. Megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, hogy jobban megismerjem, de a szavak elakadtak a torkomon. Végül megkérdeztem tőle a nevét, de nem kaptam választ. A tekintete elkalandozott, mint aki a kérdést sem értette, vagy talán egyszerűen képtelen volt szavakba önteni a válaszát. Azon tűnődtem, vajon annyira traumatizálták-e a történtek, hogy nem emlékszik a saját nevére, vagy sosem volt neve, mert senki sem adta meg neki. A csend csak mélyebb lett, és a szoba levegője mintha még sűrűbbé vált volna.

Később, amikor már kicsit erőre kapott, elhatároztam, hogy megmutatom neki az üvegházat, ahol a virágaimat neveltem. Az üvegház egyfajta menedékhely volt számomra, ahol egy kis darabka szépséget őrizhettem ebben a sivár világban. Ahogy beléptünk, Delilah szemei azonnal felragyogtak a színes virágok látványára. Láttam, ahogy csodálattal nézi a különböző szirmokat, mintha életében először látna valami ennyire tisztát és gyönyörűt. Megkértem, hogy válasszon egy virágot, amit leszedhet és elhelyezhet egy vázában, hogy kicsit feldobja a helyiséget.

Egy hosszú pillanatig csak állt és nézelődött, mintha minden virágot alaposan meg akarna vizsgálni. Végül egy halvány mosollyal az arcán egy különös virágra mutatott, amelynek neve Delilah volt. A szirmok mélybordó és éjkék árnyalatokban pompáztak, amelyek teljes ellentétben álltak Delilah tiszta, szinte éteri ragyogásával. A virág különlegessége volt, hogy csak a Hold fényére nyílt ki, és valahogy úgy éreztem, ez a virág tökéletesen kifejezi a lány titokzatosságát és rejtett szépségét.

Ahogy ránéztem a virágra, úgy döntöttem, hogy innentől kezdve ő lesz Delilah. Úgy éreztem, a név illik hozzá, és talán így, egy új névvel, új életet is kezdhet. A lány szótlanul bólintott, mintha megérezte volna a név jelentőségét. Ettől a naptól kezdve Delilah lett az ő neve, és talán, ha csak egy apró részlet erejéig is, de ezzel sikerült egy darabot visszaadnom abból, amit elvettek tőle. Új nevet kapott, egy új esélyt, és talán egy reményt is arra, hogy egyszer majd megtalálja önmagát ebben az elkorcsosult világban.

Delilah lassan, de biztosan felépült. Visszatért belé az erő, az arca kitisztult, és a beesett vonásai helyett egyre inkább kezdett egészségesebb és élénkebb megjelenést ölteni. A hosszú hetek során összekovácsolódott egy olyan kötelék, amit akkor még nem értettem teljesen, de tudtam, hogy onnantól kezdve ő is része lett az életemnek. Megmentettem őt, de valójában ő is megmentett engem. Emlékeztetett rá, hogy miért érdemes küzdeni, még akkor is, ha minden más elveszettnek tűnik.

Az ördög álruhát visel és mindig a legangyalibb kinézetet veszi fel. Kék szem és szőke haj, de vajon lelke milyen?