Miután kábé mindenki magához tért a bejelentést követően Dumbledore még kérte a Roxfort himnuszát. Nem kell mondani, hogy Angelica milyen jót derült a kedves tanárok arcán. Főleg amikor a professzor intett egyet a pálcájával, és megszólalt a zene. De nem egyszerre.

A barna hajú lány együtt az ikrekkel szépen lassan, komótosan énekeltek. A lehetető leglassabban. Mint egy temetési szertartáson.

"Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr,
Meg pókok s néhány légy.
Tudjuk jól, hogy itt lehet
A balgából is bölcs.
Kedélyünk víg, de elménk oly híg,
Hát észt fejünkbe tölts!
Hegyezkedik a sok fül,
És könyvben túl sok orr;
Csak mondd, hogy ,,Rajt!", s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr."

Miután már Angelica és az ikrek is befejezték a lassú éneklést, Dumbledore elküldte őket aludni. Percy vezetésével megindultak az elsősök, de Fred és George még tartogatott valamit. Percy lesúgta a jelszót Angelicának, és figyelmeztette, hogy ha elkapják őket, ő nem vállal felelősséget értük. Továbbá ha sok pontot vesztenek nem fogja megvédeni őket a többiek haragjától.

A lány meg biztosította a prefektust, hogy nem kell tartania ilyesmitől. Ő majd odafigyel, mint az elmúlt két évben.

Aztán megindultak. Hogy hova, az Angelica számára homályos volt.

- Pontosan hova is megyünk? - tette fel a kérdést a lány, miután már kábé ötödszörre mentek el ugyanazon a folyosón.

- Meglepi - vigyorgott Fred.

- Aha. Bővebben? - vonta fel a szemöldökét Angelica.

- Pszt - szólta le a lányt George, majd a folyosó vége felé bökött, ahonnan lépés hangok visszahangzottak.

- Gyerünk, cicus, találd meg a kóborlókat! - hallották meg Frics hangját, majd a sarkon megpillantották Mrs Norris sötét alakját.

Minden túl gyorsan történt. Frics kis mérete már látszódott a fáklyák fényében, amikor valamelyik fiú megragadta Angelica derekát, és behúzta az egyik szobor mögé. A lány még sikítani is elfelejtett meglepetségében. Amint megálltak, egy kemény mellkasnak ütközött. Onnantól kezdve nem mert megmozdulni, hogy megnézze, ki rántotta be az építmény mögé. Még levegőt sem vett, csak amikor már nem bírta tovább, nehogy Frics meghallja, és kiszúrja őket. Akkor bizony lesz nekik ne mulass.

Miután elhalltak a macska nyávogások és a gondnok léptei Angelica kifújta az eddig bent tartott levegőt, majd távolabb lépett a fiútól.

- Kö... - kezdte, de amint megpillantotta azt a pajkos, kék tekintetett megakadt a nyelve, és nem tudta befejezni azt az egy szót.

- Mi van, Manó? Szellemet láttál? - vigyorgott Fred a lány pillanatnyi zavarán.

- Dehogyis! Azaz... mindegy - hesegette a témát vöröslő fejjel Angelica, majd kilépett a szobor takarásából.

- Szerintem menjünk. Már nem találunk semmit - szólalt meg George, aki egészen idáig távolról figyelte az eseményeket.

- Igazad van. Haladjuk, majd holnap folytatjuk - lépett testvére mellé Fred. Angelica a két fiú között kapkodta a tekintetét.

- Merlin szent szakállára! Mégis mi a jó pegazusszőrről beszéltek? - fakadt ki a lány. Az ikrek összenéztek, majd a náluk egy fejjel alacsonyabb lányra.

- Majd később elmondjuk - legyintett George, majd összevigyorgott Freddel - Ezt kapod a szülinapodra! - jelentették ki kórusban, majd egymásba karolva fordítottak hátat a barna hajú lánynak, és halkan dudorászva indultak a Griffendél Torony felé.

- Hé! Ez egyáltalán nem vicces! - szólt utánuk Angelica, amire persze már nem válaszoltak.
A lány sóhajtott egyet, majd a fiúk után indult.

***

Angelica mint belépett a klubbhelységbe hatalmas csend fogadta.

Még Lee Jordan sem piszkálta fel egyik évfolyam társukat sem, hogy aztán kommentálja a verekedést.

Kissé szokatlan volt. Elnyomott egy ásítást, és a lányok hálókörlete felé vette az irányt.
Végig sétált a folyosón, majd megállt a már megszokott faajtó előtt. Halkan kopogott, majd benyitott.

Legnagyobb meglepetésére még mindenki fent volt. Ami még szemet szúrt neki az az volt, hogy Hermione is ott gubbasztott az egyik ágyon.

- Szép estét lányok - mosolygott szobatársaira a lány, majd besétált egyenesen az ágyához. Lehuppant rá, majd felállt, és pakolgatni kezdett az utazóládájában.

- Megint Freddel voltál? - vigyorgott a vele egyidős Katie Bell.

- Haha... Nagyon vicces - vörösödött el teljesen Angelica - Nem... Ott volt George is.

- Juj... beleestél nagyon - nevetett fel a jobboldali ágyon Alicia Spinnet.

- Ez nem is igaz! - csapta le a pizsamának nevezett, fekete pólót és a szürke rövid nadrágját a paplanra.

A lányok tovább vihogtak, Hermione viszont értetlenül pillantott körbe.

- Miről van szó? - tette fel a kérdést. Mivel senki nem óhajtott válaszolni neki, Angelica fogott bele.

- Amikor én voltam elsőéves először az ikrekkel haverkodtam össze, mert a nevelő apám ismeri a szüleiket. És azóta is velük lógok. Ezek meg itt... - bökött a még mindig vihogó barátnőire - azt hiszik, hogy folyton kavarok velük - forgatta meg a szemeit.

- És ebben hol az igazság? - tette fel félve a következő kérdést a lány.

- Tulajdonképpen mondhatni sehol. Annyi az igaz, hogy kicsit talán... - pirult bele Angelica a beszédbe.

- Nem talán, hanem biztos! - szólalt meg Angelina Johnson, mire kapott egy mérges pillantást csapattársától.

- Sokkal több is van a dologban, mint barátság - vihogott idétlenül Katie.

- Na! - húzta össze mérgesen a szemöldökét Angelica.

- De hát ha így van? - lepődött meg Alicia.

- Ajj... annyira pletykásak vagytok, mint egy tucat idős házimanó! - dühöngött a barna hajú lány.

- Az órarendet mikor kapjuk meg? - tért el a tárgytól Hermione.

- Holnap reggel. Vagy a reggelinél, vagy McGalagony professzor bejön reggel klubbhelységbe, és szétosztja - magyarázta Angelica, ügyelve, hogy fiatal barátnője minden szavát értse. Hermione bólogatni kezdett, majd eldőlt az ágyán, mondván, hogy ő nem akar holnap reggel karikás szemekkel ébredni. Angelica ezzel mélyen egyetértett. Gyorsan magára varázsolta a pizsamáját, és bebújt a jó, meleg baldachinos ágyába.

A lányok követték a példájukat, és hamarosan már mindenki aludt. Angelica kivételével.

Azon kattogott az agya, hogy vajon honnan olyan ismerős neki az a fiú.

Merthogy Harry Potterrel egyszer már találkozott, ez nem kétséges a számára. Csak azt nem tudta, hogy hol. Vagy miért.

A megérzései azt súgták, hogy köze van ahhoz a bizonyos éjszakához.

Amikor meghaltak a szülei.

De egyáltalán nem tudta megmondani, miért érzi így.

- Még fent vagy? - szólalt meg egy hang a sötétben.

- Igen. Nem igazán tudok aludni, és te? - suttogta a lány, nehogy felkeltse a többieket.

- Őszintén szólva egy kicsit honvágyam van, de majd elmúlik - hallotta Hermione hangját.

- Nekem is volt. Sőt, néha még most is van, de próbálj ne arra koncentrálni. Gondolj arra, amikor megtudtad, hogy boszorkány vagy - próbált segíteni barátnőjének. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyet nem érdemes magában tartania. Mert a végén túlságosan is eluralkodik az emberen.

- Oké, köszi! - suttogta Hermione megkönnyebbülten - Jó éjt!

- Nagyon szívesen, máskor is! Jó éjt - mosolygott bele az éjszakába Angelica.

Nem sokára már Hermione szuszogását is hallani lehetett Alicia horkolása mellett, majd Angelicát is elnyomta az álom.
Arra viszont továbbra sem jött rá, mégis honnan ismeri a kócos, fekete hajú fiút.