Mógus Angelicával csináltatta meg az összes feladatot, amely a Bölcsek Kövéhez vezető úton fogadta őket.

Bolyhoskától kezdve a bájitalos részig, mindet. Kivéve az utolsót.

Edevis Tükrét.

Azt a professzor egyedül csinálta, Angelicát pedig kikötözte. Azt azonban nem tudta, hogy a lánynál ott van a pálcája.

- Dumbledore csapdája... gondolhattam volna – motyogta Mógus, ahogy körbejárta a tükröt – Hogy lehetne...

- Gratulálok, professzor – forgatta meg a szemeit a lány – Ennyit küzd a kőért, erre az utolsó feladatot rontja el. Ez is csak maga lehet...

Mógus felemelte a pálcáját, és már mondta volna a halálos átkot, amikor egy harmadik hang is beleszólt a beszélgetésbe.

A lány szíve a torkában dobogott.

- Ne öld meg... inkább használd fel...

- Uram...

A professzor elengedte a lányt, és mellé lépve, a hajánál fogva vezette a tükörhöz.

- Mit látsz? – kérdezte egy idő után Mógus, parancsoló hangsúllyal.

Angelica habozott.

Hogy mit látott?

Saját magát, amint Harrynek adja a vörös követ. De még akkor se mondta volna ezt el a tanárnak, ha Merlin maga kéri meg rá.

- Látom, ahogy együtt sétálunk a barátommal a tengerparton – hazudott szemrebbenés nélkül – Nagyon szépek a hullámok...

- Semmi haszna, uram – rántotta meg a barna hajzuhatagot a férfi, ennek következtében a lány közelebbről megismerkedhetett a kőpadlóval.

Angelica felnyögött a karjába nyilalló fájdalomtól, de igyekezett nem jelét adni egyéb sérelmének.

- Sose kapod meg a követ. Ezt üzenem neked is, Voldemort - könyökölt fel, és élete legszebb nézésével ajándékozta meg a tanárurat.

- Nagyuram, végezhetek vele? – állt a lány felé a férfi, felemelt pálcával.

- Tanár úr!

Az új, fiúhang kizökkentette a professzort gyilkolási vágyaiból, de a fegyverét még így se engedte le.

- Harry Potter. Tudtam, hogy eljössz...

A fiú hitetlenséggel vegyes megkönnyebbüléssel nézett végig a társaságon. Illetve hatalmas döbbenettel.

- Tűnj el innen, Harry! – utasította ellenkezést nem tűrő hangon Angelica a letaglózott fiút. Viszont ő nem mozdult semerre.

- De hát... Én azt hittem, Piton...

- Perselus? – horkant fel a professzor – No igen, az a nagyra nőtt denevér kapóra jött nekem. Végtére is, amíg ő itt van, ki gyanúsítaná sze-szegény da-dadogós Mógus? – nevetett fel, melytől a két gyereknek egyaránt felállt a szőr a hátán.

- Harry, Piton ártatlan – kísérelte meg a felállást a lány.

- Meg akart ölni! – fakadt ki, egy utolsó próbát téve a fiú.

- Ez a féreg volt – bökött az állával Angelica a professzor felé.

- Pontosan – vigyorgott a férfi – Ha Granger kisasszony nem ütközik belém, lerázlak arról a seprűről. Sikerült volna hamarabb is, ha Piton nem mormol ellenátkot, hogy megmentsen téged.

- Megmenteni engem? – pislogott értetlenül Harry.

- Ezért akarta vezetni a következő mérkőzéseket. Nem akarta, hogy újra próbálkozzon...

Angelica biztos volt benne, hogy sikeresen eltörte a karját... megint...

- Mi tagadás, túlzásba vitte az óvatosságot. Dumbledore jelenlétében úgysem tehettem volna semmit, a többi tanár meg azt hitte, Piton csak a Griffendél vereségét akarja... végtére is, mindegy. Most úgyis végzek mindkettőtökkel...

- Csak próbálja meg! – húzta ki magát Angelica, takarva sajgó karját. Az a keze sérült, amelyen a sebhelye volt – Miért nem tette meg már akkor, amikor elkapott a Tiltott Rengetegben? Nem érek semmit magának, vagy Voldemortnak!

- Én megpróbáltam végezni veled, de nem hatott a halálos átok... – felelte elgondolkodva Mógus. Nagyban a tükröt nézegette. Harry ismét döbbent pillantást vetett Angelicára – Akkor mondta a mester, hogy felhasználhatunk még téged. Csak meg kell találnom a módját...

- Ami nem sikerült – jegyezte meg a harmadéves.

- Most viszont megszerzem a követ, és mind a kettőtökkel végzek! – jelentette ki elszántan, majd egy csettintését követően láthatatlan kötelek tekeredtek a két gyerek testére – Ezt pedig elveszem – lépett a lány mellé, és kivette a zsebéből a varázspálcáját.

- Hé!

Angelica próbálta nem kimutatni, mennyire fájdalmas ponton fogja le rossz karját a béklyó. Némán próbált üzenni a fiúnak, hogy tartsák szóval Mógust, amíg csak lehet. Nem kaphatja meg a követ, kerüljön bármibe is.

- A kíváncsiságotok az életetekbe kerül. Nem kellett volna elcsatangolnotok a többiektől mindenszentek előtti estén...

- Maga szabadította ránk a trollt? – vette az adást a fiú.

- Még szép. Senki számára nem titok, hogy értek hozzájuk. Csak Perselus ne jött volna akkor utánam. Így nem elég, hogy ti sem haltatok meg, de még az a bestia sem harapta le tisztességesen Perselus lábát. Most viszont maradj csendben, Potter – intette le a fiút Mógus – Megpróbálom megfejteni ezt a furfangos tükröt... Ha sikerül, enyém lesz a kő... Dumbledore-ra vall ez a fajta mágia... tipikus... de ő most a minisztériumban van, és mire visszatér, már késő lesz...

- Kivéve, ha nem sikerül. Tényleg, akkor mit csinál? – kíváncsiskodott ezúttal Angelica – Elkapják és Azkabanba zárják. Akkor segíthet csak igazán Voldemortnak!

- Nem fogok úgy járni, mint az apád – jegyezte meg Mógus.

- Láttam magát és Pitont az erdőben – szólalt meg Harry, ismét.

- Hogyne. Idegőrlően sokat járt a nyomomban, nem hagyva egy perc nyugtot se. Ki akarta szedni belőlem, mennyit tudok, azt hitte, meg tud félemlíteni... idióta, engem, akit a Nagyúr segít! Bolond!

Mógus körbejárta a tükröt. Elölről és hátulról is alaposan szemügyre véve.

Merlinre, csak ne találjon semmit!

- Látom, ahogy a követ tartom, és átadom a mesternek! – érintette meg a sima felszínt Mógus.

- Azt hittem, Piton utál...

- Nem is vagy a kedvence. Blackkel egyetemben. Együtt jártak a Roxfortba a szüleitekkel. Ki nem állhatták egymást. De Perselus nem akarta a halálodat...

- Valamiért nem csodálkozom – forgatta meg a szemeit Angelica.

Igaz, még nem tudta, pontosan milyen kapcsolat is volt Piton és az apja, valamint James között, de nem számított túl sok jóra. Legyőzte kíváncsiságát, és befogta a száját. Ha nem akart lebukni Harry előtt, muszáj volt neki.

- Pár napja hallottam, hogy maga sír – folytatta Harry – azt hittem, megfenyegetette...

- Perselus nem is, de olykor-olykor... a Nagyúr feladatai bonyolultak, és előfordul, hogy nem tudom őket teljesíteni... Ő nagy és hatalmas, míg én gyenge vagyok...

- Úgy érti, hogy ott volt magával a tanteremben? – ráncolta a homlokát a fiú.

- Mindenhol ott van – nézett gyűlölködve a professzorra Angelica.

- Mindenhol? – értetlenkedett az elsőéves, melyre Mógus bólintott.

- Bárhová megyek, ő ott van. Bolond ifjoncként találkoztam vele. Segített észhez térnem. Megtanította nekem, hogy nincs jó és rossz, csak a hatalom van. És aki nem elég erős hozzá... Hűen szolgálom őt azóta a nap óta! Habár előfordult, hogy csalódást okoztam neki, ezekért alaposan megbüntetett... – a tanár beleborzongott a gondolatba – Amikor a Gringotts-ban kudarcot vallottam, csúnyán elbánt velem. Akkor elhatározta, hogy ezentúl a körmömre néz...

- Ne aggódjon, Mógus professzor, most is el fog bukni, csak ezt nem fogja túlélni – rázta meg a fejét a lány. Harry fogja valahogy megszerezni a követ, ebben biztos volt. Látta, amint átadja neki.

Csak azt nem értette, hogy hogyan.

- Álomvilágban felnőni nem egyenlő a valósággal, Black. Megszerzem a követ, és feltámasztom a mesterem. Aztán megöllek benneteket – legyintett rá a megjegyzésre a férfi – Vajon benne van a kő? Össze kéne törnöm?

- A fiú... használd a fiút...

A magas hang, melyet a lány már többször hallott ismét visszhangot vert a kőfalakon. Felállt tőle a szőr a karján.

- Ahogy gondolod, nagyuram...

Mógus tapsolt egyet, és a Harryt fogva tartó béklyót eltűntek.

- Gyere ide, és mondd el, mit látsz! – parancsolta magához, mire lassan, de biztosan a fiú mellé lépett.

- Ha bántani meri, esküszöm, nem éri meg a reggelt – morogta Angelica. A hangja hasonlított egy igazi állat morgásához.

Valahogy próbált szabadulni. Harry meg fogja szerezni a követ, de simán a képébe hazudik Mógusnak. Viszont, ha erre rájönnek, megtámadják.

Ezt pedig semmiféleképpen nem hagyhatja.

- Nos? – sürgette a fiút a professzor, aki a tiszta tükörképét bámulta.

- Látom, ahogy kezet rázok Dumbledore-ral... megnyertem a Griffendélnek a házkupát.

Ha ki kéne tüntetni a hazugságért, Harry alighanem hatalmas aranyéremmel a nyakában díszelegne az emberek előtt.

- Kotródj innen! – lökte félre a fiút a professzor. Angelica összevigyorgott vele.

- Hazudik... – szólalt meg újból a magas hang.

- Potter, gyere vissza!

- Majd én beszélek vele...

Amíg Mógus a hanggal veszekedett, Angelica megkísérelte kiszabadítani magát a fogságából. A pálca nélküli varázslásra nem támaszkodhatott megbízhatóan. Sosem a legjobbkor jön.

Csak egyszer segítene rajta...

A béklyói alábbhagytak a szorításból, mígnem teljesen eltűntek a lány testéről.

Térdre rogyott, karja a szokásosnál sokkal jobban fájt. Sebhelye egyenesen égett.

De nem volt ideje sem felfogni az eseményeket, sem pedig átérezni a fájdalmat.

Felpattant, és unokatestvéréhez sietett.

- Jól vagy? – mérte végig a fiút tetőtől-talpig, melyre bólintott.

- És te? Egyáltalán hol voltál? – kérdezett vissza Harry, mire a lány legyintett.

- Hosszú lenne elmondani. Inkább meghívlak a nyáron egy hétre...

- Hát legyen – szólt erélyesen Mógus, és a turbánjához emelte a kezét. Lassan elkezdte lefejteni az anyagot a fejéről.

- A kő megvan, igaz? – suttogta, szinte teljesen némán Angelica Harrynek. A fiú újabb bólintással válaszolt.

A lány az elsőéves elé állt, azzal a szándékkal, hogy ha kell, a saját testével védi meg. Elvégre tartozott mindenkinek ennyivel, és meg is ígérte Dumbledore-nak.

Egy fiatal Rendtagnak ez a dolga.

- Harry Potter és Angelica Black... – szólalt meg Voldemort, a maga egészen kicsinyes ábrázatával – Láthatjátok, mivé lettem... csupán egy árnyéka az egykori önmagamnak... de mindig lesznek, akik befogadnak a testükbe és a szívükbe... Harry, ne legyél bolond, vedd ki a zsebedből a követ, és add ide szépen...

- Álmodik a nyomor! – vágott vissza dühösen a lány.

- Legyetek okosabbak a szüleiteknél... Ők is könyörögtek az életükért!

- Hazudsz! – kiáltott fel Harry.

Mógus elindult feléjük.

Angelica megragadta a fiú karját, úgy hátrált. Lassan, és óvatosan, folyamatosan tartva a szemkontaktust Voldemorttal.

- Értékelem a bátorságot... anyád is az volt... ahogy Harry szülei is... őket öltem meg először... testvérpárként hősiesen küzdöttek egymás mellett... ám az édesanyád, Potter... neki nem kellett volna meghalnia. De mindenképpen meg akart védeni téged... nem volt más választásom...

- Ha jelzek, fuss – tátogta félig hátrafordulva Angelica a fiúnak.

-... add ide szépen a követ, vagy hiába haltak meg...

- Kizárt!

- Most, Harry!

A fiú hátraarcot vágott, és elindult a lángfüggöny felé, míg a lány Mógusnak rontott neki.

Úgy érezte, a karja majd' leszakad, de nem érdekelte. Minél több időt szeretett volna hagyni unokatestvérének a menekülésre.

Először alaposan bokán rúgta volt tanárát, majd csinosan állba. Ha már egyszer nincs pálcája, muszáj a muglimódszerekhez folyamodnia.

Melyek, egyébként, rendkívül hatásosak.

Ebben az lett volna még a szép, ha Mógusnak sem lett volna varázseszköze.

De ilyen szerencséje nem volt.

- Adava Kedavra!

A zöld fénycsóva mellkason találta a lányt, aki a varázslat erejétől hátrarepült, és a falnak csapódott.

Felnyögött a fájdalomtól, majd összeroskadt a tövében.

Mindene fájt, és nem látott tisztát.

Annyit még elkapott, hogy Mógus Harry felé igyekszik.

Aztán se kép, se hang. Elvesztette az eszméletét.

***

Angelica legközelebb már a gyengélkedőn tért magához.

Valaki fogta az ép kezét, és érezte, ahogy az ágyra borulva, talán aludt.

Nem olyan messziről beszélgetés-foszlányok értek el hozzá, de nem tudta kivenni, pontosan, miről volt szó.

A karja enyhén sajgott, a fejével együtt, és betegesen álmosnak érezte magát.

Laposakat pislogva nézett körbe, hogy fel tudja fogni a környezetét.

- Mr. Weasley, ismételten megkérem, hogy hagyja el a gyengélkedőt! – ért el a lányhoz elsőként Madam Pomfrey hangja – Nincs beteglátogatás!

Az ágyon alvó fiú felemelte a fejét a nő rikácsoló hangjára, és egy pöppet elaludt hajjal pislogott a mellette állóra.

- Nem is vagyok beteg – vágta rá, enyhén rekedtes hangon Fred – Tehát maradhatok.

- Mr. Weasley!

- Madam Pomfrey... – szólalt meg a lány, alaposan meglepve mindkét személyt – Miért ne maradhatna?

- Mert az éjszaka közepe van, Ms. Black! És nincs beteglátogatás!

- Manó? – nézett Angelicára bizonytalanul a fiú.

- Kérem, húzós napjaim voltak... Csak egy kicsit...

- A válaszom, nem! Mr. Weasley, kérem, távozzon!

Fred bűnbánó arcot vágva állt fel a székről, hogy aztán egy gyilkos pillantást vetve a nőre még visszaforduljon, és lehajolva megcsókolja a lányt.

- Még beszélünk...

Ezzel a fiú elhagyta a gyengélkedőt, Madam Pomfrey pedig hozzálátott Angelica vizsgálatához.

Azonban nemigen mélyedt bele a dologba, amikor megjelent Dumbledore pizsamás, mosolygós alakja.

- Nem hiszem el, senki nem hagyja, hogy nyugodtan leápoljak egy diákot?! – kérte ki magának, mire az igazgató csak mosolyogva legyintett.

Madam Pomfrey pufogva vonult el a szobájába.

- Örömmel látom, hogy egyben vagy, Angelica – foglalt helyet mellette az idős varázsló.

- Honnan tudta, hogy ébren vagyok? – ráncolta a szemöldökét a lány.

- Szerencsém volt – vont vállat Dumbledore – Mi történt veled?

- Uram, minden az én hibám, tényleg! – védte azonnal Fredet Angelica. Nem fogja bajba sodorni.

- Szépen, sorjában mondd el, mi történt.

- Hol van Harry? – pislogott körbe a harmadéves, megfeledkezve az igazgató kérdéséről.

- Alszik a hálókörletében...

- És a kő?

- Angelica...

- Elnézést, uram... – pillantott félre.

- Semmi baj. Harryt tegnap este engedték ki, a követ pedig megsemmisítjük – válaszolt türelmesen a feltett kérdésekre Dumbledore.

- Akkor viszont Flamel úr...

- Előbb-utóbb meg fog halni, igen – bólintott az idős varázsló – Most pedig te jössz.

És Angelica beszámolt mindenről, ami onnantól kezdve történt vele, hogy berohant az erdőbe. Fredet szándékosan hagyta ki a történetből.

Nem hiányzik más a fiú fejére. Elég neki a folytonos büntetőmunka.

- Többször eltalált vele, mégsem haltam meg... ennek van valami köze Harry anyjához, vagy akár a sajátoméhoz? – tette fel a kérdést a mesélése végén.

- Meglehet. De akkor ezek szerint Harry tudja, hogy van köztetek rokoni kapcsolat?

- Nem tudom – rázta a fejét a lány – Annyi biztos, hogy hallotta, amit Voldemort mondott. És van esze, össze tudja rakni az elejtett információkat...

- Szeretném, ha nem így lenne.

- És ha mégis? – jött lázba a lány – Uram, Harrynek borzalmas rokonai vannak, szerintem jót tenne neki, ha megtudná az igazat...

- Hm... ebben talán igazad van...

- Egyezzünk meg, uram – ajánlotta fel Angelica – Ha rákérdez a dologra, elmondom neki, ha nem, akkor nem. Hazudni nem fogok – nyújtotta a kezét az igazgató felé.

- Sose változol, nemigaz? – mosolyodott el Dumbledore – Legyen, ahogy akarod.

***

Összességében is volt olyan rossz évük.

A lányt halálra ölelgették a barátai, amikor végre megszabadult Madam Pomfreytól, és megbeszélte a tanáraival is, hogy az idei vizsgáit inkább elhanyagolják.

A csapattársai szinte megőrültek, amikor ismét pályára kerülhettek, és még a házkupát is megnyerték. Mik meg nem történnek, ha az ember csak egy kicsit hal meg.

Harry egyelőre nem kérdezett semmit a lánytól, örült, hogy jobban van.

Az ikrek meg pláne. Sehova nem engedték egyedül, és Fred is bocsánatot kért... vagyis valami olyasmi. A maga vicces, mégis aranyos módján.

Amivel persze teljesen levette Angelicát a lábáról.

- Megleszel? – fordult Harry felé, miután leszálltak a Roxfort Expresszről.

- Persze. Élvezetes nyaram lesz – vigyorodott el.

- Több Voldemorttal ne találkozz – szúrta oda vigyorogva, majd magához ölelte a fiút.

- De te se – vágta rá – Viszlát jövőre, Black!

- Hogyne, Potter! – kacsintott az irányába, és Remust keresve a tekintetével elszakadt a fekete hajú fiútól.

Ki gondolta volna, hogy pár hónap alatt ennyi minden kiderülhet róla. Meg egyáltalán ennyi esemény történhet mindössze tíz hónap leforgása alatt.

Mindenesetre nem fogja elfelejteni, mik történtek a harmadik évfolyamban. Nagy valószínűséggel soha.