Igen, elég régen volt rész, tudom, de most itt van, dupla olyan hosszú, mint az eddigiek, és egy kis kawaii pillanatot is csempésztem bele. Remélem, ezzel elfogadható a késés.

A következővel már jobban fogok sietni 😉❤

Hagrid szintén kiszólt, vagyis megkérdezte, ki van az ajtó mögött, mire a már várt három elsőéves elsorolta a nevét.

- Angie, te mióta vagy itt? - kérdezte meglepődve Harry, mikor betoppant a másik két gyerekkel az oldalán.

Hagrid gyanúsan hamar zárta be az ajtót, ismét.

- Nem olyan régen. Most viszont kezdődjék a kivallatás - húzta ismét óvatos vigyorra az ajkait Angelica.

- Igen. Arra volnánk kíváncsiak, hogy mi őrzi még a bölcsek kövét Bolyhoskán kívül. Légy szíves, mondd el nekünk - tért a lényegre Harry az óriás felé fordulva.

- Eszemben sincs elmondani - húzta ki magát Hagrid - Először is azért, mert halvány lila gőzöm sincs róla. Másodszor: már így is túl sokat tudtok, úgyhogy akkor sem árulnám el, ha tudnám. A kő nem véletlenül van itt. Kis híjján ellopták a Gringottsból. Bár erre biztos, magatokról is rájöttetek. Csak azt nem tudom, honnan tudtok Bolyhoskáról...

- Ugyan már, Hagrid - vetette elő Hermione a behízelgő hangját - Lehet, hogy nem akarod elmondani, de azért biztosan tudod, hiszen te mindent tudsz.

Az óriás elmosolyodott, és úgy hallgatta az elsőéves lány további dícsérését.

- Minket igazából csak annyi érdekelne, hogy ki gondoskodott a kő védelméről. Azt szeretnénk tudni, hogy Dumbledore kiben bízik meg feltétel nélkül. Úgy értem, rajtad kívül, természetesen - tette gyorsan hozzá.

Hagrid büszkén húzta ki magát, míg Angelica, Ron és Harry elismerő pillantásokat vetettek a lányra.

- Hát ennyit talán elárulhatok nektek - kezdett bele az óriás - Lássuk csak... tőlem kölcsönkérte Bolyhoskát... aztán néhány tanár védő varázslatokat csinált... Bimba professzor, Flitwick professzor, McGalagony professzor... - számolta az ujján az elhangzott neveket - Mógus professzor... és persze maga Dumbledore is bűvölt ott valamit. Egy pillanat, volt ott még valaki: Piton professzor.

Angelica hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Ugyanis, ha Piton tényleg parádézott, akkor könnyűszerrel kijátszhatta a többi tanár varázslatát. És úgy tűnik, már csak Mógus és Bolyhoska tartja a frontot.

A három elsőévesnek is hasonló dolgok jártak a fejében, ugyanis szinte egyszerre szisszentek fel.

- Piton?!

- Bizony... Hékás, még mindig az a badarság jár a fejetekben? Na tessék, erre feleljetek: miért segített volna Piton megvédeni a követ, ha el akarná lopni?

- Hagrid, ugye, senki nem tudja, hogyan lehet kijátszani Bolyhoskát? - tette fel a kérdést Angelica.

- Persze. Csak én és Dumbledore - felelte kissé értetlenül az óriás.

- És nem is mondanád el senkinek, ugye? Még a tanároknak sem - folytatta Harry.

- Dehogy mondanám. Egy lélek se tudja rajtam és az igazgatón kívül - vágta rá büszkén Hagrid.

- Ez is valami... - morogta az orra alatt Ron.

- Hagrid, nyisd ki az ablakot. Mindjárt meghalok ebben a melegben - hajtotta a karjára a fejét Angelica.

- Sajnálom, Angie, de nem lehet - pillantott az óriás lopva a tűz felé.

- Na ne... - nyögött fel a lány, amint követte Hagrid pillantását a lángok felé, ahol egy nagy, fekete tojás pihent.

- Mi az ott? - kerekedtek el Harry szemei is.

- Aaaaaaz... - hebegte zavartan a vadőr - Szóval aaaaaz eeeeegy....

- Hol szerezted? -lépett közelebb Ron, majd leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye a tojást - Egy vagyonba kerülhetett.

- Nyertem - javította ki a fiút az óriás - Tegnap este. Lementem a faluba inni egy pohárkával. Volt ott a kocsmában egy idegen, aki mindenáron kártyázni akart... Szerintem még örült is, hogy megszabadult tőle.

- Hagrid... mihez kezdesz egy bébi sárkánnyal? Márha addig nem veszik észre... - szegezte a kérdést az óriásnak Angelica.

A vadőr biztosította őket arról, hogy semmi gond nem lesz hiszen ezért volt reggel könyvtárban.

Bár a lány kételyeit ez egy cseppet sem nyugtatta meg.

Persze hülye lett volna, ha kihagyja egy kis sárkány születését, és nem is az állat miatt aggódott, hanem Hagrid miatt. Ugyanis ha ez egy illetéktelen fülébe jut, nemcsak az óriás, de még ők négyen is búcsúzkodhatnak a Roxforttól, mint ,,bűntársak".

A lány megborzongott, majd Ron mellé lépkedve ő is jobban megnézte a fekete tojást.

- Azért remélem, tudod, mit csinálsz... - morogta az orra alatt Angelica - Küldj baglyot, ha kikel, oké?

- Persze. Mivel tudtok róla, miért ne lehetnétek itt? - tette fel a költői kérdést az óriás, mire a lánymegrántotta a vállát.

- Szerintem mi menjünk. Tanulnunk kellene - jegyezte meg halkan Hermione.

- Ez igaz... - sóhajtotta Harry - Köszönjük a választ, Hagrid - köszönt el a fiú, majd kiléptek a kunyhóból, egyedül hagyva Hagridot és Angelicát.

- Azért ne halj meg, oké? - kérdezte komolynak szánt hangsúllyal a lány, azonban a szája sarkában továbbra is ott bújkált egy mosoly.

- Megpróbálkozom vele - borzolta össze Angelica haját az óriás - De számítok rád, mint első számú bébiszitter!

- Természetesen - nevetett fel a lány, majd a talárját magára véve megindult a kijárat felé - Köszi, hogy tájékoztattál a tojásról, és, hogy megválaszoltad a kérdéseket...

- Mik a te kérdéseid? - állította meg Hagrid a lányt, aki meglepetten fordult vissza.

- Tessék?

- Jól hallottad. Mi bánt? - fonta össze atyáskodóan a karjait a férfi.

- Úgyse válaszolnál. Ha ezalatt a három év alatt nem tetted, ez után se fogod - rázta meg lemondóan a fejét Angelica, majd kinyitotta az ajtót, és elhagyta Hagrid házát.

Mindig így járt, valahányszor szóba került a családja. Legyen Hagrid, McGalagony professzor, Dumbledore professzor, vagy maga Lupin, mindig lekoptatták, vagy csak simán nem válaszoltak.

Az anyja elvileg halott, az apja pedig börtönben van.

Csak ennyit tudott, illetve kikövetkeztette, hogy az apja Black lehet. Mivel az ő vezeték neve is Black. De mikor utána nézett a családfának, annyi ilyen nevű egyént talált, hogy mire átolvasta az egynegyedét, addigra kireggeledett. Szerencséje volt, hogy nem hétköznap látott ennek neki.

Sóhajtott egyet, majd meggondolta magát, és inkább a kviddicspálya felé vette az irányt.

Úgy döntött, levezeti a feszültségét egy kis labdadobálással, vagy megpróbálja elkapni a cikeszt.

Azonban amint belépett a pályára örömnel konstanálta, hogy nincs egyedül.

Ugyanis Cedric már ott volt, és valamire nagyon fókuszált, magasan a seprűjén.

- Látom, téged is felidegesítettek - kiabált fel Angelica, utalva a fiú komor ábrázatára.

- Mondhatjuk. Te mit keresel itt? - ereszkedett le Cedric.

- Csak gondoltam, gyakorlok egy kicsit, de inkább nem zavarlak - pördült meg a tengelye körül Angelica, majd távozni készült.

- Maradj csak. Én már végeztem - ugrott le a seprűjéről a fiú.

- Biztos? Mert engem nem zavarnál... - szabadkozott, de Cedric csak simán a lány vallára tette a kezét, rámosolygott, majd elment.

- Majd keresd meg a cikeszt, légyszi - szólt vissza a kapuból a fiú, mire a lány bólintott egyet válaszképpen.

- Szuper... Te akartad így, Angie, akkor legyél teljesen egyedül... - morogta az orra alatt, majd kihalászta a szertárból a seprűjét, és a cikesz keresésére indult.

- Nem kell segítség, Manó? - szólalt meg valaki alatta, vagy fél órával később, mikor már kezdte feladni hogy valaha is meg lesz az aranylabda.

- Hm? - kapta fel a fejét, hogy aztán lenézhessen, és szembetalálkozzon Fred vigyorgó fejével - Mióta vagy itt?

- Elég régóta - nyújtózkodott egy kört a fiú, majd felvette a földről a seprűjét, és Angelica mellé repült vele.

- Akkor végig nézhetted,mit össze szerencsétlenkedek, igaz? - sóhajtotta gondterhelten a lány.

- Mondhatjuk - vonogatta a vállát Fred, miközben körbetekintett a pályán, hátha megpillantja a labdát.

- Nagyszerű. Röhögni kéretik nem az én jelenlétemben. Köszönöm - repült feljebb a lány, hogy többet láthasson.

- Hé, ki mondta, hogy röhögni akarok? - jött utána a fiú - Én tudom, milyen ügyes hajtó vagy. Vagyis nem a fogó szakma a tied. Ezért nem megy. Viszont a kedved nincs a dolgok magaslatán, ellentétben velünk - mutatott körbe, mire Angelica szája sarkában megjelent egy apró mosoly - Ugye, hogy igazam van, mint mindig! - jelentette ki diadalittasan, mire a lány már tényleg elnevette magát.

- Te nem vagy normális. Árt az oxigén, vagy mi? - fogta a hasát a nevetéstől, míg a másik csak szolidan mosolygott.

A lány imádta a fiúban, hogy még a legrosszabb helyzetekben is képes megnevetettni, ahogy most is.

- Na, mondd, Angie, mi bánt? - terpeszkedett a seprűn Fred, miközben ugyanazzal a mosollyal nézett a lány mélykék szempárjába. Angelica szíve kihagyott egy ütemet. Eddig még sosem nézett rá ilyen szemekkel, nem eresztett ilyen mosolyt, amely nem az a tenyérbemászó vigyor volt, vagy a ,,mindenkinélokosabbvagyok" vigyor, hanem inkább együttérző. Olyan volt, mintha komolyan is gondolná...

Angelica megrázta magát, majd lemondóan sóhajtott egyet. Magához kéne térnie, vagy oda a barátságuk, ha megtudja.

- Semmi komoly, csak... - gondolkodott el egy pillanatra, de ismét megrázta a fejét. Minek kertelnem? Ő amúgy is tudja - Csak tudom, hogy Hagrid eltitkol valamit a szüleimmel kapcsolatban. Sőt, mindenki hallgat. Én pedig kezdek belefáradni, hogy az elmúlt tíz évben hiába keresem a választ, mindenki elküld melegebb éghajlatra! - csapott egyet mérgesen a seprűje nyelére.

Dühös?

Ó, de még mennyire!

És kire?

Mindenkire, aki elhallgat előle valamit.

Észre sem vette, ahogyan legördül egy könnycsepp az arcát, hogy hosszú utat kezdjen a föld felé. Az elsőt követte a többi is, így amint tudatosult benne, mit csinál, erőszakosan letörölte őket.

Miért hazudnak neki ennyit? Miért nem lehet nyíltan megmondani, hogy kik a szülei? Miért kell hazudni?

Fred mosolya most már átvaltott szomorkás görbületre, majd közelebb repülve a lányhoz magához húzta. De mivel a seprű miatt ez nehezebb feladatnak bizonyult, a fiú egy egyszerűbb lebegtető bűbájjal átültette a lányt maga elé, így ölelve át.

Fred nem igazán volt egy szívszakértő, ezért inkább nem mondott semmit, csak Angelica hátát simogatva figyelte meg a lány arcvonalait, és mérte fel.

A hajtót viszont teljesen váratlanul érte amit a terelő társa tett, így kicsit megdermedve ült a másik seprűn.

Érezte, ahogy a vér feltódul az arcába, de ezzel mitsem törődve fúrta a fejét a fiú mellkasába.

Nem foglalkozva az esetleges szemtanúkkal, vagy az időközben feltűnt cikesszel.