Ez volt az a pillanat, amikor Angelica Black levetette magát... áh, hagyjuk.

Ez nem az a sztori.

De tény és való, hogy a lány torkig tele volt a helyzetével.

Erre még rátett egy lapáttal Lockhart tenyérbe mászó feje, amit legszívesebben leátkozott volna a helyéről. Csakhogy jól mutasson a címlapon.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Angelica agya leblokkolt.

Végképp elvesztette a fonalat.

És itt döntött úgy, hogy teljes mértékben tesz arra, ami itt folyik.

Innentől kezdve nem foglalkozik semmivel és senkivel. Nem fog Dumbledore után loholni, nem fog az apja után nyomozni. Hagyja a francba.

Úgy érezte idejekorán kezd el őszülni.

Mérhetetlen düh lett úrrá rajta. Aztán a mérgét felváltotta egyfajta csalódottság.

Halkan sóhajtott, ahogy elrakta a fecnit a levéllel együtt, majd felállva magához vette órarendjét, és kisétált a teremből.

Nem számított rá, hogy bárki utána jön.

Igazából nem is vágyott társaságra. Egyedül akart lenni egy kicsit, hogy rendet rakhasson a gondolatai között. Hátha tisztábban látja a helyzetet, amibe belekeveredett.

Úgy döntött, külön szálakként kezeli a dolgokat, és nem keveri őket. Úgy talán sikerül átlátnia.

Szálat kapott az apja, amelyet szinte azonnal félre is rakott, kapott egyet Dumbledore, egyet Harry, és egyet a múltja.

Amelyet szintén az apja mellé tett.

Egyszerre akarta az összeset megoldani úgy, hogy mindenkinek jó legyen, de, ő is tudta jól, képtelen volt rá.

Muszáj volt sorrendet felállítania; mit mikor és milyen ütemben old meg. Nem volt szabad elsietnie.

Érezte, hogy komoly helyzetről van szó, és pont olyan pontban van, ahol ő mindent tud, de a szálakat jelképező személyek egymásról semmit.

Tehát jól kellett kevernie a lapjait ahhoz, hogy senki ne kerüljön bajba.

Valaki megérintette a vállát, mire a lány ijedtében megugrott.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni... - szabadkozott a fiú, bűnbánóan mosolyogva Angelicára.

A lány vett egy mély levegőt.

- Semmi baj, Cedric.

- Úgy tűnt, szét vagy csúszva... csak szerettem volna tudni, minden rendben van-e - nézett aggódva a negyedévesre.

- Minden rendben van - biztosította a fiút, azonban nem úgy tűnt, mint aki meghallotta.

- Freddel van baj? Vagy Piton pontlevonása? Beszéljek valakivel? - sorolta a kérdéseit, amely mosolyt csalt a lány ajkaira.

- Semmi baj, Cedric, tényleg - sóhajtotta - Csak fáradt vagyok...

- Azért... ha baj van, szólj, rendben? - szorította meg a vállát, továbbra is aggódva figyelve a lányt.

Nem messze torokköszörülés hallatszott.

Ahogy Cedric elfordult, felbukkant Fred Weasley kissé ideges alakja.

- Ange, gyere - szólt oda neki a vöröshajú.

A lány ismét a vállát szorongató fiú felé fordult.

- Rendben - bólintott Angelica, majd villantva egy fáradt mosolyt átbújt a karja alatt, és Fredhez lépett - Köszönöm - szólt még vissza.

Diggory elmosolyodott, majd egy biccentést követően elindult az egyik folyosón, otthagyva a párt.

- Ez mi volt? - tette fel a kérdést Fred, hagyva a mellé rizsázást.

Angelica meglepett pislogott fel rá.

- Mi mi volt?

- Ne játszd az ártatlant, Angie, láttam - fonta össze a karját a mellkasa előtt, enyhén dühösen.

- Nem tudom, mit láttál - csóválta meg a fejét a lány - Cedric szimplán megkérdezte, jól vagyok-e. Én meg mondtam, hogy igen. Nem értem, min húzod fel magad ennyire...

Fred halkan sóhajtott.

- Felejtsd el...

A lány ajkaira kaján vigyor kúszott.

- Csak nem féltékeny vagy, Freddie?

- Ki? Én? - mutatott magára a fiú, melyre párja bőszen bólogatni kezdett - Nincs mire féltékenynek lennem. Odavagy értem - vigyorodott el ő is, tarkóján összefűzött kezekkel.

- Meglátjuk- pöccintette meg a fiú orrát Angelica, mosolyogva, majd nyomott egy puszit az állára.

Ám Fred ennyivel nem elégedett meg.

Berogyasztotta a térdét, hogy szemmagasságba kerüljön barátnőjével, és félmosolyra húzta a száját.

Angelica nyelt egyet. Szinte magán érezte a fiú leheletét.

- Szerintem már most látjuk..

- Lehet...

- És én nyertem...

- Az is lehet...

Azzal a lendülettel pedig Fred finoman megcsókolta a lányt.

***

Angelica kezdte egészen jól érezni magát olyan... hát, a harmadik órájáig.

Egyetlen percig sem gondolt a vállait nyomó, ólomsúlyú szálakra, melyek arra vártak, megoldja őket.

A reggel ígértekhez híven magasról tett rájuk. Ha eszébe is jutott, hamar keresett más elfoglaltságot, hogy ne törődjön velük.

És ez a taktika be is vált egészen addig, amíg be nem csengettek sötét varázslatok kivédésére.

Pontosabban addig, amíg Lockhart be nem lépett a terembe. Igen, ez volt a harmadik órájuk.

Angelica az ikrekkel és Lee Jordannel beszélgetett, mondhatni felhőtlenül, amikor a professzor bevágta maga mögött az ajtót.

Lockhart makulátlan, türkizkék talárban és aranyozott szegélyű süvegben szelte át a termet, melynek hatására a fél osztály elolvadt.

Angelicának csak hányni támadt tőle kedve.

- Szervusztok - hordozta végig kék tekintetét az osztályon - Ha valaki nem ismerne, amit kétlek, Gilderoy Lockhart, bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díjának ötszörös birtokosa lennék... persze, a vérfarkassal nem egy mosoly végzett.

- Hát nem is te... - morogta az orra alatt Angelica, amíg a tanár megvillantotta mosolyát az osztály felé, és várta pocsék poénjára a reakciót.

Ami amúgy inkább olvadozást váltott ki a legtöbb diákból, mintsem nevetést.

A lány mellett Fred halkan elnevette magát, ám nem volt szerencséje, a megjegyzést Lockhart is meghallotta.

- Parancsolsz? - nézett rá, mire a teremben néma csend támadt.

Egy lehulló tollat is hallani lehetett volna.

- Meg sem szólaltam, tanár úr - rázta meg a fejét a lány, maga elé emelt kezekkel.

- Tény és való, hogy elég hihetetlennek tűnhet, főleg egy alig tizennégy éves kislánynak, hogy a vérfarkasokat le lehet győzni. Igazán félelmetes teremtések, nemdebár? - szegezte a kérdést egyenesen a lánynak.

Angelica nagyon jól tudta, hogy ez csak egy költői kérdés volt, és Lockhart csak el akarta hallgattatni. Azonban a professzornak pechje volt vele.

Lekislányozta. Ennyi már önmagában elég volt ahhoz, hogy a sarkára álljon.

- Hát... nem igazán... - köszörülte meg a torkát - Ha a tanár úr nem tudná, a vérfarkasok jelentős része csak teliholdkor alakul át, és nem szeretik a zajt. Egyébként teljesen normális emberek. Nem félelmetesek.

Lockhart hirtelen köpni-nyelni nem tudott, a teremben halk nevetés visszhangzott. Angelica pedig rávigyorgott a meglepett tanárra.

Vele csak ne húzzon ujjat, főleg vérfarkas témában.

Lockhart  megköszörülte a torkát.

- Persze... hogy is gondolhattam... - a tanár újra felhőtlen mosolyt varázsolt az arcára - Akinek az édesapja a varázsvilág egyik leghírhedtebb gyilkosa, nem lehet akadály egy vérfarkas...

 - Na igen... - vágta rá unottan a lány - Tizenhárom embert ölt meg egyszerre, köztük egy gyerekkori barátját... - Angelica tudta, hogy fékeznie kellett volna a nyelvét - De persze, a tanár úrnak ez is gyerekjáték lenne...

Persze, egyetlen szavát sem gondolta komolyan. Sőt, valószínűleg soha ki se mondta volna őket.

De már megunta, hogy mindenki az apjával dobálózik. Mintha össze lehetne hasonlítani kettejüket. Nem ismerte az apját. Nem tudja a szokásait. Sem a családi hátterét, sem semmi mást, ami arra engedne következtetni, mi történt pontosan azon az éjszakán.

És torkig volt azzal, hogy elvárják tőle, mindent tudjon, de mondani nem mondanak semmit.

Lockhart sóhajtott. Egészen úgy festett, mint akinek elpattant valami a fejében.

Mindezek ellenére a hangja higgadt maradt. De Angelica érezte a benne megbúvó haragot.

Persze, ő is megőrizte az érdektelen arckifejezését.

Az osztály feszült csendben figyelte a jelentet. A levegőben levő feszültséget szinte tapintani lehetett.

- Sajnos, büntető munkára kell küldjelek...

Remek, még ez is...