Dumbledore arcán olyan mosoly ült, amelyet Angelica nem tudott hova tenni.

Bár a professzor gyakran lep meg mindenkit a környezetében, valahogy most a lány nem számított semmi jóra.

Hagrid a Foltozott Üstbe vitte, amit Angelica megint nem értett meg, de nem faggatózott.

Megmaradt a saját rózsaszín felhőjében, és nem szándékozott onnan kievickélni, amíg nem volt muszáj.

- Régen találkoztunk, Angelica - üdvözölte az igazgató a leendő negyedévest - Remélem, mindent megszereztetek, amire szükség lesz, Hagrid - fordult a félhold alakú szemüveg a félóriás irányába.

- Meg, uram - jelentette be büszkén.

- Pontosan... miről is van szó? - kotyogott közbe Angelica, hol a vadőrre, hol Dumbledore-ra pillantva.

- Majd meglátod - mosolygott továbbra is az igazgató.

Az őszszakállú felnézett a nagy faliórára, majd felvette a pultról varázspálcáját.

Angelica figyelmét természetesen nem kerülte el a darab.

Rengeteg pálcát látott már, azonban ilyet még soha életében.

Különleges faragással, olyan hatalmi aurával, ami teljesen idegenné tette a saját mahagóni fájától.

- Ideje mennünk. Nem várakoztathatjuk meg Nicolast... - indult el az ajtó felé, Hagriddal a nyomában.

A lány füle számára ismerősen csengett a név, de nem tudta hova tenni.

- Nicolas? - pislogott értetlenül, ahogy futólépésben utolérte a két felnőttet.

- Nicolas Flamel, Angelica, igen - bólintott Dumbledore - Tudomásom szerint, elég jól ismered.

A leendő negyedéves inkább nem válaszolt.

Nicolas Flamel... az a férfi, akivel Dumbledore közösen találta fel a Bölcsek Kövét.

Aki annyi bonyodalmat okozott az elmúlt évben.

- Minek megyünk hozzá? - tette fel a kérdést a lány, a Zsebpiszok közből szerzett csomagját szorongatva.

- Angie, majd meglátod - paskolta meg a fejét a félóriás - Azt hiszem, innen szétválunk...

- Köszönöm a segítségedet, Hagrid. Sok sikert a meztelencsigáidhoz - búcsúzott el az igazgató.

Rubeus Hagrid még egyszer rámosolygott Angelicára, majd eltűnt az Abszol Útra vezető fal mögött.

Ketten maradtak London belvárosában.

- Nicolas örülni fog neked, ebben biztos vagyok - nyújtotta a karját a lány felé Dumbledore - Remélem, nem vagy rosszul a hoppanálástól.

Angelica megrázta a fejét, és elfogadva a kezet, ők is eltűntek a délelőtti, napsütötte kertből.

***

A környék világos volt és rettenetesen hideg.

A zöld füvet hó lepte, fákat csak nagyon messze lehetett látni, már ha a köd nem takarta el őket.

Az eget szürke felhők takarták, és lassan szállingóztak belőlük az apró hópelyhek.

A londoni hőséghez képest Angelicának igencsak össze-összekoccantak a fogai a zord hidegben.

- Ho-hol vagyunk? - didergett a hóban toporogva a lány.

Egyáltalán nem volt ismerős neki a környék, a mínusz fokok meg végképp.

- Elég messze attól, hogy feltűnést keltsünk, mégis elég közel ahhoz, hogy lebukjunk - indult el véletlenszerűen Dumbledore.

- Nem fázik, Uram? - tette fel a következő kérdését, reménykedve abban, hogyha mind a ketten remegnek, nem maradnak sokáig.

Ám nem úgy tűnt, hogy a professzor érzi a hideget.

Dumbledore megállt, és megvárta, amíg a lány odaér mellé. Aztán Angelica fejebúbjához érintette a pálcáját, és a hölgyemény nem fázott tovább.

Átjárta egyfajta bizsergés, és érezte a professzor pálcájának erejét.

Egyszerre könnyebbült meg, hogy nem remeg, és ijedt meg a rászórt mágiától.

- Albus Dumbledore, oly' régen láttalak, hogy lassan kezdtem elfeledni az arcodat...

Kicsit rekedtes, mégis finom tónusú férfihang ütötte meg a páros fülét.

Az igazgató hatalmas mosollyal az arcán fordult meg, majd sietett az idős úr segítségére, illetve üdvözlésére.

Angelica pedig ott állt, hóba gyökerezett lábakkal.

Nicolas Flamel remegett előtte, teljes életnagyságban. Ősz haja elérte az álla vonalát, fejébe vastag szőrrel borított fejfedőt húzott, hosszú kabátját összegombolva szorongatta a kezében a saját varázspálcáját.

Bőre olyan fehér volt, hogyha a ruházata nem sötétebb színben pompázott volna, akkor a férfi elveszett volna a hóban.

A lány végül rávette magát arra, hogy közelebb araszoljon. Hátha nem lesz annyira kínos az egész szituáció.

- Te lennél az a fiatal boszorkány, akiről Albus már annyit mesélt? - mérte végig tetőtől-talpig a negyedévest Flamel, világoskék szemeivel.

- Nem tudom? - sandított fel az igazgatóra - Angelica Black, örülök a találkozásnak - nyújtotta a kezét, illedelmesen.

- Nicolas Flamel, részemről a megtiszteltetés - rázta meg a felé nyújtott végtagot az alkimista, gyermeki csillogással a szemében - Öröm látni, hogy nem az édesapádra hasonlítasz jobban.

A hozzáfűzés kicsit szíven ütötte a lányt, de nem szólt semmit. Tisztában volt vele, hogy az apja ki volt... legalábbis nagyjából. És számára tabutémának számított bármi, ami vele volt összeköthető, akármilyen formában.

- Köszönöm... - nyögött ki valami értelmeset is.

Dumbledore láthatta rajta, hogy ez igen kényes téma, ugyanis hamar a tárgyra tért.

- Elhoztad, amit kértem?

- Ó, hát persze. Igaz, nem volt könnyű, de itt van... - varázsolt elő egy hálóba csomagolt, kicsi, vörös követ.

- Ilyen nincs... - futott ki a vér Angelica arcából.

- Köszönöm - vette át a csomagot Dumbledore - Nagyon fontos feladatot szeretnék rád bízni, Angelica...

- Nem, nem - rázta meg hevesen a fejét a lány.

- Én sem tartom jó ötletnek, hogy egy gyerekre bízzuk a Bölcsek Kövének utolsó darabját - kotyogta közbe Flamel.

- Így lesz a legjobb. Ideadnád a gyűrűt?

A kérdés az igazgató részéről csak formalitás volt. Egy pálcamozdulattal magához reptette a csomagot Angelica kezéből, amely kicsomagolta magát a levegőben.

A lány csak pislogott, és próbálta felfogni az eseményeket.

- De... a Bölcsek Kövét megsemmisítették... Harrrynek azt mondta... - keresett valami kézzel fogható magyarázatot.

Álmodom... egészen biztos, hogy csak álmodom...

- Ha Harry Potter tudná, mi folyik a háttérben, sokkal nagyobb veszélyben lenne - fejtette le a hálót a Kőről.

- De nem mond nagy hazugságot... megsemmisítettük, viszont ez az egy darab megmaradt - nézett a piros kavicsra Flamel - Albus úgy gondolja, nem véletlen.

- Jelenleg te vagy a legközelebb olyan személyekhez, akiknek szükségük lehet rá - illesztette a követ az aranygyűrű ékszertartójába -... és képes vagy megvédeni a végtelenségig.

- De...

- Azt hiszem, már értem, miért akarod neki adni, Albus... - mosolyodott el Flamel, mire, a hirtelen váltásra, mind két tag feléje fordult - Félsz a hatalomtól, Angelica?

A kérdésen a lány egyenesen meghökkent. Félni a hatalomtól?

- Ezt... ezt nem értem... - pislogott egyre értetlenebb tekintettel.

Hogy lehetne félni a hatalomtól?

Dumbledore mindentudóan elmosolyodott.

- Ha olyan eszköz kerül a kezünkbe, félő, kihasználjuk... - folytatta Flamel - A Bölcsek Köve meggyógyít és örökéletet biztosít. Mit gondolsz, miért akarta Tudjukki mindenáron megszerezni?

- Hogy visszatérjen, és ott folytassa, ahol abbahagyta...

A lány beleborzongott a feltörő emlékeibe. Az az arc, azok a vörös szemek Mógus tarkóján...

Soha többet nem akarta látni őket.

-Te attól a hatalomtól félsz - mutatott rá a problémára az alkimista - Mindened megvan, ami ahhoz kell, hogy felülmúld Tudjukkit. Te attól félsz, hogy ez a rossz irányba fog megtörténni.

- Ez nem igaz! - csattant fel Angelica, holott érezte, ez volt eddig a legostovább kijelentése.

Sejtette már egy ideje, valami nincs rendben vele. De nem tűrte el, hogy ezt egy öreg bácsi rójja fel neki.

Jobb szeretett önerőből rájönni a dolgokra.

- Akkor miért nem fogadod el? - mutatott a Dumbledore kezében pihenő ékszerre.

Angelica, már csak a büszkesége miatt is, kinyújtotta a markát.

- Elfogadom. Vigyázok rá!

Az igazgató mosolyogva ingatta a fejét, ahogy a lány kezébe adta a Bölcsek Kövének utolsó darabját.

Még utoljára rábökött a gyűrűre pálcájával, amely sárga szikrákat szórva pattogott egy darabig, majd végleg lenyugodva csillogott Angelica kis tenyerében.

- Vigyázz a bodzapálcádra, Albus. Sokan ácsingóznak rá - fogott kezet az igazgatóval Flamel, gyors pillantást vetve a varázspálcára.

- Tisztában vagyok vele, Nicolas - bólintott Dumbledore - Itt az idő, ha nem tévedek.

- Igen... én is úgy hiszem - sóhajtotta szomorkásan Flamel - Örülök, hogy megismerhettelek, Angelica. Remélem, gondját viseled a Kőnek.

- Természetesen - biztosította az alkimistát a lány, holott a fejében megforduló válasz inkább az "azt én is..." lett volna.

- Neked pedig további békés és nyugalmas életet, Albus - fogott még egyszer kezet az igazgatóval.

Dumbledore biccentett, majd felemelte a varázspálcáját.

- Neked is, Nicolas, neked is... Exmemoriam!

Az idős alkimista egy pukkanás kíséretében eltűnt.

- Miért törölte az emlékeit? - pislogott a professzorra a lány.

- Biztonságosabb a tudás hiánya, mint gondolnánk.

- Miért én kaptam meg a követ?

- Ha szükséged lesz rá, rájössz, Angelica - válaszolta meg kérdést az igazgató, mosolyogva.

Szórakoztatta a negyedéves hirtelen megeredt nyelve.

- És mi ez a bodzapálca? Miért kell ennyire vigyáznia rá? - tette fel kövezkető kérdését a fiatal boszorkány.

- Az már egy másik történet - nyújtotta a lány felé a kezét a professzor - Indulhatunk?

Angelicának nem tetszett ez a sok titok, de úgy volt vele, lesz még ideje többet megtudni.

Az ujjára húzta a gyűrűt.

- Indulhatunk!