A bácsi elég... öreg volt.

És nagyon zsémbes. Mint egy öregasszony.

Bajuszos, kopaszodó emberke...

Le se tagadhatta volna mugli létét, és, ahogy a lány leszűrte, még abból is a legrosszabb rétegből származik.

A dologban az volt a legszórakoztatóbb, egyben elborzasztóbb, hogy a férfi, ugyan nem közvetlenül, de a rokona volt.

És ettől felállt a hátán az összes szőr.

A ház ura elkerekedett szemekkel nézte a repülő autóba igyekező Harryt, aztán elüvöltötte magát, és a fiúra ugrott.

Hozzá képest Angelica még farkas alakjában is egy szelíd jószág.

- Petúnia! Megszökik! Ez megszökik! – zengte be az éjjeli utcát a bácsi hangja, ahogy Harry bokáját szorongatta.

A másik négy gyerek is megragadta a sebhelyest, és maguk felé húzták. Az erőszakos férfinak esélye sem volt három kviddicses és egy sakkbajnok ellen. Egy nagyobb rántást követően, pedig Harry Ron és Angelica között feküdt... vagyis félig a két gyereken, de az most lényegtelen.

- Gázt, Fred, gázt! – harsogta a legkisebb Weasley fiú, ahogy becsapta a kocsiajtót, testvére pedig alaposan beletaposott a pedálba. A házak felé emelkedtek.

- Viszlát jövő nyáron! – kapta összébb magát a megmentett, és kihajolva az ablakon kiáltott vissza a rokonainak, akik döbbenten nézték a repülő csapatot.

Sikeresen elhagyták a Privet Drive-ot. Végre.

A fiúk nevettek a hozzászóláson, Angelica viszont magába temetkezve gondolkodott. És szokás szerint, ez sosem vezet semmi jóra.

- Engedd ki Hedviget – szólalt meg Ron – Hetek óta szenved abban a kalitkában, hadd repüljön egyet.

George hátraadta a hajtűt, öccse pedig némi szerencsétlenkedés után leszedte a madarat fogva tartó lakatot.

- Nos, mi történt, Harry? Halljuk a sztorit – dőlt hátra a vörös hajú, mihelyst Hedvig elhagyta az autót.

A fiú beszámolt egy Dobby nevű házimanóról, valami lila pudingról, és az egésznyaras börtönéről.

- Nekem itt valami bűzlik – jegyezte meg Fred, némi csendet követően.

- Gázos a dolog – bólintott George – Nem is mondta meg, ki áll a háttérben?

- Nem – rázta a fejét Harry – Mondtam, ha kikotyogott valamit, elkezdte a fejét a falba verni.

Az ikrek összenéztek, majd a visszapillantóból a paprikás hangulatú Angelicára.

- Hazudott?

- A házimanók a gazdájuk elvárásainak megfelelően cselekednek. Időtlen idők óta így van – vont vállat a lány.

- Nem tudhatjuk – csóválta a fejét Fred – A házimanóknak komoly varázserejük van, amit csak akkor használhatnak, ha a gazdájuk megengedi. A jó öreg Dobbyt azért küldték hozzád, hogy ne menj vissza a suliba. Egy nagy tréfának tűnik az egész, legalábbis szerintem. Van olyan, aki neheztel rád?

- Hogyne lenne – bólintott rá egyszerre a két fiú a hátsó ülésről.

- Draco Malfoy, ki más? – horkant fel Angelica. Rettentően utálta azt a kisfiút.

- Az a vakarcs? – röhögött fel George.

- De nem értem – rázta a fejét a lány, figyelmen kívül hagyva a vörös fiú kérdését – Ha a Malfoy családé Dobby, akkor mire készülhetnek, amiért parancsot szegve ment Harryhez?

- Talán köze van Tudjukkihez – vont vállat Fred.

- Apa mesélt már róluk – bólintott rá ikertestvére – Elvileg az egyik híve volt.

- Aztán lekapcsolták Tudjukkit, Malfoy pedig tagadott mindent, és azt vallotta, hogy megátkozták. Rossz duma, apa szerint az egyik bizalmasa volt – fordult hátra a sofőr.

- Nem nehéz elképzelni – értett egyet Angelica a két fiúval.

Ő maga is eleget hall a Malfoyokról, mind Mr. Weasley, mind Remus jóvoltából. És Lupin kevés embert szid olyan elvetemülten, mint Lucius Malfoyt.

- Nem tudom, van-e nekik házimanójuk... – felelte elgondolkodva Harry.

- A manó gazdája csak egy nagy múltú és gazdag varázslócsalád lehet – jelentette ki Fred.

- Bizony – erősítette meg George – Anya mindig azt mondja, bárcsak lenne egy házimanónk, aki vasalna helyette. De nekünk csak egy szakadt, vén padlásszellemünk van, és kertitörpéink. Nálunk az ilyet keresni sem érdemes...

- Én szeretem őket – vonta meg a vállát a lány – Azt a padlásszellemet legalább meg tudom verni sakkban...

A banda jót nevetett a hozzászóláson.

- Azért én örülök, hogy végül eljöttünk érted – sóhajtott fel Ron – Kezdtem aggódni, egy levelemre sem válaszoltál, azt hittem, Errol a ludas...

- Errol? – ráncolta a szemöldökét Harry.

- A család baglya – válaszolta, fel sem nézve az „útból" Fred.

- Ja, öreg egy állat, és nem egyszer volt kénytelen kényszerleszállást végre hajtani, szóval kölcsön akartam kérni Hermészt...

- Kicsodát?

- Azt a baglyot, akit Percy kapott anyáéktól, amikor diákprefektus lett – magyarázta készségesen Ron – De nem volt hajlandó...

- Én mondtam, hogy használd Hópihét, de nem, ő nem jó – forgatta meg látványosan a szemét Angelica.

- Állandóan a szerelmes leveleiteket cipelte, persze, hogy nem kérem kölcsön – bólintott rá teljesen komoly arckifejezéssel a fiú, mire a lány homlokon csapta magát.

A társaság ismét jót nevetett a helyzeten.

- Témára visszatérve – köszörülte meg a torkát George – Percy egész nyáron furcsa volt. Rengeteg levelet küldött, és be volt zárkózva a szobájába...

- Mint Fred tavaly – vigyorodott el Ron, Angelica pedig szépen tarkón vágta, miután odasúgta Harrynek, hogy húzza le a fejét.

A sofőr arcszíne megegyezett egy érett dinnye belsejével, és garantáltan lentebb csúszott az ülésen.

- Lényeg a lényeg... – tornázta vissza magát ülőhelyzetbe a fiú – Naponta kétszer csaknem suvickolhatta ki a jelvényét, nemigaz?

- Pontosan – értett egyet George – És, Fred, ne nyugat felé menjünk – bökött az iránytűre, testvére pedig a megfelelő irányba kormányozta a járművet.

- Édesapátok tudja, hogy elhoztátok az autót? – nézett körbe Harry, azonban az arcára volt írva, hogy sejti a választ.

- Hát ööö... nem – rázta a fejét Ron – Egész éjjel dolgozott, és reményeink szerint sikerül visszacsempésznünk, mielőtt hazaér, és anya sem veszi észre...

- Percy falazik!

- Hol dolgozik apukátok a Mágiaügyi Minisztériumnál?

A hossza magyarázást a lány igazán fel sem fogta.

Folyamatosan azon kattogott az agya, hogy Dobby miért jelent meg Harrynél. Ha figyelmeztetni akarta, akkor azt miért tette pont így?

Tisztában volt vele, a házimanó kinek a tulajdonában is áll.

Nem egyszer fordult elő, hogy amikor Remus bevitte a minisztériumba, összefutottak Malfoyjal, és jó párszor vele volt Dobby is.

De akkor Angelicához miért nem ment el?

Vagy talán az elkövetkezendő év rá nem lesz veszéllyel?

Egyáltalán miről is lenne szó?

Többet akart tudni, fel akart készülni. És, nem mellesleg, össze akarta kapcsolni az eseményeket, amennyire csak tudta, hátha még ennél is több információt szerezhet arról a múltról, amelyet eddig eltitkoltak előle.

De megint ott tartott, mint tavaly. És annak is katasztrófa lett a vége.

- Talajt fogtunk! – csettintett Fred, miközben vigyorogva figyelte a kis tükrön keresztül barátnője reakcióit. Nem kellett nagyot csalódnia.

Angelica meglepetten pillogott körbe, majd amikor találkozott a fiúval a tekintete fintorogva nyelvet öltött, a vörös pedig jóízűen kinevette.

Kikászálódtak a kocsiból, Harry arcát pedig le kellett volna fotózni. Az a csodálattal vegyes boldogság egyszerre torzította szegény kissrác képét, amin nem lehetett nem nevetni.

- Nem valami fényes hely... – jegyezte meg elmélázva Ron.

- Csodálatos – intette le barátját a fekete hajú.

- Oké – csapta össze a tenyerét Fred – Akkor most szépen, csendben felosonunk a szobáinkba, és ott maradunk, amíg anya reggelizni nem hív minket. Aztán bejelentjük, hogy Harry az éjszaka érkezett, és anya boldog lesz. Senki nem tudja meg, hogy elkötöttük a kocsit.

- Helyes – bólintott Ron – Gyere, Harry, az én szobám...

A fiú arca elborzadt.

Nem volt nehéz rájönni, hogy aligha nem, lebuktak.