A hajnali nasit követően párosunk halkan köszönte meg a házimanók munkáját, majd igyekeztek feltűnés nélkül visszaslisszolni a toronyba, mielőtt lebuknának. Habár, már majdnem mindegy volt.

- Hányszor is voltunk idén büntetőmunkán? - kérdezte vigyorogva Fred, mikor elhaladtak a púpos boszorkányt ábrázoló szobor mellett.

- Nem tudom, talán hatszor, vagy hétszer... - felelte elgondolkodva Angelica - Miért?

- Mert ideje lenne megint belemenni valamibe - nézett körbe a csendes folyosón - Gyere velem - indult meg egy teljesen más irányba, mint kellett volna.

- Azért a kicsapást nem kockáztatnám - érte utol a fiút a lány, de a mondandóját egyáltalán nem vette komolyra.

- Mikor akartak minket kicsapni? - pillantott le a barátnőjére Fred, óvatos mosolyra húzva az ajkait.

- Idén egyszer sem, de tavaly... - emlékezett vissza Angelica.

- Az akkor volt - legyintett nem törődöm stílusban a fiú.

- Anyukád rivallót küldött neked! Vagyis nektek... - tette hozzá csöppnyi gondolkodás után a lány.

- Amin aztán jót nevettünk - fejezte be Fred, de nem pont úgy, ahogy a barátnője akarta - Nyugi, ha elkapnak, egy rivallóval megússzuk, esetleg némi pont vesztéssel...

- Érdekel az engem. Már nagyon régen nem nyertünk semmit - vonta meg a vállát Anglica.

- Ne legyél már ennyire negatív. Jó lesz, csak gyere - kacsintott egyet a lányra Fred, majd átkarolta, és így haladtak végig a folyosón.

Angelicának halvány lila gőze sem volt róla, hova is mennek.

Követte a fiút, aki egyenesen a bagolyház felé masírozott, egy letörölhetetlen vigyor kíséretében.

- Mégis miért vigyorogsz? - kérdezte kíváncsian Angelica, azonban ő sem tudta megállni a mosolygást.

Ahogyan a kis nevető ráncok összefutottak Fred a szája sarkában, illetve a szeme körül hitetlenül aranyossá tette. Mint egy minimackó.

- Csak úgy - vont vállat, majd levetette a lány válláról a kezét, és lecsúsztatva azt összekulcsolta az ujjaikat - Csak úgy.

A lány válaszul a szemét forgatta, majd megindultak a lépcsőn felfelé.

- Egyáltalán hova megyünk? - faggatózott tovább Angelica.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik - osztotta a bölcsességét Fred - És nem terveztem hamarabb megöregedni nálad, Manó.

- Én sem, de ha elrabolsz, nagyon megátkozlak. Kétszer annyi rontást tudnék mondani kapásból, mont ahány évesek vagyunk - fenyegetőzött a lány, azonban a fiú nem tudta komolyan venni.

Ahhoz túl alacsony és aranyos volt. Főleg abban a pózban, amit felvett. Az a tipikus ,,komolyan mondom, hogy meghalsz"-t sugárzó tekintély, amelyet árasztott. Azonban ezek ellenére is Fred annyit tudott megállapítani belőle, hogy mennyire aranyos, ahogy az arcába fújja a lenge szél a sötétbarna tincseit.

- Igen, elrabollak, és a rabszolgámmá teszlek a bagolyházban! Te fogod feltakarítani Errol bagolypiszkát! - ítélte ,,halálra" a lányt, azonban mire végig mondta, elnevette magát - Lassan négy éve ismerjük egymást, te kis bolond, szerinted képes lennék ártani neked? - borzolta össze Angelica hajkoronáját, majd a kezét megfogva magához húzta - Kis dinka.

- Nem bolond, csak paranoiás - kuncogott fel halkan a lány, ahogy jobban a fiú mellkasához bújt.

- Feleslegesen - egészítette ki Angelica mondandóját Fred, majd felnevetett, és az utolsó lépcsőfokot megmászva szemügyre vehették a frissen visszatért baglyokat.

Angelica hamar kiszúrta szeretett hóbaglyát, ahogyan a tollait tisztogatta.

- Szia, Hópihe - nyújtotta a madár felé a kezét, aki lelkes huhogásba kezdett gazdája láttán, majd leszállt a lány kezére, és a barna tincsekhez dörzsölte a fejét.

Angelica nevetve simogatta meg az állatot, majd a zsebéből előhalászott egy kis csemegét. Mindig van nála, hátha kell. Végül is, ki tudja. Erre például most sem számított.

- Ha valami közös bennetek Hagriddal, akkor az az állatszeretetetek - karolta át a lány derekát Fred, miközben ő is a madárhoz nyúlt.

- Mindenben ott van egy kis csoda - felelte erre a lány, és elmélyülten bámulta a tenyeréből zabáló baglyot - Csak meg kell találni.

Még ha Fred nem is ismerte be magának soha, mindig felnézett Angelicára. Na nem már magasság ügyileg.

Az a feltétlen szeretet és odafigyelés, amit szinte mindenkinek átadott tette őt azzá aki volt. Egy kissé hóbortos, vidám lánnyá.

Ezért nem lett belőle terelő -gondolkodott el a fiú- Nem lenne képes másokat bántani. Ok nélkül biztos, hogy nem.

A fiú akár egésznap elnézte volna, ahogy a barátnője játszik Hópihével, azonban nem ezért hozta ide.

- Gyere csak - ragadta meg a lány kezét mosolyogva, azonban a bagoly fenyegetően huhogni kezdett, és Fred keze felé kapott a csőrével.

A fiú értetlenül nézett a madárra, aki viszont elégggé dühösen meredt vissza rá.

Egy teljes percig csend honolt a bagolyház falai között, aztán viszont Angelica nevetése zengte be.

- Aggódós típus - jegyezte meg, és folytatta tovább a nevetést. Fred továbbra is értetlenül fogadta a tényt, egy bagoly megtiltja neki, hogy megfogja a lány kezét - Na menj, te kis egérfogó, nézd meg Hedviget - reptette fel a madarat, aki még egyet huhogott Fred irányába, majd pár léccel magasabbra repült.

De a tekintete továbbra is ott volt a fiún, és mintha azt sugalta volna:

Vigyázz, öcsi, egy rossz mozdulat, és körbetekerem a fejet.

Angelica vigyora nem került le az arcáról, és gyanította, a napvégéig nem is fog.

A jelenetet folyamatosan pörgette a fejében, így akárhányszor lehervadt a mosolya, Fred akkori arca, amikor a madár fenyegette, ugrott be elé, és ismét kiszélesedett a vigyora.

- Jól szórakozol, Manó? - rázta meg rosszallóan a fejét a fiú, egy halvány mosoly kíséretében. Ilyet is ritkán látni. Halvány mosoly, nem pedig fülig érő vigyor.

- Ha te azt tudnád - dalolta jókedvűen Angelica, melyre kapott egy sértődött pillantást.

A lány felnevetett, és nyomott egy puszit Fred arcára, aki utána kapott, és megcsókolta.

- Milyen baglyot vettél te? - tette fel a költői kérdést, mihelyst szétváltak.

- Okosat - adta meg az egyszerű választ Angelica - A nyáron veszünk neked is.

A fiú figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, majd ténylegesen megfogva a lány kezét egy ablakhoz vezette.

Lazán felugrott a párkányra, majd kilesett rajta.

- Mit csinálsz? - kérdezte értetlenül Angelica, azonban választ nem kapott.

Fred elmélyülten figyelte, hogyan mozognak a téglák.

A nagyapja mesélte egyszer, hogy a Roxfort úgy, ahogy van maga a mágia. Csak tudni kell, hol keressük.

Erre a helyre George-dzsal találtak rá, mikor még Angie nem volt velük. Vagy négy évvel ezelőtt.

Erre kapták az első büntetésüket, ugyanis sokáig oda fent voltak, és sötétedéskor (azaz takarodó után) másztak vissza. Természetesen elkapták őket. Aztán ott szerezték meg a térképet.

- Bízol bennem? - fordult vissza, hogy Angelicára nézhessen. A lány bizonytalanul bólintott, ugyanis halvány gőze sem volt róla, mit is akar a fiú.

Fred minden előrejelzés nélkül a karjaiba kapta a barátnőjét, hogy aztán háromig elszámolva az első kiugró téglára léphessen.

Rettenesen magasan voltak.

Angelica már majdhogynem szédült, és ezen az sem segített, hogy a lába nem ért biztos talajt.

Bízott Fredben, ezt sosem tagadta volna meg, azonban a teste nem éppen úgy reagált, ahogyan a lány szerette volna.

Görcsösen markolta a fiú talárját, összeszorította a térdeit, és kiverte a hidegverejték, ahogyan lenézett Fred válla felett. A fiú nyakába fúrta a fejét, és próbalt megnyugodni.

Azonban amilyen hamar a levegőben volt, olyan hamar ismét biztos talajon állt.

Fred pedig olyan vigyorral nézett rá, amint kinyitotta a szemét, mintha a Mount Everestet mászta volna meg a lánnyal az ölében.

- Most mit vigyorogsz? - tette fel a kérdést Angelica, azon a reggelen már másodjára.

- Csak úgy - vont vállat a fiú, majd megfordította a lányt, pont úgy, hogy tökéletesen rálásson a környékre.

Ahogy várta, Angelicának még a szava is elakadt. A napfelkeltét innen lehetett a legjobban megnézni. Ilyen magasról látszott a Tiltott Rengeteg sötét alakja, a hatalmas tó, amelyen az elsősök szoktak beevezni az iskolába, és ennek a tetejébe gyönyörűen csillogott mind a víz, mind az összes fűszál, melyeken megcsillan harmat.

Angelica levegő után kapott. Valami hihetetlenül szép volt. Raadásul a nap is mászott felfelé a horizonton, tovább szépítve a helyet.

- Megérte a kockázatot, Manó? - súgta a lány fülébe a fiú, melyre megborzongott, és egy hatalmasat bólintott. Fred lehellete csiklandozta nyakát, majd két ölelő kar nyújtózott végig a karja alatt, amelyek közre fogták a hasát. Egyszóval, Angelicát a fiú hátulról ölelte át, és úgy nézték tovább a napfelkeltét.