Éles hideg csapott az arcomba, és ijedtemben kapkodva vettem levegőt. Kinyitottam a szemem, és Delilah-t láttam, aki egy üres vödröt szorongatott a kezében, szokásos szarkasztikus mosolyával az arcán.

– Ma még óhajtasz felkelni és nekilátni a teendőknek, vagy álljon neki a nyomor majd? – Kérdezte szárazon, fejét oldalra billentve, mintha ez a reggeli rituálé már a mindennapjaink része lenne.

Bosszúsan felmorrantam, és miközben próbáltam kibújni a vizes ruháimból, szemeim sarkából Delilah-ra pillantottam. Az arcomon éreztem a fáradtságot, és nem csak a víz hűtötte le az éjszaka után. 

– Rémálmaim voltak megint... valahogy nem tudok szabadulni tőlük. – Motyogtam, bár nem voltam benne biztos, hogy Delilah egyáltalán figyel.

Delilah csak legyintett, mintha elhessegetne egy tolakodó legyet. 

– Mindig rémálmaid vannak, és mindig szarul festesz. Semmi újdonság! – Válaszolta könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélt volna. A szemében nem volt együttérzés, csak a szokásos türelmetlenség, amit akkor láttam rajta, amikor szerinte csak feleslegesen nyűglődtem.

– Nem... ez más volt... – Kezdtem volna, de Delilah közbevágott.

– Nem érdekel, Evanne. Mindig ugyanaz a lemez. Szedd össze magad, mert a világ nem fog megvárni, amíg kitalálod, miért ébredsz minden reggel lehangoltan. Feladataink vannak, és nem lesz jobb, ha csak itt ülsz és siránkozol.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy falnak ütköztem volna. Delilah egyszerűen nem értette, amit próbáltam mondani. Nem látta, vagy nem akarta látni, mennyire nyomasztanak ezek az álmok, és hogy minden reggel úgy érzem, egy kicsit kevesebb marad belőlem. Ő csak a napi rutint látta, a feladatokat, amiket el kellett végezni, és úgy tűnt, mintha semmi más nem számítana neki.

Miközben kelletlenül feltápászkodtam, és nekiláttam a szokásos teendőknek, az új politikai rend gondolatai nem hagytak nyugodni. Szomszédos országok parancsnokai – Isaac, Leander, Vivienne, Nerina és Russel  összefogtak, hogy megalakítsák a Nyxara Társaságot. Egy cél vezérelte őket: megszerezni a forrásvizet, ami a mi országunk területén folyik, és amiről azt hitték, képes gyógyítani a betegségeket, talán még a halhatatlanság kulcsát is magában rejti. Ezért bármit megtettek volna, hogy erőszakos eszközökkel bekebelezzék az országunkat.

A Nyxara Társaság tagjai azonban nem csupán hataloméhes vezetők voltak. Mágikus képességeik voltak, amelyek már rég kihalt törzsek ősi titkain alapultak, és amiket mások számára tiltottak vagy elérhetetlenek voltak. Isaac például a Félelem Mágiájának mestere volt, egy sötét és erőteljes mágikus ágé, amely közvetlenül az emberi elmébe hatolt, hogy feltárja és kiaknázza a célpont legmélyebb, legbensőbb félelmeit.

Isaac képes volt elmerülni az áldozat elméjében, mélyen a tudatalatti szintre hatolva, ahol a legrejtettebb félelmek, múltbeli traumák és legsötétebb titkok rejtőztek. Elmemerüléssel kezdte, addig kutatva, amíg meg nem találta azokat a személyes rémálmokat és szorongásokat, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták az áldozatra. Miután ezeket azonosította, a félelmeket fizikai vagy mentális formában manifesztálta, látomások, hangok vagy érzések formájában, amelyek rendkívül valóságosnak tűntek. A folyamat addig tartott, amíg az áldozatot teljesen fel nem emésztették a saját félelmei. Ez mentális megtöréshez, őrülethez, vagy akár fizikai hatásokhoz vezetett, mint például bénulás, pánikroham, vagy teljes kimerülés.

Egyszer szemtanúja lehettem, ahogy egy tüntetésen a nyomornegyedben alkalmazta. A tömeg dübörgött, az emberek a rendszer ellen lázadtak, amikor megjelent egy furgon. Belőle három katona ugrott ki, fegyvereikkel a tömegbe lőttek, hogy elfojtsák az ellenállást. Az egyik lázadó, egy harmincas éveiben járó férfi, nem hátrált meg. Hosszú, szakadt kabátját megigazítva Isaac felé fordult, aki éppen kilépett a járműből. A férfi arca kemény volt, eltökéltség sugárzott belőle, még akkor is, amikor fegyvert szegeztek rá.

– Ha ez lesz a sírom, akkor is méltósággal halok meg, nem pedig térdre ereszkedve egy ilyen rendszernek. Főleg nem egy ilyen taknyos előtt, mint amilyen te vagy!  – Mondta megvetően, és egy gúnyos mosoly kíséretében Isaac lábára köpött.

Isaac szemei hirtelen fennakadtak, mintha egy másik világba merült volna. Egy pillanatra megdermedt, majd elmélyült a tudatalattijában, kutatva a férfi legbelsőbb félelmei után. Ahogy ott álltam a tömegben, tanúja voltam, ahogy Isaac szinte láthatatlan szálakkal nyúl a férfi elméjébe. Az ellenálló szemei kikerekedtek, teste elkezdett remegni. Először csak apró rángásokkal, majd egyre hevesebben, mintha valami láthatatlan erő szorítaná egyre szorosabban. A férfi szájából hab kezdett folyni, a szemében pedig a felismerés rémülete csillant meg. Rémálmai fizikális valósággá váltak előtte, mintha Isaac a saját képzeletét egy pokoli színpaddá változtatta volna. Az áldozat végül összerogyott, testét pánikrohamok rázták, mielőtt teljesen mozdulatlanná dermedt.

A tömegben egy pillanatra csend telepedett, mindenki szeme Isaac-on függött. Láttam az arcukon az undort, a rettegést és a mély tehetetlenséget, ami belőlük sugárzott. Isaac közömbösen, szinte unottan nézte az összeroskadt alakot, majd intett katonáinak, hogy folytassák a rendteremtést.

Ez volt az a nap, amikor ráébredtem, hogy Isaac nem csak egy parancsnok a sok közül, hanem valami sokkal veszélyesebb és sötétebb, ami az egész világunkat fenyegette. A Félelem Mágia általi hatalom egy újabb eszköz lett a Nyxara Társaság kezében, és nekünk, akik próbáltunk ellenállni, kevés reményünk maradt a harcban.

Azonban valóság messze nem volt ilyen egyszerű. Azok a törzsek, amelyek a forrásokért feleltek, rég eltűntek, kiirtották őket, amikor az országot bekebelezték. Azóta a víz instabillá vált, és már régóta nem volt biztos, hogy valóban bármire is képes. A Nyxara Társaság azonban nem értette ezt, vagy nem érdekelte őket. Csak a hatalom és az irányítás lebegett a szemük előtt, miközben a világ egyre jobban eltorzult a körülöttünk.

A világ, amit valaha ismertem, mostanra elkorcsosult és kiszipolyozott hely lett. Az új politikai berendezkedés mindent felforgatott, a hataloméhes vezetők kiszipolyozták az országot, és az emberek élete már csak árnyéka volt annak, ami egykor lehetett. Minden egyes mozdulatommal úgy éreztem, mintha nem csak a padlót próbálnám tisztítani, hanem a saját lelkemet is, amelyre az elmúlt évek mocska rakódott.

 Minden lépésem lassú és fáradt volt, mintha a világ összes súlyát cipelném. A reggeli rutin, ami valaha egyszerű volt, most különösen nehéznek tűnt. A takarítás, a készülődés, mind csak üres cselekedetnek hatott, mintha egy ködben mozognék. Ahogy Delilah-t figyeltem, eszembe jutott, hogy mennyire másképp látjuk a világot. Ő nem érzett semmit abból, ami engem emésztett, és valahogy mindig sikerült úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha csak az én fejemben lenne probléma.

Próbáltam visszatérni a napi rutinhoz, de a gondolataim továbbra is a rémálmok körül forogtak. Az új politikai rend, a hatalom, ami mindent felemésztett, az emberek, akiket megtörtek... és ott volt Delilah, aki egyszer majdnem az életével fizetett a lázadásáért. De most úgy tűnt, mintha minden nap csak egy újabb akadály lenne, amit át kell ugrania, és semmi több. Ahogy takarítottam, úgy éreztem, mintha nem csak a padlót próbálnám megtisztítani, hanem a saját gondolataimat is, de egyik sem lett tisztább. 

Miután rendbe raktam a házat, még mindig feszülten járkáltam a szűk szobában. Delilah az asztal mellett ült, egy kopott szék támlájára dőlve, unottan dobolt az ujjával a fa felületén. A gondolataim azonban máshol jártak, tudtam, hogy ma el kell hagynunk a nyomornegyedet, ha túl akarjuk élni a következő napokat. Az élelmiszerkészleteink teljesen kifogytak, és nem volt más választásunk, mint átjutni a falon, bármilyen veszélyes is volt ez a mutatvány.

– Delilah, készen állsz? – kérdeztem, miközben elővettem az összeeszkábált felszerelésünket. Egy rozsdás vasdarab és egy vastag, megviselt kötél – ezek voltak az egyetlen eszközeink. Már évek óta hűségesen szolgáltak engem, és ma újra szükségem lesz rájuk.

Delilah felsóhajtott, majd felállt a székből. 

– Ez tényleg működni fog? – Kérdezte, kétkedve nézve a kezemben tartott felszerelésre. Nem volt benne tapasztalata az ilyesmiben, de nem volt más választása, mint bízni bennem.

– Működni fog. Megmutatom, hogyan kell csinálni, de figyelj minden mozdulatra, mert ha hibázunk, az életünkbe kerülhet!  – Válaszoltam határozottan.

Elindultunk a fal felé, a nyomornegyed poros utcáin lopakodva. Az emberek szórványosan álltak vagy ültek az út mentén, szemükben kiégett reménnyel, de mi kerülve minden tekintetet haladtunk tovább. Ahogy közeledtünk a hatalmas, omladozó falakhoz, Delilah egyre idegesebbnek tűnt, de próbáltam bátorítóan rámosolyogni.

– Elsőként egy almafát célzunk meg, ott túl a falon. – Mondtam, miközben egy biztonságos helyet kerestem, ahol senki sem lát meg minket. 

A falat már jól ismertem; minden repedését, minden egyenetlenségét. Kiválasztottam egy pontot, ahol a fal mellett egy elhagyatott fa állt. Tökéletesen meg lehetett közelíteni anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet.

Először a vasdarabot készítettem elő, majd a kötél egyik végét rákötöttem, szorosan meghúzva a csomót. A rozsdás vasdarab erős volt, és eddig mindig jól szolgált. Felmértem a fal magasságát, majd néhány métert hátráltam. Egy mély levegőt vettem, majd lendületet véve a vasdarabot áthajítottam a fal teteje fölé. Hallottam, ahogy a másik oldalon halkan csattan, beékelődve a fa vastag ágába.

– Rögzítem a kötelet. – Magyaráztam Delilah-nak, ahogy a kötél másik végét biztonsági kötéssel rögzítettem a derekamra. – Most én megyek fel elsőként, figyeld, hogyan csinálom. Amint felérek, le fogom dobni neked a kötelet, és pontosan úgy kösd magadra, ahogy tanítottam.

Delilah bólintott, arcán látszott a feszültség és a félelem, de mégis ott volt az eltökéltség is. Megmarkoltam a kötelet, és megkezdtem az emelkedést. A fal hideg, érdes felülete a tenyerembe maródott, de nem törődtem vele. Lassan, de biztosan haladtam felfelé, minden mozdulatot gondosan mérlegelve. Végül elértem a fal tetejét, és egy gyors mozdulattal átlendültem rajta. A másik oldalon egy fa széles ága várt, ahova letelepedtem, szilárdan megkapaszkodva.

Lent Delilah figyelt, izgatottan és idegesen. Ledobtam neki a kötelet, és intettem, hogy kösse magára, ahogy tanítottam neki. 

– Csak nyugalom, lassan és biztosan. – Kiáltottam le neki. Delilah reszkető kézzel ugyan, de pontosan úgy kötötte a kötelet maga köré, ahogy korábban mutattam neki. Minden mozdulata kicsit esetlen volt, de eltökéltsége nem hagyta el. Végül ő is megkezdte a felmászást, centiméterről centiméterre közelítve a fal tetejéhez.

A kötelet szorosan tartva figyeltem minden mozdulatát. Az idő lassan vánszorgott, minden szívverésem egy örökkévalóságnak tűnt, de végül Delilah is felért mellém. Az arca kipirult volt az erőfeszítéstől, de ott volt benne a diadal érzése is. 

– Megcsináltuk! – Suttogta fáradtan, de a szemében a fény újra felcsillant.

– Ez még csak az első lépés! – Mondtam mosolyogva, miközben segítettem neki biztos helyre lépni. – De most már tudod, hogyan lehet kijutni innen. És ha elég ügyesek vagyunk, talán lesz ma este valami az asztalon.

A fal tetején egyensúlyozva néztem le az alant elterülő talajra. A leugrás messze nem volt a legbiztonságosabb opció, de most nem volt idő keresgélni egy kényelmesebb utat lefelé. Delilah tétovázva állt mellettem, látszott rajta, hogy gyötri a magasságtól való félelem.

– Nem tudok leugrani... – Nyögte halkan, szorosan markolva a fal peremét, tekintetét makacsul a talajra szegezve. A reszketése egyértelművé tette, hogy még egy lépést sem merne tenni.

Sóhajtottam, és egy pillanatra Delilah szemébe néztem. – Semmi baj, maradj itt fent, és figyelj! – Mondtam nyugodtan. – Ha bárki közeledik, jelezz nekem. Majd én leugrok, és feldobálom neked az almákat.

Delilah bólintott, de az arcán továbbra is a rettegés jelei látszódtak. Nem volt időm győzködni, így a kötélbe kapaszkodva fél lábammal leléptem a fal pereméről, majd egy határozott mozdulattal elengedtem, és leugrottam. A lábam egy poros, de stabil talajra ért, és megéreztem a zuhanás okozta rázkódást a lábamban. Egy pillanatra szúrt az oldalam, de gyorsan összeszedtem magam.

– Jól vagyok! – Kiáltottam fel Delilah-nak, hogy tudja, minden rendben ment. A fák alatt megcéloztam az érett almákat. Az ágak tele voltak gyümölccsel, és gyorsan leszakítottam annyit, amennyit csak tudtam. – Fogd! – Szóltam fel, és az egyik almát lendületből feldobtam Delilah felé.

Ő elkapta, bár az első próbálkozásnál kis híján kiesett a kezéből. 

– Ez az! – Kiáltotta vissza izgatottan, látszott rajta, hogy a siker egy kis önbizalmat adott neki. Tovább dobtam fel az almákat, egyiket a másik után. Delilah ügyesen elkapta mindet, és óvatosan egy halomba gyűjtötte maga mellé.

Közben éberen figyeltem a környéket. Az erdő csendes volt, csak a falevelek halk susogása hallatszott. Egy ideig minden nyugodtnak tűnt, de a nyomornegyed falain kívül sosem lehetett teljesen biztonságban az ember. Egy távoli zajra lettem figyelmes, a bokrok zizegése és egy fémes csikorgás, mintha valaki közeledne.

Felnéztem Delilah-ra, aki már észrevette a mozgást. A betanult kézjelzésünket mutatta, hogy valami veszélyes közeleg. Szétnéztem, hogy megtaláljam a közeledő forrását. Egy katona jött a távolból, a puskáját vállán lógatva. Nem volt sok időnk.

– Delilah, kezdj visszamászni, én is jövök! – Suttogtam, bár az idegesség a hangomat rekedtté tette. Az utolsó almákat is feldobtam neki, és figyeltem, ahogy gyorsan visszacsúszik a kötéllel a fal másik oldalára.

Egy utolsó pillantást vetettem a közeledő katonára, majd magam is megragadtam a kötelet, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem visszamászni. A fal éles peremét markolva végül visszakerültem a nyomornegyed oldalára, és lihegve elengedtem a kötelet. Delilah mellettem térdelt, és egy pillanatra mindketten csak kifújtuk a levegőt.

– Ez közel volt – Mondta végül Delilah, miközben rámosolygott az összegyűjtött almákra.

– De megcsináltuk. – Bólintottam, és még mindig éreztem a zuhanás nyomait a testemben, de a látvány, hogy sikerrel jártunk, erőt adott. Most már van mit ennünk ma este.

Delilah egy halvány mosolyt villantott rám, és bár tudtam, hogy a veszély még nem múlt el teljesen, a siker érzése pillanatnyilag enyhítette a nyomor súlyát. Még ha csak egy kis időre is, de úgy éreztük, hogy mi irányítjuk a sorsunkat.

A nap lassan vánszorgott, és Delilah hazafele végig szótlan maradt, mintha mi sem történt volna. Bár szavak nélkül is megértettem, hogy nem várhatok tőle többet. Mire hazaértünk, mi, akik kilettünk taszítva a társadalomból a magas falak Mindketten a saját harcunkat vívtuk, de az enyémet senki sem látta igazán, talán még én sem.

Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Mondta ez az új társaság, de mind tudjuk, hogy ez nem így van. Mégha éhezik is valaki, az se az igazságra manapság, túl nagy az éhinség...