Helloka, emberek!

Nos...

Nem is tudom, mit mondjak. Kicsit, nagyon sokat késtem, amiért elnézéseteket kérem, de megpróbáltam kiengesztelésképpen valamit összefabrikálni a végére 😄

Köszönöm a türelmeteket, és ezentúl megpróbálkozom gyorsabban hozni a folytatást! 😉

Mihelyst a hatos megbeszélt minden részletet, ki-ki elvonult a saját hálókörletébe készülni. Angelica és a lányok fekete nadrágot, valamint kapucnis pulcsit húztak magukra, pálcáikat a zsebükbe rejtették.

Rengeteg érzelem volt megfigyelhető aznap éjjel a három gyerek arcán.

Volt, aki félt, volt, aki izgatott volt, de volt olyan is, aki vigyorgott, mint a vadalma.

Ez utóbbi volt Angelica.

Örült, hogy együtt tölthet némi időt a srácokkal, de rettegett attól, ami az erdőben várja őket.

Normális esetben soha nem félt, amikor hasonló kiruccanást tettek, de ez azalól most kivétel.

El sem tudta képzelni, ki, vagy mi lehet annyira rossz lelkű, hogy unikornisokat öljön. Még akkor is, ha az állatok vére életben tartja.

Mert legyen akármilyen jó boszorkány, ki tudja, mi lehet ott, és mire képes.

Lehet reggelre már nem élnek...

Angelica olyan erővel rázta meg a fejét, hogy félő volt. az leesik a helyéről. Nem gondolhat ilyenekre, hiszen nem kispályások.

Mégis rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy a lányokkal elindultak a klubbhelység felé, pár órával később. Görcs nőtt a gyomrába, és állandóan a kezeit tördellte. De a vigyor nem fagyott le az arcáról.

- Ne aggódj, Angie, nem lesz baj - karolta át a vállát Alicia, a lépcsőn lefelé menet - Azok az idióták csak tudják, mit csinálnak.

- Nekem nem is ezzel van bajom... - morogta a lány az orra alatt.

- Ha bajba kerülünk úgyis elobb mentenek meg minket, minthogy megbüntessenek - kukkantott hátra Angelina - Megmaradunk, nyugi.

- Remélem igazatok van - sóhajtott egy nagyot Angelica, majd a klubbhelységbe leérve szembe találták magukat három, fekete ruhás alakkal, mindenféle kütyüvel felszerelkezve.

- Végre a hölgyek is elkészültek - húzódott elégedett vigyorra George szája, amint megpillantotta a lányokat.

- Indulhatunk? - tette fel s kérdést Alicia, melyre Fred meglengette a térképet.

- Hát hogy a viharba ne?!

- Akkor hajtsd szét, és haladjunk - gyorsította a tempót Angelina - Vagy ma már nem megyünk sehova.

- Megyünk, nyugodj már, Angelina - forgatta a szemét Lee - Csak van egy apró probléma... Angie, hogy fogunk látni, ha nincs nálad semmi?

- Megoldom - jelentette ki magabiztosan a megszólított - Csak fogjuk meg egymás kezét, én megyek elől, akinél a térkép van, pedig mellettem. A többiek egyes oszlopba haladjanak mögöttünk - adta ki a ,,parancsot" a lány, mire George oldalba bökte Fredet, aki kínosan mosolyogva lépett oda a kissé sápadt lányhoz.

Angelica bízott a megérzéseiben, valamint a kiélesedett érzézszerveiben, melyek a farkassal jártak. De abban koránt sem volt biztos, hogy ez a fiú mellett is működni fog.

- Oké... Akkor másszunk ki, és egyből fogjuk meg egymás kezét - adta ki a következő utasítást, majd elsőként nekiindult, felcsapva a Kövér Dáma portréját.

Amint kiért, rákoncentrált az érzékszerveire, melyek a hívásra válaszolva egyből készenlétbe helyezték magukat.

Látása élesedett, így látott a sötétben, érezte a szagokat, és hallotta, ahogyan másznak utána a többiek.

Gyorsan arrébb állt az útból, és sorban kisegített mindenkit, majd a kézfogást is megoldották, kisebb-nagyobb sikerrel.

Mikor Angelica megragadta Fred kezét, automatikusan elvörösödött, és próbált nem arra gondolni, hogy a fiú mennyire aranyos, amikor a sötétben fókuszál.

Egy sóhajtás kíséretében tette fel a kérdést, hogy elkezdhetik-e az utat, melyre jött az egyhangú válasz, hogy nekik mindegy, csak haladjanak már valamerre.

Angelica nagy levegőt vett, majd nekivágott az útnak, miközben megkérte Fredet, hogy a térképet tartsa előtte, nehogy valaki olyanba botoljanak bele, akivel a legkevésbé sem akarnának találkozni.

Hóborc szerencsére egy emelettel feljebb volt, míg Piton lent a pincében. McGalagony a szobájában, ahogy az összes többi tanár is. Egyedül Dumbledore professzor mászkált két emelettel lentebb, de őt könnyen elkerülhették, ha egy kisebb kitérőt tesznek.

Itt már bűzlik valami...

Angelicának nagyon nem tetszett, hogy éjfél előtt minden tanár a helyén, csak az igazgató van a folyosókon.

- Remélem tényleg tudod, merre megyünk, Manó... - szólalt meg folytott hangon Fred - Zsibbad a kezem.

- Tudom, nyugi - suttogta vissza a lány - Már nem kell sok, és lent vagyunk a hatodikon...

Az út zökkenőmentesen ment, ami elég meglepő volt, tekintve, hogy eddig mindig járt valaki a folyosókon.

De ezen az éjszakán sem Frics, sem pedig Mrs Norris nem volt hajlandó az utukba állni, ami megnyugvással, de egyben idegességgel töltötte el a lányt.

Valami nem stimmelt. A kastély túl üres volt, és ez már önmagában kiakasztó volt.

Csendesen haladtak végig a fák mentén. Most már nem volt szükség a térképre, csak mentek előre a fiatal animágus segítségével, aki elég lassan haladt ahhoz, hogy a többieknek is kényelmes legyen, valamint hogy ne szúrják ki őket fentről. Mégis elég gyors volt, hogy ne órákig bolyongjanak a fák mellett.

A kiszemelt ösvényre érve felkapcsolhatták pálcáikon a fényt, és futólépésben rohantak egyre beljebb, nehogy valaki meglássa őket.

- Áh... Álljukh... mhegh - lihegte George, az oldalára szorított kézzel.

- Oké... - huppant le a magas fűbe Angelina - Most hogyan tovább?

- Három csapatra oszlunk - vázolta fel a következő lépést Lee - Fiúk lányok vegyesen.

Amint ez a mondat elhangzott az afro srác szájából, Angelica azon kezdett imádkozni, nehogy Freddel rakják össze.

De, ahogy sok más, ez sem jött össze neki.

- Pontosan két óra múlva itt találkozunk. Ha baj van, írjatok a hamis galleonokon - osztotta szét az aranyló érméket George.

Hogy mi volt ebben a legfurább?

Az, hogy Fred is olyan értetlenül pislogott, mint Angelica. Azonban, ahogy a lány körbe nézett társain, nagyon úgy tűnt, hogy még Angelina és Alicia is pontosan tudja, miről van szó.

- Lemaradtam valamiről? - szólalt meg Fred Angelica helyett is.

- Igen, tesó - vigyorodott el George, ami már rosszat jelentett.

- Mi folyik itt? - kapkodta a fejét értetlenül Angelica, mire a csapat többi tagja felé vigyorgott. Ajajj...

- A párok a következők... - vett elő egy szakadt pergament színpadiasan Lee, mintha szükség is lett volna rá - Angelina-George, Alicia-Lee és... - vett egy mély levegőt, Angelica pedig magában imádkozott, hogy ne az legyen, amit mondani akar - Angelica-Fred - vágta zsebre a lapot.

A barna hajúban rossz érzés kezdett kavarogni, és nem csak azért, mert pont vele került egy csapatba. Valami figyelte őket, de a lánynak eszeágában sem volt szólni a többieknek. Nem akarta megijeszteni őket.

- Azért járjatok nyitott szemmel - sóhajtotta végül, majd Fredre emelte a tekintetét - Mehetünk?

- Hogyne - kapott észbe a fiú, melyre sarkon fordultak, és egy tetszőleges irányba indultak.

A csend, amely a két fiatal kőzé telepedett, kezdett igen kínossá vállni, mégsem mert megszólalni egyikőjük sem.

Figyelték az ágak roppanását, ahogy recseg minden egyes lépést követően, az állatok hangjait, amik néha a szívbajt hozták rájuk.

- Beszélnünk kéne - törte meg végül a csendet Fred, melyre Angelica felkapta a fejét.

- Mégis miről? - kérdezett vissza a lány, de nem nézett a fiúra. Pontosan tudta ő, hogy miről is forog a szó, de nem akart csalódni. Se magában, se Fredben.

- Ne csináld már, a hülye is tudná - forgatta meg a szemét a vörös, fáradtan.

- Akkor én egy hülyéhez sem érek fel - vonta le a következtetést a lány, melyre a fiú megrázta a fejét.

- Nem így értettem... Arról kéne beszélnünk, pontosan mit is csinálunk... - nyögte ki nagy nehezen Fred a mondandóját.

- Sétálunk egy erdőben, ahol meg is halhatunk - adott konkrét választ a kérdésre Angelica.

- Angie, ne csináld már - ragadta meg a lány kezét, miközben szembe fordította magával - Pontosan tudod, miről van szó.

- Lehet - nézett félre kínosan Angelica. Úgy érezte, hogy abban a helyzetben szívesebben lett volna bárhol máshol, csak ott ne.

- Angelica, légyszíves! - szívta be élesen a levegőt Fred, majd kifújta.

- Akkor beszéljünk - húzta ki a fiú markából a kezét Angelica, majd keresztbe fonta a mellkasa előtt.

- Nos... tudod... - vakarta a tarkóját Fred, miközben az avarra vezette a tekintetét. A pálcanyújtott fényben az arca egészen rózsaszínnek hatott.

- Igen? - próbálta sürgetni a lány, azonban nem úgy tűnt, mint aki nagyon meg akarna szólalni - Figyelj... - sóhajtotta végül, majd egyenesen a fiú szemébe nézett - Emlékszel még arra, amikor nyáron átjöttetek nálunk, és az egyik mugli újságban azt a cikket olvastuk?

- Amelyikben az az idézetszerűség volt? - kapta fel a fejét a vörös, melyre a lány bólintott - Persze, hogy emlékszem.

- Barátságból lehet szerelem, de szerelemből sosem barátság - mondták végig egyszerre, majd összevigyorogtak. Pont úgy, mint régen.

Ismét csend telepedett közéjük, most azonban nem érezték kínosnak. Inkább ijesztőnek, ahogy a környezetük szépen lassan életre kel.

- Szerinted melyik? - törte meg a csendet ismét Fred.

- Mit melyik? - kérdezett vissza Angelica, kissé értetlenül.

- Barátság vagy szerelem? - kezdett malmozni az ujjával a fiú, és aki jobban megfigyelte, láthatta, hogy az arca ismét rózsaszín. De Angelicát sem kellett félteni. Ugyanis az ő feje is felvette a vörös ötven árnyalatát.

- Nem vagyunk kicsit fiatalok hozzá? - kezdett billegni a sarkaról a lábujjhegyére, és magában megállapította, hogy egy idióta, valamint nagyon szépnek találta a hozzájuk legközelebbi fát.

Azonban legnagyobb meglepetésére, Fred hangosan felröhögött, és már lassan a térdét csapkodta.

Angelica arca (már ha lehetséges) még pirosabb lett, és egy mukkanás nélkül várta, hogy a fiú abbahagyja a nevetést.

- Ez után a cikk után, olvastunk még valamit... - szólalt meg, immár lenyugodva, de még a könnyeit törölgetve Fred - Vagyis George olvasta. Emlékszel még rá, Manó?

- Arra, hogy... ja... - nyögte megvilágosodva a lány, majd megrázta a fejét, hogy visszanyerje normális arcszínét.

- Van, aminek nem lehet határt szabni - idézték vissza, ismét egyszerre, de már nem vigyorogtak, csak simán egymásra mosolyogtak.

- De ez nem erre vonatkozott - kuncogott fel Angelica - Hanem egy betegség reklám szlogenje volt.

- De ide is illik, nem? - vigyorodott el most már ténylegesen, miközben lassan a lány derekáért nyúlt - Mellesleg, tizennégy évesek vagyunk. Láttam már rosszabbat is.

- Tudni se akarom, hogy hol - rázta meg a fejét Angelica, halványan mosolyogva, majd közelebb lépett a fiúhoz.

- Pedig egyszer téged is elviszlek. Nem állhatsz ellen! - jelentette ki halkan vihogva Fred, ahogy még közelebb húzta magához a lány.

- Merlinre, akkor most elkezdek félni, jó? - nevette el magát Angelica, ahogy a fiú melkkasára vezette a kezeit. Fred mancsai már régen a lány derekán pihentek.

- Jobban is teszed, Manó - bólintott egyet a vörös - Mert van medence, és nem terveztem, hogy szárazon megússzuk.

- Merlin óvjon téged egy elkóricált átoktól - kuncogott ismét a lány, majd a két kék tekintet találkozott, de ugyanabban a pillanatban el is vált.

Angelica lehunyta a szemét, és magában igyekezett nem az egyre inkább feltörő izgalmával foglalkozni, illetve a fokozatosan, ismét pirosodó arcával. Inkább arra összpontosított, hogy soha életében nem csókolta meg senki.

Főleg azért nem, mert nem engedte.

Félt, hogy valamit elront, és ennek az egésznek annyi. Hogy tönkre teszi a saját jövőjét.

- Hé, Angie, nyugi - döntötte a homlokát Fred a lányénak.

- De... - fogott bele Angelica, azonban befejezni már nem tudta. Ugyanis a fiú egyik keze elhagyta a lány derekát, és az állánál állapodott meg. Így húzva közelebb magához, annyira, hogy az orruk már összeért.

- Csak nyugi... - suttogta még egyszer utoljára, majd óvatosan hozzáérintette a lány ajkát a sajátjához.

Így történt meg, hogy a Tiltott Rengeteg közepén, a csillagos ég alatt, két világító pálcával karöltve, Angelica Black és Fred Weasley három évet követően egymásra talált.